Főkép Nem gondoltam, hogy lesz még olyan album, ami érdemben bármit is hozzátesz a szamurájokról kialakult elképzelésemhez.
Thomas D. Conlan professzor könyve azonban nem csak megváltoztatta egyik-másik csatáról kialakult véleményemet, hanem korábban elképzelhetetlen módon újraértelmezte mindazt, amit a szamurájokról gondoltam. Pedig már az is egy letisztult valami volt, köszönhetően Conrad Totman Japán történelmét összegző művének.
 
Bizonyos értelemben a két szerző hasonlít egymásra, mivel a teljességre törekednek, s mindezt új nézőpontból kiindulva teszik.
Conlan majd hétszáz évet dolgoz fel művében, s az áttekinthetőség érdekében hat fejezetben ismerteti a japán szamurájok történetét. Mindegyik fejezet kiemelten foglalkozik az adott kor jellemző fegyvernemével, miközben a társadalmi hátteret is megismerjük.
 
Ennek a megközelítésnek az egyik erénye, hogy a hozzá nem értők számára is nyilvánvaló lesz, milyen fejlődésen, átalakuláson ment át a szamurájok kasztja az évszázadok alatt, s ami még fontosabb, miként változott fegyverzetük és harcmodoruk.
A kardimádók bizonyára csalódottan olvassák majd, hogy a különféle kardok másodrangú szerepet játszottak a csatákban, helyettük kezdetben az íjakat, majd a dárdákat használták tömegfegyverként.

Az is érdekes, hogy az állandó készenlét a halálra is ezekben a kései békeidőben (1615 után) vált „hitvallássá”, korábban inkább a menekülés jellemezte a vesztes csapatokat.
Legalábbis Conlan szerint, aki ugyan pár alkalommal ellentmond Totman könyvének, (például az 1615-ös Tokugava–Hidejori összecsapást szerinte Tokugava Iejaszu már a szekigaharai csata után eltervezte), de összességében kellő tudással rendelkezik, amit közérthető, olvasmányos formában oszt meg velünk.
 
Azok is csalódni fognak, akik Szaigo Takamori felkelésében a hagyományok megőrzését, az új fegyverek elutasítását látják. Conlan adatai szerint ugyanis a zendülők ugyanúgy használtak lőfegyvereket (ágyúk, elöltöltő puskák), mint a kormányerők, s az utolsó csatákban azért használtak kardokat, mert elfogyott a lőszerük.
Egyébként ebben a hagyományőrző tartományban már 1857 óta működött egy nagyolvasztó – szóval úgy tűnik, az utókor ebben az esetben is saját elképzelése szerint módosította az eseményeket.
 
A legutolsó szamurájos album kapcsán (Stephen Turnbull: Szamurájok) úgy vélekedtem, hogy nagyjából mindent elmond, amit kell. Ezt annyival egészíteném ki, hogy Conlan műve áttekinthetőbb és ráadásul többet is mond.
Azért pár kérdés még válaszra vár, például a mongol invázió vagy a koreai hódítás eseményei. Na majd legközelebb.

Kapcsolódó írások:Sey Gábor: Japán kard (misztikum helyett valóság)
Mijamotó Muszasi–Taira Sigeszuke: A szamuráj útja
Conrad Totman: Japán története
Stephen Turnbull: Szamurájok