FőképPrológus

Egyszer régen, még kilencedikben, elemzést kellett írnom egy versről. Az egyik sora az volt, hogy „ha nem lenne nyitva a szemed, nem tudnád, mikor álmodsz és vagy ébren”. Akkoriban ez nem jelentett számomra túl sokat. Végtére is volt egy srác az osztályban, aki tetszett nekem, hogyan várhatták volna el tőlem, hogy irodalmi elemzéseknek szenteljem a figyelmemet? Most, három évvel később, tökéletesen megértettem a verset.
Mert az utóbbi időben tényleg olyannak tűnik az életem, mintha az álom határán lebegne. Vannak napok, amikor azt hiszem, mindjárt felébredek, és kiderül, hogy a közelmúlt eseményei meg sem történtek. Minden bizonnyal egy elvarázsolt, alvó hercegnő lehetek. Ez az álom – nem is, rémálom – bármelyik pillanatban véget érhet, és én megkapom a herceget, valamint a „boldogan éltek”-et.
De egyelőre semmilyen „boldogan éltek”-ről nincs szó és a belátható jövőben sem csillan fel ilyen remény. És a herceg? Hát, az hosszú történet. A hercegem vámpírrá változott – konkrétan strigává.
Az én világomban kétféle vámpír létezik, akik az emberek elől rejtőzködve élnek. A morák élő vámpírok, jó vámpírok, akik értenek az elemek mágiájához, és nem gyilkolnak a túlélésükhöz szükséges vérért. A strigák élőhalott vámpírok, immorálisak és elferdültek, akik ölnek táplálkozás közben. Morának születni lehet. A strigákat csinálják – erőszakkal vagy saját döntés alapján – gonosz eszközökkel.
És Dmitrijt, a férfit, akit szeretek, akarata ellenére strigává változtatták. Egy csata során, egy epikus szabadítóakció közben, amiben én is részt vettem. Pár striga morákat és dampyrokat rabolt el az iskolámból, és mi néhányan elmentünk megmenteni őket. A dampyrok félig vámpírok és félig emberek – emberi az erejük és a strapabírásuk, a reflexeik és az érzékszerveik pedig olyan érzékenyek, mint a moráké. A dampyrok testőrnek tanulnak, ők azok az elit katonák, akik megvédik a morákat. Én is az vagyok. Dmitrij is az volt.
Az átváltozása óta a morák világa halottnak tekinti. És bizonyos értelemben az is. Azok, akiket strigává változtatnak, elveszítik minden morális érzéküket és a korábbi életüket. Még az sem számít, ha nem szabad akaratukból változnak át. Ugyanolyan gonosszá és kegyetlenné válnak, mint az összes striga. Az a valaki, aki előtte volt, eltűnik, és őszintén szólva tényleg egyszerűbb azt képzelni, hogy továbbmentek a mennyországba vagy egy másik életbe, mint arra gondolni, hogy az éjszakát járják áldozatokat keresve. De én nem vagyok képes elfelejteni Dmitrijt, vagy elfogadni, hogy lényegében halott. Ő az a férfi, akit szeretek, akivel olyan tökéletesen egy hullámhosszon voltam, hogy nehéz volt megállapítani, hol végződtem én, és hol kezdődött ő. A szívem nem volt hajlandó elengedni – még ha gyakorlatilag egy szörnyeteg is lett belőle, akkor is létezik valahol. És azt a bizonyos beszélgetésünket sem felejtettem el: mindketten egyetértettünk abban, hogy inkább meghalnánk – igazából –, mint hogy strigaként éljünk a világban.
Amint befejeztem annak a jóságnak a gyászolását, ami ő volt, úgy döntöttem, hogy teljesítem a kívánságát. Még ha ő már nem is hisz benne. Meg kell találnom. Meg kell ölnöm, és kiszabadítanom a lelkét abból a sötét, természetellenes állapotból. Tudom, hogy az a Dmitrij, akit szerettem, ezt akarta volna. De a strigákat nem könnyű megölni. Elképesztően gyorsak és erősek. Ráadásul kegyetlenek. Én már elég sokat megöltem – őrület, tekintve, hogy csak most töltöttem be a tizennyolcat. És tudtam, hogy Dmitrij levadászása lesz életem legnagyobb kihívása, mind fizikailag, mind érzelmileg.
Ami azt illeti, az érzelmi következményeket azon nyomban megéreztem, amikor meghoztam a döntésemet. Az, hogy Dmitrij után megyek, sok változást hozott az életembe (és akkor azzal még nem is számoltam, hogy ha összecsapunk, nagy valószínűséggel el is veszítem az életemet). Még mindig iskolába jártam, és csak pár hónapom volt hátra addig, amíg leérettségizem, és végzett testőr leszek. Minden egyes nap, amíg a Szent Vlagyimir Akadémián maradtam – egy elzárt, védett iskolában a morák és a dampyrok számára – egy újabb olyan napot jelentett, amikor Dmitrij szabadon kószál, olyan állapotban, amilyenben soha nem akart. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy ezt hagyjam. Úgyhogy időnek előtte otthagytam az iskolát és kimentem az emberek közé, megszökve abból a világból, amiben majdnem az egész életemet töltöttem odáig.
És ez azt jelentette, hogy még valamit ott kell hagynom – vagy inkább valakit: a legjobb barátnőmet, Lissát, másnéven Vaszilisza Dragomirt. Lissa mora, a vérvonalának utolsó képviselője. Akkor szándékoztak kinevezni a testőrének, amikor leérettségizünk, és a döntésem, hogy levadászom Dmitrijt, nagyjából elpusztította a közös jövőnket. Nem volt más választásom, minthogy elhagyjam.
A barátságunkon túlmenően, Lissával egy másik különleges kapcsolaton is osztoztunk. Minden mora specializálódik valamelyik elem – a föld, a levegő, a víz, vagy a tűz – mágiájában. Egészen a közelmúltig úgy tudtuk, csak négy ilyen elem létezik. De felfedeztük az ötödiket: a lelket.
Lissa eleme a lélek, és mivel nagyon kevés lélekhasználó van a világon, alig tudunk róla bármit. Úgy tűnik, leginkább a pszichikus manipulációhoz van köze. Lissa elképesztően tehetséges a bűbájban – abban a képességben, hogy egy másik emberre erőltessük az akaratunkat. Gyógyítani is tud, és ennél fogva kezdődtek el a fura dolgok kettőnk között. Szóval az van, hogy gyakorlatilag meghaltam egy autóbalesetben, Lissa családjának többi tagjával együtt. Lissa a tudtán kívül visszahozott a halottak világából, és ezzel létrehozott kettőnk között egy szellemi köteléket. Azóta mindig tudatában vagyok a hollétének és a gondolatainak. Tudom, mit gondol, és megérzem, ha bajba kerül. Nemrég az is kiderült, hogy képes vagyok látni a szellemeket és a lelkeket, akik még nem hagyták el ezt a világot, és ezt nagyon zavarónak találtam, megpróbáltam hát elfojtani. Ezt az egész jelenséget úgy hívják, hogy árnyékcsókoltaság.
A mi árnyékcsókolta kötelékünk miatt lettem én az ideális jelölt Lissa védelmére, mivel rögtön tudom, ha bajban van. Megígértem neki, hogy az életem és vérem árán is megvédelmezem, de akkor Dmitrij – a magas, jóképű, harcias Dmitrij – mindent megváltoztatott. Rettenetes választással kellett szembenéznem: tovább védelmezzem Lissát vagy megszabadítom Dmitrij lelkét. Megszakadt bele a szívem, hogy választanom kellett közöttük, sajgott a mellkasom és könnyek csorogtak a szememből. Borzalmas volt a búcsúm Lissától. Az iskola-előkészítő óta a legjobb barátok voltunk, és a távozásom mindkettőnket nagyon megviselt. Hogy őszinte legyek, Lissa ezt nem látta előre. Titokban tartottam a románcunkat Dmitrijjel. Ő a tanárom volt, hét évvel idősebb nálam, és őt is kijelölték testőrnek Lissa mellé. Ezek miatt megpróbáltuk legyőzni a vonzalmunkat, tudván, hogy Lissa védelmének kell a legfontosabb feladatnak maradnia az életünkben, és hogy nagy bajba kerülhetünk a tanár-diák kapcsolatunk miatt.
De amiatt, hogy távol kellett tartanom magamat Dmitrijtől – bár az én döntésem volt –, rengeteg ki nem mondott ellenérzést váltott ki bennem Lissával szemben. Valószínűleg beszélnem kellett volna vele, és elmagyaráznom, mennyire frusztrál, hogy az egész életem meg van tervezve. Egyszerűen valahogy nem tűnt igazságosnak, hogy míg Lissa szabadon él és szeret kedve szerint, nekem mindig fel kell áldoznom a boldogságomat a biztonságáért cserébe. De a legjobb barátnőm volt, és nem bírtam volna elviselni a gondolatot, hogy megbántom. Lissa különösen sebezhető, mert a léleknek megvan az a hátránya, hogy megőrjítheti azokat, akik használják. Úgyhogy addig fojtogattam vissza az érzelmeimet, amíg végül ki nem robbantak belőlem, és magam mögött nem hagytam az akadémiát – és Lissát – örökre.
Az egyik szellem, akit láttam – Mason, egy barátom, akit a strigák öltek meg – azt mondta, hogy Dmitrij visszatért a szülőföldjére, Szibériába. Mason lelke nem sokkal ezután meglelte a békéjét, és elhagyta ezt a világot, anélkül, hogy további részletekkel szolgált volna azt illetően, hogy Szibériában hol van Dmitrij. Úgyhogy vakon kellett útnak indulnom és meghódítanom az emberek és egy általam nem beszélt nyelv világát ahhoz, hogy teljesítsem a magamnak tett ígéretemet.
Pár egyedül töltött hét után végül eljutottam Szentpétervárra. Még mindig keresgéltem, még mindig ügyetlenkedtem – de eltökéltem, hogy megtalálom Dmitrijt, noha ugyanakkor rettegtem is ettől. Mert ha tényleg sikerül beteljesítenem ezt az elmebeteg tervet, ha sikerül megölnöm a férfit, akit szeretek, az azt fogja jelenteni, hogy Dmitrij valóban eltűnik a világból. És őszintén szólva, nem voltam biztos benne, hogy képes leszek egy ilyen világban élni.
Semmi nem tűnt valóságosnak az egészből. Ki tudja? Talán nem is az. Lehet, hogy ez valaki mással történik. Talán csak képzelem az egészet. Lehet, hogy mindjárt felébredek, és minden rendbejön Lissával és Dmitrijjel. Mind együtt leszünk, és Dmitrij majd rám mosolyog, átölel, és azt mondja, hogy minden rendben lesz. Lehet, hogy ez az egész csak egy álom.
De nem hinném.


Egy

Követtek.
Ez elég ironikus volt, tekintve, hogy az elmúlt hetek során mennyi embert követtem én. De legalább nem striga volt az illető. Az kiderült volna. Az árnyékcsókoltaságom egyik mellékhatása, hogy képes vagyok megérezni az élőhalottakat – sajnálatos módon hányinger útján. De persze azért örültem a testem figyelmeztető rendszerének, és megkönnyebbültem, hogy a ma esti titkos rajongóm nem egy elképesztően gyors és hihetetlenül kegyetlen vámpír. Mostanában túl sok olyannal akadtam össze, és jólesett volna egy szabadnap.
Úgy gondoltam, a követőm is éppen olyan dampyr lehet, mint én, valószínűleg valaki a klubból. Mondjuk, meg kell hagyni, az illető egy kicsit kevésbé ügyesen lopakodik, mint azt egy dampyrtól elvárná az ember. Tisztán hallottam a lépteit a sötét mellékutcák kövén, és egyszer a szemem sarkából egy árnyalakot is észrevettem. Ugyanakkor tekintetbe véve az aznap esti elhamarkodott tetteimet, egy dampyr volt a legvalószínűbb gyanúsított.
Minden a Fülemülében kezdődött, valamivel korábban. Nem ez volt a szórakozóhely valódi neve, csak ezt jelentette. Az igazi neve egy orosz szó, amit nem tudnék kiejteni. Amerikában a Fülemülét jól ismerik azok a gazdag morák, akik külföldre járnak, és most már értettem is, hogy miért. A Fülemülében a napszaktól függetlenül úgy öltöztek az emberek, mintha egy udvari bálon lennének. Nos, úgy is nézett ki a hely, mint valami a régi szép cári időkből. Nagyon emlékeztetett a Téli Palotára, az uralkodói rezidenciára. Azt rögtön elmentem megnézni, amikor megérkeztem Szentpétervárra.
A Fülemülében valódi gyertyákkal megrakott díszes tartók csillogtak a levegőben, megvilágítva az aranyozást, minek következtében még a félhomály ellenére is ragyogott az egész intézmény. Volt benne egy nagy éttermi rész, bársonyterítős asztalokkal és fülkékkel, továbbá egy szalon és egy bár, ahol az emberek elvegyülhettek. Késő este játszani kezd a zenekar, és a párok a parkettre perdülnek.
Amikor pár hete megérkeztem a városba, ügyet sem vetettem a Fülemülére. Elég arrogáns voltam ahhoz, hogy azt higgyem, secperc alatt találok olyan morákat, akik útba tudnak igazítani Dmitrij szibériai szülővárosa felé. Mivel nem utalt rá semmi, hol lehet Dmitrij, az volt az egyetlen esélyem, hogy a közelébe kerüljek, ha elmegyek abba a városba, ahol felnőtt. Csakhogy nem tudtam, melyik lehet az, ezért próbáltam morákat találni, akik esetleg segítenek nekem. Oroszországban rengeteg dampyrváros és kommuna van, de Szibériában szinte egy sem, ezért gondoltam, hogy a legtöbb mora valószínűleg tudja majd, hol születhetett Dmitrij.
Sajnos kiderült, hogy az embervárosokban élő morák nagyon ügyesen rejtőzködnek. Ellenőriztem az összes mora szórakozóhelyként üzemelhető helyet, de üres kézzel tértem haza. És azok nélkül a morák nélkül válaszokat sem kaptam.
Úgyhogy elkezdtem a Fülemülében lógni, ami nem volt könnyű. Tizennyolc éves lányként nehéz beolvadni a város egyik legelitebb klubjába. Hamar kiderült, hogy a drága ruhák és az elég nagy borravalók sokat segítenek abban, hogy elboldoguljak. A személyzet kezdett megismerni – még ha furcsának is találták a jelenlétemet, ezt nem mondták ki. Továbbá boldogan biztosították számomra a sarkokban lévő asztalt, amit kérni szoktam. Szerintem azt hitték, valami mogul vagy politikus lánya vagyok. Bármi is legyen a hátterem, volt elég pénzem ahhoz, hogy ott legyek, és őket csak ez érdekelte.
Ennek ellenére az első pár estém csalódás volt. Lehet, hogy a Fülemüle a morák elit menedéke volt, de emberek is megfordultak benne. És eleinte úgy tűnt, mintha csak ők járnának a klubba. Ahogy telt-múlt az este, egyre többen érkeztek, és a tömött asztalok és bárnál lógó emberek között átkukucskálva nem láttam morákat. A legfigyelemreméltóbb dolog egy hosszú, platinaszőke hajú nő volt, aki a barátaival sétált be a szalonba. Egy pillanatra megállt a szívem. A nő háttal volt nekem, de annyira hasonlított Lissára, hogy biztosra vettem, hogy a nyomomra bukkantak. Az a furcsa, hogy nem tudtam biztosan, örüljek vagy megrémüljek. Olyan nagyon hiányzott Lissa – ugyanakkor nem akartam, hogy belekeveredjen ebbe a veszélyes utamba. De akkor megfordult a nő. Nem Lissa volt. Még csak nem is mora, csak egy ember. A lélegzetvételem lassan normalizálódott.
Végül, talán nagyjából egy hete, kiszúrtam az elsőt. Egy mora nőkből álló csapat tért be késői ebédre, két testőr, egy nő és egy férfi társaságában, akik kötelességtudóan és némán ültek az asztalnál, miközben a védenceik a délutáni pezsgő felett pletykálkodtak és nevetgéltek. Azok, akik tudják, mit keressenek, könnyedén kiszúrják a morákat, ugyanis magasabbak az emberek nagy részénél, sápadtak és szupervékonyak. Továbbá elég furán mosolyognak és tartják az ajkukat, nehogy kivillanjon a szemfoguk. Mi, dampyrok az embervérünkkel… hát, mi embernek tűnünk.
Én biztos annak tűntem a naiv emberi szemekben. Százhetven centiméter vagyok, és míg a morák hajlamosak a természetfelettien szupermodellszerű testalkatra, én sportosabb megjelenésű voltam, és begyesebb. Az ismeretlen török apám génjei és az aránylag sok, napon töltött idő miatt kreol bőrű vagyok, ami jól megy a hosszú, majdnem fekete hajamhoz, és az ugyanolyan sötét szememhez. De azok, akik a morák világában nevelkedtek, alaposabban megvizsgálva észreveszik rajtam, hogy dampyr vagyok. Nem vagyok biztos benne, hogyan – talán valami ösztön révén, ami a saját fajtánkhoz húz minket, és felismeri a mora vért.
Ettől függetlenül nagyon fontos volt, hogy azok a testőrök embernek nézzenek, és ne keltsek bennük veszélyérzetet. A szoba túlsó végében ültem, a sarkomban, a kaviáromat piszkáltam, és úgy tettem, mintha a könyvemet olvasnám. Megjegyezném, undorítónak tartom a kaviárt, de úgy tűnik, mintha Oroszország tele lenne vele, különösen a jobb helyek. Ezzel és a borsccsal – ami egyfajta céklaleves. Szinte soha nem ettem meg a vacsorámat a Fülemülében, és utána farkaséhesen ugrottam be a McDonald’s-be, mert bár az orosz McDonald’s-ek egy kicsit különböztek azoktól, amilyenek között Amerikában felnőttem, muszáj volt ennem valami megszokottat.
Úgyhogy ez egyfajta vizsgafeladattá vált, a morákat lesni, amikor a testőreik nem figyelnek. Elismerem, a testőröknek nappal nem kell annyira résen lenniük, mivel a strigák nem tudnak napra menni. De a testőrreflexek közé tartozik, hogy mindenre figyelünk, úgyhogy az itt ülők szeme is folyamatosan a teremben tartozkodókon járt. Ugyanolyan képzést kaptam, és ismerem a trükkjeiket, így sikerült anélkül lesnem őket, hogy észrevennék.
A nők elég gyakran visszajártak, általában késő délután. A Szent Vlagyimirban éjszakai életmódot folytattunk, de az emberek között élő morák és dampyrok vagy nappal élnek, vagy valami köztes megoldást választanak. Egy darabig gondolkoztam azon, hogy odamegyek hozzájuk – vagy akár a testőreikhez. De valami visszatartott. Ha bárki is tudja, hol van egy bizonyos dampyrváros, az egy mora férfi lesz. A legtöbben eljárogattak dampyrvárosokba, könnyűvérűnek tartott dampyr lányokra vadászni. Úgyhogy megígértem magamnak, hogy várok még körülbelül egy hetet, hátha egy pasi is felbukkan. Ha nem, akkor meglátjuk, milyen információt tudnak ezek a nők adni.
Végül, pár nappal ezelőtt, két mora fickó is megjelent. Általában késő este érkeztek, amikor a kőkemény bulizók szoktak. Olyan tíz évvel lehettek idősebbek nálam, és lenyűgözően jóképűek voltak, márkás, szabott öltönyben és selyemnyakkendőben. Úgy jártak, mint a nagyhatalmú, fontos emberek szoktak, és elég nagy összeget tettem volna fel arra, hogy uralkodói családból származnak – különösen, mivel mindkettőnek saját testőre volt. A testőrök mindig ugyanazok voltak, két fiatal férfi, akik olyan öltönyt viseltek, amiben könnyedén elvegyülhettek, de azért gondosan figyelték a helyiséget, élénk testőrtekintettel.
És nők is voltak – nők mindig voltak. A két mora nagyon csajozósnak tűnt, folyamatosan lesben álltak, és minden lányt letámadtak – még az embereket is. De haza soha nem vittek egy emberlányt sem. Ez a tabu még mindig szigorúan tartja magát a világunkban. A morák évszázadok óta kerülik az embereket, attól tartva, hogy egy ilyen népesre és erősre nőtt faj felfedezi őket.
De ez nem azt jelentette, hogy a férfiak egyedül mentek haza. Az este valamelyik pontján általában megjelentek a dampyr nők – minden este mások. Mélyen kivágott ruhában érkeztek, és erősen kisminkelve, rengeteget ittak és mindenen nevettek, amit a két fickó mondott – noha valószínűleg azért ennyire nem voltak viccesek. A nők mindig kiengedve viselték a hajukat, de egyszer-egyszer, amikor úgy döntötték meg a fejüket, láttam, hogy a nyakuk csupa véraláfutás. Vérszajhák voltak, olyan dampyrok, akik hagyják, hogy a morák szex közben a vérükből igyanak. Ez is tabu – bár titokban azért elő szokott fordulni.
Én nagyon szerettem volna valamelyik mora férfit négyszemközt elkapni, távol a testőreik figyelő tekintetétől, hogy kikérdezhessem. De ez lehetetlennek bizonyult. A testőrök egy pillanatra nem hagyták magukra a moráikat. Még követni is megpróbáltam őket, de amint kimentek a klubból, szinte mindig azonnal beugrottak egy limuzinba, amit gyalog nem tudtam követni. Nagyon frusztráló volt.
Ma este végül úgy döntöttem, hogy az egész csoporthoz oda kell mennem, és megkockáztatnom, hogy a dampyrok megtudják, ki vagyok. Nem tudtam, hogy keresnek-e egyáltalán az otthoniak, vagy hogy ezt a csoportot érdekli-e egyáltalán, ki vagyok. Lehet, hogy csak túl sokat képzeltem magamról. Határozottan elképzelhetőnek tűnt, hogy senkit nem érdekel egy iskolai szökevény holléte. De ha bárkit mégis, akkor a személyleírásomat valószínűleg a világ összes testőre megkapta. Noha már betöltöttem a tizennyolcat, volt pár ember, akiről el tudtam képzelni, hogy szívesen visszazsuppoltatna az Államokba, de nem mehettem vissza, amíg meg nem találom Dmitrijt.
Utána, éppen, amikor azon gondolkoztam, hogyan menjek oda a morákhoz, az egyik dampyr nő az asztaltól a bárhoz sétált. A testőrök persze őt is figyelték, de láthatóan nem aggódtak a biztonsága miatt, és inkább a morákra koncentráltak. Mindeddig azt hittem, hogy a mora férfiaktól kaphatok talán a legbiztosabban információkat egy dampyrok és vérszajhák lakta kisvárosról – de mi lenne ennek annál jobb módja, mint egy konkrét vérszajhát megkérdezni?
Nemtörődöm járással odasétáltam a bárhoz, mintha egy italt szeretnék. A pultosra váró nő közelében álltam, és a szemem sarkából figyeltem. Szőke volt, és ezüstflitterekkel borított ruhát viselt. Nem tudtam eldönteni, hogy az övé mellett az én fekete szaténruhám ízlésesnek, vagy unalmasnak tűnik. Az összes mozdulata – még az is, ahogy állt – olyan kecses volt, mint egy táncosé. A pultos éppen másokat szolgált ki, és tudtam, hogy most vagy soha. Odahajoltam hozzá.
– Elnézést, beszél angolul?
A lány összerezzent meglepetésében, és rám nézett. Idősebb volt, mint amire számítottam, de a korát ügyes sminkkel leplezte. Kék szeme gyorsan felmért, és felismerte bennem a dampyrt.
– Igen – felelte csüggedten. Még ezen az egy szón is erősen érződött az orosz akcentusa.
– Egy várost keresek… egy olyan várost, ahol sok dampyr lakik, Szibériában. Tudja, miről beszélek? Meg kell találnom.
A nő ismét végigmért, de nem tudtam olvasni a tekintetében. Akár testőr is lehetett volna, olyan pókerarca volt. Lehet, hogy ő is kapott képzést.
– Ne – felelte nyersen. – Tegyél le róla. – Ezzel elfordult, a szemét a pultoson tartva, aki mindeközben egy cseresznyékkel ékes kék koktélt készített neki.
Megérintettem a karját. – Meg kell találnom. Van egy férfi… – Belém fúlt a szó. Ennyit a hűvös érdeklődésről. Pusztán attól, hogy eszembe jutott Dmitrij, a torkomban dobogott a szívem. Hogyan magyarázhatnám el ennek a nőnek, hogy egy nagyon kétes vállalkozásba kezdtem, és azt a férfit keresem, akit a legjobban szeretek a világon… aki strigává változott, és akit most meg kell ölnöm? Még most is magam előtt láttam a meleg barna szemét, és azt, ahogy megérintett. Hogy tehetném meg azt, amiért átkeltem az óceánon?
Koncentrálj, Rose, koncentrálj!
A dampyr nő visszanézett rám. – Nem ér annyit – mondta félreértve a szándékom. Kétségkívül azt hitte, hogy valami szerelmes liba vagyok, aki a pasiját kergeti – végül is, valahol igaza volt. – Te még nagyon fiatal vagy… még nem késő az egészet elkerülnöd. – Lehet, hogy az arca kifejezéstelen volt, de a hangjában szomorúság bujkált. – Menj, és kezdj valami mást az életeddel! Ne menj oda!
– Maga tudja, hogy hol van az a hely! – kiáltottam fel túlságosan izgatottan ahhoz, hogy elmagyarázzam, hogy nem vérszajhának akarok odamenni. – Kérem… muszáj elárulnia! Oda kell mennem!
– Valami baj van?
Mindketten megfordultunk, és belenéztünk az egyik testőr harcias arcába. A fenébe! Lehet, hogy nem a dampyr nő a legfőbb prioritásuk, de azt észreveszik, ha valaki zaklatja. A testőr egy kicsit volt csak idősebb nálam, úgyhogy kedvesen rámosolyogtam. Lehet, hogy nem ömlöttem úgy ki a ruhámból, mint ez a másik nő, de azt tudtam, hogy a rövid szoknyám remek dolgokat mutat a lábamból. Ugye, az ilyesmire még egy testőr sem immúnis? Nos, mégis annak tűnt. A kemény arckifejezése azt jelezte, hogy a vonzerőm nem hat rá. De úgy gondoltam, az eszére azért talán hathatok.
– Egy helyet keresek Szibériában, egy olyan várost, ahol dampyrok élnek. Nem ismeri?
A srácnak a szeme se rebbent. – Nem.
Nagyszerű. Mindketten kéretik magukat. – Hát, akkor elképzelhető esetleg, hogy a főnöke igen? – kérdeztem illedelmeskedve, abban reménykedve, hogy olyannak tűnök, mint egy reménybeli vérszajha. Ha a dampyrok nem beszélnek, valamelyik mora talán igen. – Lehet, hogy örülne a társaságnak, és szívesen beszélgetne velem.
– Már van társasága – felelte a testőr higgadtan. – Nincs szüksége másra.
Én tovább mosolyogtam. – Biztos benne? – doromboltam. – Esetleg érdemes lenne megkérdeznünk.
– Nem – felelte a testőr. Ebből az egy szóból kiéreztem a kihívást és a parancsot. Vissza. Nem habozna kiállni bárki ellen, aki szerinte fenyegetést jelent a gazdájára – még egy alacsonyrangú dampyrlány ellen sem. Elgondolkoztam azon, hogy tovább erősködjek-e, de végül gyorsan úgy döntöttem, hogy megfogadom a figyelmeztetést, és tényleg visszakozom.
Gondtalanul megvontam a vállam. – Nem tudja, mit veszít.
És egyetlen további szó nélkül lazán visszasétáltam az asztalomhoz, mintha fel se venném a visszautasítást. De közben végig visszatartottam a lélegzetem, félig-meddig arra számítva, hogy a testőr mindjárt kirángat a klubból a hajamnál fogva. Ez nem következett be. Viszont miközben összeszedtem a kabátomat, és hagytam némi pénzt az asztalon, láttam, hogy engem figyel, gyanakvó, fontolgató tekintettel.
Ugyanilyen nemtörődöm módon mentem ki a Fülemüléből a zsúfolt utcára. Szombat este volt, rengeteg klub és étterem volt a közelben. Bulizók töltötték meg az utcát, néhányan ugyanúgy kiöltözve, mint a Fülemüle vendégei; páran meg velem egykorúak voltak és sima utcai ruhát viseltek. Tömött sorokban özönlöttek ki az emberek a szórakozóhelyekről, ahonnan hangos diszkózene és erős basszus szűrődött ki. Az üvegfalú éttermekben elegáns vacsorázók ültek a gazdagon terített asztaloknál. Miközben utat törtem a tömegben, az orosz hangzavarban, ellenálltam a késztetésnek, hogy hátranézzek. Nem akartam további gyanakvást kelteni, amennyiben a dampyr figyelne.
De amikor lefordultam egy csendes kis utcára, amin át gyorsabban odaértem a hotelbe, halk lépteket hallottam. Úgy tűnik, eléggé megriasztottam őket ahhoz, hogy a testőr kövessen. Nos, nem fogom hagyni, hogy elbánjon velem. Lehet, hogy kisebb vagyok nála – és szoknyát viselek magassarkúval –, de rengeteg férfival elbántam már, strigákat is beleértve. Ezzel a fickóval is boldogulni fogok, különösen, ha a meglepetés erejét is kihasználom. Olyan régóta közlekedtem a környéken, hogy jól ismertem minden zegét-zugát. Felgyorsítottam, és bevettem pár kanyart, melyek egyike egy sötét, elhagyott sétányra vezetett. Igen, ijesztő az ilyesmi, de remek csapda lett belőle, amikor bebújtam az egyik kapu alá. Csendben kiléptem a cipőmből. Fekete magassarkú volt, csinos pántokkal, de verekedéshez nem ideális, kivéve, ha ki akarom szúrni valaki szemét a sarkával. Ami egyébként nem is olyan rossz ötlet. De annyira azért nem voltam reménytelen helyzetben. Mezítláb hidegnek éreztem az aszfaltot, mert korábban esett.
Nem kellett sokáig várnom. Pár pillanattal később lépteket hallottam, és megláttam az üldözőm hosszú árnyékát a földön, amit a kereszteződésben lévő lámpa vetett oda. A rajongóm megállt, minden bizonnyal engem keresve. Ne már, gondoltam, ez a fickó rém ügyetlen. Egy szolgálatban lévő testőrnek nem szabadna ilyen óvatlannak lennie. Sokkal rejtettebben kellett volna követnie, és jobban vigyáznia arra, nehogy észrevegyem. Lehet, hogy az oroszok testőrképzése nem olyan jó, mint amiben én nőttem fel. Nem, ez biztosan nincs így. Akkor Dmitrij nem lehetett volna annyira remek harcos. Az akadémián istennek tartották.
Az üldözőm tett még pár lépést előre, és ekkor rámozdultam. Ütésre emelt öklökkel kiugrottam a kapualjból. – Rendben – mondtam. – Csak pár kérdést akartam feltenni, úgyhogy tűnj el, vagy…
Megdermedtem. Nem a testőr állt ott a klubból.
Hanem egy ember.
Egy lány, aki nem lehetett idősebb nálam. Körülbelül velem egymagas volt, rövidre vágott, szőke hajjal, egy drágának tűnő, sötétkék ballonban. Alatta csinos vászonnadrágot és bőrcsizmát láttam, amik éppen olyan minőséginek tűntek, mint a kabát. És még megdöbbentőbb volt, hogy felismertem. Kétszer is láttam a Fülemülében a morákkal beszélgetni. Azt gondoltam, biztos csak egy emberlány, akivel flörtölnek, és oda se figyeltem rá. Végtére is, mi hasznom lehet egy emberből?
A lány arcát részben eltakarták az árnyékok, de még a félhomályban is ki tudtam venni ingerült arckifejezését. Nem egészen erre számítottam. – Te vagy az, igaz? – kérdezte. Újabb döbbenet. Éppen olyan amerikai volt az angolja, mint az enyém. – Te vagy az, aki striga hullákat hagy mindenfelé a városban. Láttalak ma a klubban, és tudtam, hogy csak te lehetsz az.
– Én… – nem jött ki több a számon. Fogalmam sem volt, hogy reagáljak. Egy ember, aki ilyen lazán beszél a strigákról? Ez hallatlan. Szinte elképesztőbb volt, mintha konkrétan egy strigával futottam volna itt össze. Soha nem tapasztaltam még ilyesmit életemben. De a lány fel sem vette a döbbenetemet.
– Nézd, ezt nem csinálhatod tovább, jó? Tudod, mennyire kellemetlen ez nekem? Ez a próbaidős munka anélkül is elég nehéz, hogy te belekavarnál a dolgokba. Tudod, a rendőrök megtalálták a hullát, akit a parkban hagytál. El sem tudod képzelni, mennyi szálat kellett megmozgatnom, hogy elsimítsam azt az ügyet.
– Te ki… ki vagy? – kérdeztem végül. Igazat mondott. Tényleg hagytam egy hullát a parkban, de most komolyan, mit kellett volna tennem? Magammal vinnem a szállodába, és azt mondanom a liftesfiú haveromnak, hogy túl sokat ivott?
– Sydney – mondta a lány fáradtan. – Sydneynek hívnak. Én vagyok az itteni Alkimista.
– A micsoda?
A lány hangosan felsóhajtott, és biztos vagyok benne, hogy a szemét is forgatta. – Hát persze. Ez mindent megmagyaráz.
– Nem, nem igazán – nyertem végre vissza a lelki egyensúlyomat. – Igazából úgy vélem, neked kellene egy csomó mindent megmagyaráznod.
– És még pimaszkodik is. Te egy vizsgafeladat vagy, amivel engem tesztelnek? Ó, jóságos istenem. Elegem van.
Kezdtem feldühödni. Nem szeretem, ha leszidnak. És különösen azt nem szeretem, ha egy olyan ember szid le, aki úgy beszél, mintha strigákat ölni csúnya dolog lenne.
– Nézd, nem tudom, ki vagy te, és honnan tudsz ezekről a dolgokról, de nem fogok itt állni és…
Hányinger tört rám, megfeszültem, és a kezem azonnal az ezüstkaróhoz lendült, amit a kabátzsebemben tartok. Sydney még mindig ingerülten nézett, de némi zavar is költözött a tekintetébe, amikor megváltozott a testtartásom. Jó megfigyelő volt, ezt meg kellett hagynom.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Nemsokára még egy hullára kell gondot viselned – jelentettem ki abban a pillanatban, amikor a striga megtámadta.

A Kiadó engedélyével.