FőképAmbícióban egyértelműen nem szenved hiányt a 22 évesen nagy kiadónál debütáló detroiti fiú. Első albumának megjelenése kapcsán ugyanis Mike Posner úgy nyilatkozott, hogy zenéje hangzásra senki máséhoz nem hasonlítható, és számára fontos, hogy ez így is maradjon.
Márpedig aki nem pár év, esetleg pár évtized zenei terméséből csemegéz, az manapság kikerülhetetlenül ráakad elődökre, közvetlen vagy közvetett hatásokra, hasonlóságokra. A popzene mára minden létező ötletet kiaknázott; kipróbált minden elképzelhető hangzást és effektust, így valóban újat alkotni egyszerűen képtelenség.

Posner nem egyszer falsettóba hajló hangjában eleve a Gibbs fivérektől Michael Jacksonon át Justin Timberlake-ig egész sor jól ismert előadó stílusára ismerhetünk rá, jóllehet ha mindenképp hasonlítgatni akarok, valamiért sokkal inkább Britney Spears legutóbbi lemezének némelyik száma jut eszembe.

Talán ebből is kiderül, hogy Mike Posner nem a búgó baritonok örökébe lép, mi több nem is annyira férfias, mint inkább szépfiús jelenség. Ám manapság, amikor a fiúcsapatok még mindig hatalmas sikereket tudhatnak magukénak (gondoljunk csak a Take That nagy formációjának újjáalakulására), attól Posnernek sem kell tartania, hogy nem akad majd szép számmal rajongója.
 
Meg kell hagyni, hogy az R&B-vel és light diszkóval kevert elektropop nótákból tényleg kiérződik valami kellemesen magával ragadó – ha talán nem is teljesen egyedi – hangütés. Posner számait mindenekelőtt a szellősség és a szélsőségektől való mentesség jellemzi, a könnyedség pedig többnyire jól eladható.

Akad néhány egészen eltalált húzás is, mint amilyen a „Bow Chicka Wow Wow” finoman torzított gitárszólama, amely tökéletesen ellenpontozza a lassúba hajló tempójú dal alapvetően elektronikus alapjait és fülbemászóan ritmikus énekét, vagy a „Déja Vu” a cappella-jellegű indítása és hatásos kórusbetétei, no meg a „Gone In September” szemplerezett blues-gitárja. Engem talán ez utóbbi szám fogott meg leginkább az egész albumról a maga pimasz, picikét alternatív rockos lendületével.
 
A szövegek minden bizonnyal a tizen-huszonéves korosztályt foglalkoztató témákat boncolgatják, a „Cheated”-éhez hasonló düh azonban számomra meglehetősen szokatlan, Posner ugyanis azon kesereg ebben a számban, hogy meg kellett volna csalnia barátnőjét, akiről kiderült, hogy egy ribanc, aki képtelen hűséges maradni kedveséhez.
Emellett persze ugyanúgy hallhatunk a „Please Don’t Go”-hoz hasonló könyörgést, márpedig az elhagyott szerelmes kesergése semmiképp nem nevezhető újdonságnak sem a zenében, sem a költészetben.
 
Tipikusan, sőt inkább letagadhatatlanul amerikai zene ez, cseppet sem szégyellnivaló tradíciók továbbvivője, és valóban el kell ismerni, hogy a maga nemében karakteres muzsika.
Első próbálkozásnak mindenképp ígéretes (mert azért a magánkiadásban terjesztett mix-szalagokat mégsem számíthatjuk a számottevő produkciók közé), és noha a popzene forradalmi megújítója minden valószínűség szerint nem Mike Posner lesz, azért alighanem a jövőben is számolni kell vele.
 
Előadó:
Mike Posner – ének, programozás

A lemezen elhangzó számok listája:
1. 31 Minutes To Takeoff
2. Please Don’t Go
3. Bow Chicka Wow Wow
4. Cooler Than Me
5. Déja Vu
6. Do U Wanna?
7. Cheated
8. Gone In September
9. Save Your Goodbye
10. Synthesizer
11. Delta 1406
12. Falling
13. XO
 
Diszkográfia:
31 Minutes To Takeoff (2010)