Koncertbeszámoló a Szegedi Jazz Napokról - 2010. november 5-6.

A jazzrajongók nagy örömére a régi-új helyszín adott otthont az elmúlt hétvégén a Szegedi Jazz Napoknak. Nem szeretném feltalálni a spanyolviaszt a kijelentésemmel, de a Belvárosi mozi nagyterme mind akusztika, mint pedig atmoszféra szempontjából klasszisokkal jobb a tavalyi helyszínnél. Remélem, hogy 2011-ben is maradhat ez a „tetthely”…
 
A pénteki koncertnapot – az elmúlt évek hagyományának megfelelően – szegedi, illetve a városhoz kötődő muzsikusokból álló zenekar nyitotta. Ezt a szerepet most a Takó Lajos által vezetett Dél-Alföldi Ütőegyüttes kapta.
Előadásuknak számomra egy kicsit olyan „bemutató produkció” íze volt. Kétségtelen tény, hogy nem egy hálás feladat a nyitózenekari szerepkör, amikor a közönség még izeg-mozog és az elkésők mozgásban tartják az egész nézőteret, vagyis még kicsi az esélye a közös hullámhossz kialakulásának. Ennek ellenére igyekeztek minden olyat megmutatni, ami egy ütőegyüttes repertoárjába belefér(het).
 
Az est további szereplői helyet cseréltek a műsorrendben, ugyanis a meghirdetett programtól eltérően először a kubai származású énekesnő, Elsa Valle lépett a színpadra, méghozzá egy olyan zenekar kíséretében, amelynek hazánk egyik legfoglalkoztatottabb szaxofonosa, Winand Gábor is a tagja volt. (Aki egyébként az énekesnő férje is.)

Meglehetősen sajátos az énekesnő előadói stílusa ezért úgy láttam, hogy eleinte nem is tudott mit kezdeni vele a közönség; Valle ugyanis az egyes számok közötti szünetben sztorizgat, fáradhatatlanul nagy köröket ró a színpadon és igen hevesen gesztikulál. Vagyis maximálisan kimeríti a déli típusok „tankönyvi definícióját”. A kezdeti idegenkedés után viszont a közönség gyorsan vevő lett a kubai gyökerű dallamvilágra. A „Winand család” emlékezetes koncertet tartott.
 
Kuba után a következő állomás New Orleans volt, ugyanis a nap (és azt hiszem az egész rendezvény) központi figurája, a tradicionális orleans-i jazz képviselője, a trombitás Wallace Roney volt.
Roney azt az utat választotta, hogy hagyta a zenekarát „bemelegedni” és ő csak azután lépett a képbe. Azután, ahogy mondani szokás, rendesen odatette magát, az improvizáció legmagasabb iskoláját mutatta be. A trombitás le sem tagadhatta volna, hogy hajdan Miles Davis tanítványa volt. Gyakorta hallottam a körülöttem ülőktől azt a megjegyzést, hogy „ez tiszta Davis”.
 
Az volt egy kicsit furcsa a számomra, hogy nem láttam Roney-t mosolyogni a színpadon, pedig a kiállásokkor mindig olyan jó kedéllyel diskurált az öccsével (Antoine Roney), aki szaxofonosként most együtt játszott vele.
A zenekar valamivel éjfél után hagyta abba a produkcióját. De aki még bírta szuflával, az átmehetett a szomszédos épületbe, ahol a dobos Baló István és barátai adták a nap ráadáskoncertjét. Ez önmagában is izgalmas előadás volt, de a habot a tortán az jelentette, hogy Roney zenészei kedvet kaptak és beszálltak a „buliba”. A végeredmény egy hajnalig tartó zenefolyam lett…


A szombat estét Dés András együttese nyitotta. Ritkán hall az ember ilyen harmonikus dallamvilágot amelyet Désék képviselnek. A csapat jazzhez közelálló improvizatív zenét játszott, de kísérleti, a népzenét az elektronikus modern műfajokkal keverő tételek is elhangzottak a produkciókban. Ennek a koncertnek véleményem szerint abszolút helye volt a jazz napok programjában.
 

A második nap programjában is volt egy változás, ugyanis Vinx fellépőtársa, Davis „Fingers” Haynes betegség miatt kénytelen volt lemondani a szegedi koncertet.
Annak ellenére, hogy ez csak néhány nappal a rendezvény előtt derült ki, a fő szervező, Drienyovszki András remekül megoldotta a helyzetet: meghívott Vinx „köré” egy tehetséges zongoristát Nagy János személyében, valamint egy dobost és egy női vokalistát (akiknek a neve sajnos nem derült ki…). Sőt egy szám erejéig még Dés András is visszatért a színpadra.

A Vinx-től látottak és hallottak alapján a zenei világ egy sajátos figurájának, Bobby McFerrin-nek a neve jutott eszembe. Természetesen szó sincs utánzásról, csupán a produkció jellege és színvonala idézte a pályatárstól megszokottat.
Vinx amilyen jó énekes, legalább olyan tehetséges, muzsikus, humorista és történetmesélő. Egyetlen percig sem hagyta lankadni a közönség figyelmét. Állandóan kommunikált, hol dobbal, hol szavakkal, hol pedig gesztusokkal. Mindenképpen szükséges megemlítenem, hogy Nagy János szerepeltetése igazán jó húzás volt a főszervező részéről, hiszen a két előadó már az első perctől kezdve megtalálta a közös hangot.
 
A jazzünnepet a Sleeping Camels névre hallgató nemzetközi world-jazz formáció zárta. A műsoruk elején kiderült, hogy amit az izraeli, elefántcsontparti, lengyel, magyar, francia és szerb tagokból álló zenekartól hallunk az nem más, mint a debütáló albumuk bemutatása.

Az együttes által képviselt zenei világban éppúgy helye van a közel- és távolkeleti ritmusoknak, mint a jazz és a rock elemeknek. Ráadásul ezeket hihetetlenül ügyes módon elegyítik. A végeredmény pedig egy nagyon különleges hangulatú zene lett.

Világsztárok ide vagy oda, meglátásom szerint a legátütőbb sikere a Sleeping Camels-nek volt a kétnapos program során. Nehéz lenne megfogalmazni a sikerük titkát, de a felsorolásban három tényező mindenképpen szerepel: a fiatalos lendület, a magas szintű hangszeres tudás és az ezer gyökérből táplálkozó zenei világ. A koncert óta többször meghallgattam a zenekar bemutatkozó albumát és bátran állíthatom, hogy nem (csak) a koncert magas hőfoka miatt nyerték el a közönség szimpátiáját.