Főkép1

– Ma szép napunk lesz – mondta hangosan Vagyim.
A széttolt fal előtt állt, saját meztelen vállát csapkodta, és kinézett a kertbe. Éjjel esett, a fű nedves volt, a bokrok nedvesek voltak, a szomszédos villa teteje is nedvesen csillogott. Az ég szürke volt, az ösvényen tócsák fénylettek. Vagyim mélyen, hangosan beszívta a nyirkos reggeli levegőt, elfutott az átnedvesedett nyugágyak, a nedves ládák és batyuk, a szomszéd előkertje mellett, ahol belsejét a világ elé tárva egy félig szétszerelt /kolibri/ éktelenkedett; átügetett a nedves, vadul burjánzó bokrok, a nedves fenyők törzsei között. Meg sem állva beugrott a tóba, kievickélt a sással benőtt szemközti partra, és onnan alaposan kimelegedve, nagyon elégedetten önmagával, a tempót egyre fokozva visszafutott. Átugorta a jókora, nyugodt pocsolyákat, és az apró szürke békákat riogatva egyenesen az Anton villája előtti tisztásra nyargalt, ahol a Hajó állt.
A Hajó még egészen fiatal volt, kétévesnél is ifjabb. Matt fekete oldala teljesen száraz volt, finoman remegett, hegyes csúcsa erősen megdőlt, és a szürke égboltnak arra a pontjára meredt, ahol a felhők mögött a nap rejtőzött: a Hajó szokás szerint energiát gyűjtött. A Hajó körül dér borította a magas, megfonnyadt, megsárgult füvet. Egyébként elég jó, megbízható, turista típusú csillaghajó volt. Egy menetrend szerint közlekedő csillaghajó egyetlen éjszaka alatt tíz kilométeres körzetben az egész erdőt kifagyasztotta volna.
Vagyim, a kanyarokban meg-megcsúszva, körülfutotta a Hajót, majd hazaindult. Miközben az élvezettől nyögdécselve ledörzsölte magát egy bolyhos törölközővel, a szemközti nyaralóból kijött a szomszéd Szasa bácsi egy szikével a kezében. Vagyim integetett neki a törölközővel. A szomszéd százötven éves volt, és nap mint nap bütykölte a helikopterét, de mindhiába – a kolibri nemigen akart repülni. A szomszéd elgondolkodva nézte Vagyimot.
– Nincsenek tartalék bioelemeid? – kérdezte.
– Mi baj, kiégtek?
– Nem tudom. Abnormális a karakterisztikájuk.
– Kapcsolatba lehet lépni Antonnal, Szasa bácsi – javasolta Vagyim. – A városban van. Hozhat néhányat.
A szomszéd odament a helikopterhez, és orrba bökte a szikével.
– Miért nem repülsz, te kis hülye? – mondta dühösen.
Vagyim nekilátott az öltözködésnek.
– Bioelemek… – motyogta Szasa bácsi beletúrva a szikével a kolibri belsejébe. – Kinek van erre szüksége? Élő mechanizmusok… Szinte élő mechanizmusok… Se szerelés, se elektronika… Csak idegek! Már elnézést, de én nem vagyok sebész. – A helikopter összerándult. – Nyugalom, te állat! Maradj nyugton! – Kihúzta a szikét, és odafordult Vagyimhoz: – Ez végül is nem humánus! – jelentette ki. – Szegény elromlott gép olyan lesz, mint egy fájós fog. Lehet, hogy túlságosan ódivatú vagyok? Sajnálom szegényt, érted?
– Én is – mormolta Vagyim belebújva az ingébe.
– Mit mondasz?
– Azt mondtam: ne segítsek?
Szasa bácsi egy darabig a szikéről a gépre és a gépről a szikére nézett.
– Nem – mondta határozottan. – Nem akarok alkalmazkodni a körülményekhez. Repülni fog!
Vagyim leült reggelizni. Bekapcsolta a sztereovíziót, és maga elé tette /A tahorg felkutatásának legújabb módszerei/t. A könyv régi volt, papírból készült, még Vagyim nagyapja forgatta sűrűn. A borítóján a természetvédelmi területté nyilvánított Pandora bolygó egy tája látszott, az előtérben két szörnyeteggel.
Vagyim a könyvet lapozgatva evett, elégedetten pillantott néha a csinos bemondónőre, aki a kritikusoknak az emociolizmus kapcsán folytatott csetepatéiról mondott valamit. A bemondónő új volt, és már egy egész hete tetszett Vagyimnak.
– Emociolizmus – mondta Vagyim sóhajtva, és nagyot harapott kecskesajtos szendvicséből. – Kedves kislány, hiszen ez a szó már fonetikai szempontból is undorító! Gyere inkább velünk! Ez a szó meg maradjon itt a Földön.
Biztosan kihal, mire visszajövünk – ebben biztos lehetsz.
– Az emociolizmus mint irányzat nagyon ígéretes – folytatta zavartalanul a bemondónő. – Mert jelenleg csak ez ad igazán mély perspektívát a művészetben az érzelmi információk entrópiájának érdemi csökkentéséhez.
Vagyim felállt, és szendviccsel a kezében odament a széttolt falhoz.
– Szasa bácsi – szólította az öreget –, mit mond magának az emociolizmus szó?
A szomszéd, kezét hátul összefűzve, a felfordított helikopter mellett állt. A kolibri reszketett, mint a fák szeles időben.
– Mi? – kérdezte Szasa bácsi meg sem fordulva.
– Az emociolizmus szó – ismételte meg Vagyim. – Biztos vagyok benne, hogy temetési harangok szólnak benne, a krematórium cifra épülete látszik, hervadt virágok illata érződik.
– Te mindig is taktikázó fiú voltál, Vagyim – mondta sóhajtva az öreg. – De a szó tényleg undorító.
– Teljesen kulturálatlan – erősítette meg Vagyim, kenyerét rágcsálva. – Örülök, hogy maga is érzi. Figyeljen, hol van a szikéje?
– Beleejtettem – mondta Szasa bácsi.
Vagyim egy darabig nézte a fájdalmasan vergődő helikoptert.
– Tudja, mit csinált, Szasa bácsi? – kérdezte. – Rövidre zárta a digesztációs rendszert. Mindjárt beszélek Antonnal, hogy hozzon magának másik szikét.
– És ez?
Anton szomorú mosollyal legyintett.
– Nézzen ide – mondta felmutatva szendvicse maradékát. – Látja? – Bekapta, megrágta és lenyelte a falatot.
– Na és? – kérdezte érdeklődve Szasa bácsi.
– Ez szemléletes bemutatása annak, milyen sors vár a maga szerszámjára.
Szasa bácsi a helikopterre nézett. Az már nem reszketett.
– Kész – mondta Vagyim. – A szikéje nincs többé. Viszont most már fel van töltve a kolibrije. Vagy harmincórányi szakadatlan üzemelésre.
A szomszéd körüljárta a helikoptert, értelmetlenül meg-megérintette egyes részeit. Vagyim elnevette magát, és visszament az asztalhoz. Megette a második szendvicset is, megivott még egy pohár aludttejet. Ekkor kattant az informátor kapcsolója, és halk, nyugodt hang közölte:
– Hívás és látogatás nem volt. Anton a városba induláskor jó reggelt kíván, és azt javasolja, rögtön reggeli után kezdd meg az elszakadást mindentől, ami földi. Az intézetbe kilenc új feladat érkezett…
– Nem érdekelnek a részletek – közölte Vagyim.
– … A tizenkilences számú feladatot egyelőre nem oldották meg. Pel Mintchin bebizonyította a Szimonjan-struktúrák Q-mezején végzett polinominális műveletek létezésére vonatkozó teorémát. Cím: Richmond tizenhét-tizenhét-hét. Vége.
Kattant az informátor, hallgatott egy darabig, majd kioktató hangon hozzátette:
– Az irigység ronda dolog. Az irigység ronda dolog.
– Lüke! – mondta Vagyim. – Egyáltalán nem vagyok irigy. Örülök. Remek lány ez a Pel! – A kertbe kibámulva elgondolkodott. – Nem – mondta. – A csudába most ezzel az egésszel. Most el kell szakadnom a földi dolgoktól.
A szennyes edényt bedobta a hulladékvezetékbe, és felkiáltott:
– Fel a tahorgokra! Tahorgkoponyával ékesítjük Pel Mintchin irodáját – Richmond tizenhét-tizenhét-hét!
És dalra fakadt:

Nyüszíthet már minden tahorg,
Nyakukon a bú és vész,
Ellenük megy a legnagyobb
Strukturalista nyelvész!

– Na és most – mondta Vagyim –, hol a radiofon? – Beütötte a számot. – Anton? Mi újság?
– Sorban állok – felelte Anton.
– Mit beszélsz? És mindenki Pandorára megy?
– Sokan. Valaki azt a hírt terjeszti, hogy rövidesen betiltják a tahorgvadászatot.
– De mi még időben odaérünk?
Anton hallgatott egy sort.
– Oda – mondta.
– Lányok is vannak a sorban?
– Hogy ne lennének…
– És ők is odaérnek még?
– Mindjárt megkérdezem… Azt mondják, igen.
– Add át hat láb magas, jó kiállású strukturalista nyelvész ismerősöd üdvözletét… Figyelj, Anton, mit is akartam neked mondani… Igen! Kérlek, hozz Szasa bácsinak egy szikét. És néhány BE–6-ost. Meg egyből egy BE–7-est is.
– Meg egyből egy új helikoptert – mondta Anton. – Mit művelt az öreg a szikéjével?
– Mégis mit gondolsz, mit lehet művelni egy szikével?
– Nem tudom – mondta Anton elgondolkodva. – A szike évszázadokig kitart. Mint a baalbeki terasz.
– Beleejtette a kolibrije hasába.
Néhány vihogó hang hallatszott a radiofonban. Nagyon jól szórakoztak.
– Na jó – mondta Anton. – Várj meg, nemsokára megyek. Légy a szuperkargóm, és kezdd meg a berakodást.
Vagyim zsebre vágta a radiofont, és felmérte a három szobán át a távolságot a kijáratig.
– A láb mindig kéznél van – rikkantotta –, használd kezed gyakrabban!
Kézen állásba lendült, és így elfutott a kijáratig. A tornácon csinált egy szaltót, és /Hahó!/ kiáltással négykézlábra esve érkezett meg a tornác előtti fűbe. Felállva, kezét megtisztogatva rázendített:

Háború legyen, vagy párbaj,
Hiába, vele az ész,
Minden babért learat a
Strukturalista nyelvész!

Azután sietség nélkül elindult a fasorba, ahol felhalmozva várakoztak a batyuk és ládák. Elég sok poggyászuk volt. Vinniük kellett fegyvert, lőszert, élelmiszer-tartalékot, ruhaneműt – külön a vadászathoz, és külön arra, hogy felkereshessék a híres-nevezetes Vadász Kávéházat az Everina lapos tetején, ahol az asztalok közt szabadon jár a fűszeres illatú szél, a szakadék alján pedig, háromszáz méteres mélységben terpeszkedik viharfelhőhöz hasonlatosan a járhatatlan fekete bozótos, amelyben a tüskék karmolászta vadászok hahotázva ürítgetik a Tahorgvér palackjait, közben vállukat kificamítva igyekeznek megmutatni, mekkora koponyára tehettek volna szert, ha tudják, a karabélynak melyik végén van ravasz. Ahol a sötétzöld félhomályban fáradt lábú párok siklanak a Csillogó Ritmusban, a Bátrak Gerince fölött pedig a csillagtalan égen felkelnek az elmosódó, lapos holdak.
Vagyim háttal a legnehezebb láda elé guggolt, egyetlen lendülettel a vállára emelte. A ládában fegyverek voltak – három automata karabély ködös időben való használathoz szolgáló tartozékkal és hatszáz töltény lapos műanyag tárakban. Minden lépésnél rugózva a kerten át a Hajóhoz vitte a ládát. A fogadóoldal felől közelítette meg, és belerúgott az oldalába. Az ovális nyílást fedő membrán beszakadt, és Vagyim bedobta a ládát a sötétségbe, amelyből hideg áradt.
Vagyim visszament, útközben jókora hibrid bogyókat szakított a bokrokról. És minden bokor nagy szemű, hideg esőt zúdított a nyakába./Legalább öt tahorgot kell elejteni// /– gondolta. /Egy koponya kell Richmondi Pel Mintchinnek. Tudja csak meg, hogy derék fickó vagyok. Egy koponya kell a mamának. A //mama nem fogadja el a koponyát, ő komoly ember, és akkor azt a koponyát odaajándékozom az első lánynak, aki reggel tíz után elmegy mellettem a Nyevszkij és Szadovaja sarkán. A harmadik koponyával Sámsont dobom meg, hogy elbánjak a szkepszisével: a múltkor furcsán viselkedett Nellinél, mikor a legutóbbi pandorai kirándulásunkról meséltem a lánynak. A negyedik koponya Nellié, hogy nekem higgyen, ne Sámsonnak. Az ötödiket pedig felakasztom a sztereovízor fölé./
Nagy élvezettel képzelte el, hogyan fest majd a csinos bemondónő a szörnyeteg vicsorgó koponyája alatt.
Átcipelt a hajóra négy nagy ládát friss hússal, nyolc láda zöldséget és gyümölcsöt, két puha batyut a ruhaneművel és még egy nagy láda ajándékot az őslakóknak, a ládán ormótlan betűkkel: /Szelence Pandorának/.
Valahol a felhők fölött egyre magasabbra emelkedett a nap, mind melegebb lett. Köröskörül minden felszáradt. A békák elrejtőztek a fűben. Az üres nyaralókban surrogva széttárultak a falak. Szasa bácsi felakasztotta a függőágyát, és kolibrija mellett beleheveredett egy újsággal. Vagyim befejezte a berakodást, és letelepedett az egresbokor mellett.
– Szóval elrepülnek – mondta Szasa bácsi.
– Aha.
– A Pandorára mennek?
– Ühüm.
– Itt azt írják, hogy be akarják zárni a természetvédelmi területet. Néhány évre.
– Nem vész, Szasa bácsi – mondta Vagyim. – Mi még elérjük.
Szasa bácsi hallgatott egy sort, majd nagyon halkan azt mondta:
– Nagyon unalmas lesz itt nekem egyedül.
Vagyim abbahagyta a csemegézést.
– De hát visszajövünk, Szasa bácsi! Egy hónap múlva.
– Mindegy. Erre az egy hónapra visszamegyek a városba. Mit csináljak itt egyedül öt villában? – A helikopterre nézett. – Ezzel a kis hülyével. A félholttal.

© 2010, Metropolis Media Group Kft.