Főkép

Hogyan fér meg egymással barokk és reneszánsz? Egy masszívan túldíszített, visszhangos környezetben hogyan fog megszólalni a letisztultsága ellenére szövevényes polifónia? Vajon mit várhatunk egy német nyelvterületen kiemelkedő ígéretnek megválasztott, kifejezetten reneszánsz darabok előadására szakosodott énekegyüttestől itt?
 
A felvezető beszéd alatt meg is rémültem egy kicsit, hiszen a Szent Mihály Templom akusztikáját egykor nyilván úgy optimalizálták, hogy a magas szószékről prédikáló pap hangja zengje be a teret, így a szavak összefolytak, értelmük sokszor kivehetetlen maradt – cseppet sem ígéretes indítása ez a követhetőségi nehézségek miatt annak idején sokat kritizált többszólamúságnak.
Ám mikor az oltár mögül – mintha valami testetlen forrásból eredt volna – felcsendült Dufay háromszólamú chansonja, amely a műsorban elhangzott mise alapját adta –, rögtön megnyugodtam, hiszen a zene, úgy tűnt – és nem csak képletesen –, képes volt felülemelkedni az anyagi formák korlátain.
 
A Heinrich Isaac kompozícióival és gregorián gradualéval és offertoriummal kiteljesített Se la face ay pale melléknevű mise már egészen más hangzásképpel, a szentély előtti térből, az áldozás helyéről hangzott el. Mind Dufay, mind Isaac kompozíciós technikájában jól megfigyelhetőek voltak a kor, a tizenötödik század jellegzetes szerkesztési megoldásai: a szólamok különféle kombinációinak, az imitatív és a tömbös, együtt mozgó részek, valamint az egy- és többszólamúság váltakoztatása. Ez utóbbi, „alternatim” gyakorlatot elsősorban Isaac „Altissima providente” című szerzeménye szemléltette érzékletesen, egy-egy rövidebb egységen belül is.
 
A Habsburg udvarhoz, vagyis történelmi távlatokban Magyarországhoz is Heinrich Isaac neve köti a koncerten elhangzott misét.
A feltehetően Németalföldön született zeneszerző ugyanis előbb Lorenzo de Medici, majd a X. Leóként pápává választott Giovanni Medici szolgálatában állt, és két évvel Lorenzo halála után Firenzéből került I. Miksa császár pisai udvarába, s valamivel később Bécsbe, ahol udvari komponistaként kapott megbízást. Dufay pedig úgyszintén a Mediciek alkalmazottja volt egy ideig; innen a kapcsolat a két zenei kiválóság között, és ez adta a budapesti koncert apropóját is.
 
Dufay nagymisévé kiegészített Missa Se la face ay pale-ját Isaac egy Lorenzo de’ Medici halálára komponált motettája követte még, melyhez az énekesek a padsorok közti keresztalakzat közepébe álltak, hogy egyszerre körben és keresztre emlékeztetőn, bensőséges közelségből gyönyörködtessenek. E lamentációban, nem utolsó sorban a meghitt egymásmellettiségnek köszönhetően, még a korábbinál is szebben szóltak az éteri, magas férfiszólamok, ezzel is bizonyítva, hogy az Ensemble Cinquecento több puszta ígéretnél, hisz’ sokkal inkább a beteljesedettség érzetét sugallták.
 
Nem jöttek el sokan, csupán az önszántukból kivételezetteknek lehetett részük ebben a csodálatos élményben, de mert a reneszánsz mise, mivel egy egészen más, számunkra már szinte érthetetlen nyelven, a horizontális harmóniák nyelvén beszél hozzánk, felesleges is lett volna sznob módjára úgy tenni a nem beavatottaknak, hogy megszólítja őket ez a zene.
Akik viszont ott voltunk, egy feledhetetlen este emlékével, a reneszánsz emberi dimenziókba transzponált istenélményének zenei lenyomatával távozhattunk a pompás barokk templom huszonegyedik századba visszavezető kijáratán.
 
A műsorban elhangzott művek:
Guillaume Dufay: Se la face ay pale (Chanson a3)
 
Introitus – Heinrich Isaac: Gaudeamus omnes in Domino (Choralis Constantinus II.)
Kyrie – Guillaume Dufay: Missa Se la face ay pale
Gloria – Guillaume Dufay: Missa Se la face ay pale
Graduale – Benedicta at venerabilis (Graduale Pataviense, fol. 170)
Alleluia – Heinrich Isaac: Felix virgo (Choralis Constantinus II.)
Sequentia – Heinrich Isaac: Altissima providente (Choralis Constantinus II.)
Credo – Guillaume Dufay: Missa Se la face ay pale
Offertorium – Felix namque (Graduale Pataviense, fol.172)
Sanctus – Guillaume Dufay: Missa Se la face ay pale
Agnus Dei – Guillaume Dufay: Missa Se la face ay pale
Communio – Heinrich Isaac: Beata viscera (Choralis Constantinus II.)
 
Exitus – Heinrich Isaac: Quis dabit capiti meo aquam?