FőképFurcsa belegondolni, hogy az alapvetően összetett és a 16. században sokat bírált polifóniát kedvelő reneszánsz muzsikához képest a monodikus barokk műfajok drámaiságuk és érzelemgazdagságuk miatt egyre nagyobb kihívást jelentettek az előadóknak, akiktől a 17. századdal kezdődően éppúgy elvárták az átélt, szövegértelmező megszólaltatást, mint a virtuozitást.
Nem véletlen, hogy ekkoriban vált uralkodóvá az opera és a szólókantáta is, és innentől eredeztethető az úgynevezett seconda practica, a szabadabb, szigorú ellenpont helyett a continuóra támaszkodó dal, szóló madrigál és ária gyakorlata.

Ezen újításnak köszönhetően egyre szekularizáltabbá vált a zene; a vallásos témák dominanciáját lassan kikezdték a világi érzelmek, a költőiség.
Az akkoriban egyértelműen modernnek számító felfogás képviselői közül kiemelkedik Claudio Monteverdi, számtalan madrigál és csodás opera megalkotója, valamint a nyomtatásban megjelent világi kompozíciókat tekintve a korszak legtermékenyebbnek mondott zeneszerzője – ráadásul a zenetörténetben ritkának számító komponistanő! –, Barbara Strozzi.

Strozzi líraisággal teli szerzeményei tökéletes példái az új stílusnak, melyben a sokszor ismétlődő – a „Per un bacio che rubbai” című műben például ciacconára emlékeztető – continuó meglehetősen alávetett szerepet játszik a díszítésekkel teli énekdallam mellett. A kíséret többnyire inkább harmóniai alapot ad, vagy a hangulatot festi meg tömbszerű, bontott, vagy épp színesített akkordjaival.

Nemcsak akkoriban, de még ma is meglepően korszerűnek, már-már dzsesszesen játékosnak és vidámnak tűnnek az olyan szerzemények, mint Benedetto Ferrari „Amanti, io voi so dire” című ciacconája, melyben az ostinato basszus kiváló lehetőséget biztosít a variációk, az ötletek, a díszítések kibontásához, valamint Monteverdi „Ohime ch’io cado”-ja, melynek egy ténylegesen mai felfogásban, szinte már világzeneként előadott változatát Philippe Jaroussky előadásában hallhatjuk, aki bizonyosan jól ismeri Marta Almajano szépérzékünk mellett valamiképp közvetlenül a zsigereinkre ható interpretációját.

Almajano előadói stílusa sokat megőriz bár elődeiéből, valamelyest mégis eltér a barokk érát a régizenei forradalom aranykorában népszerűsítő szopránokétól, például Emma Kirkbyétől, hiszen a szinte teljesen egyenes hangképzés helyett némileg teltebb, emocionálisabb, a mediterrán vidékekre jellemzően kicsit keleties beütéstől izgalmasabb, dinamikailag gazdagabb. Mintha – némi anakronizmussal élve – a romantika líraiságát előlegezné meg, ám sokkalta élettelibb, szabadabb formában.

Ugyanezt fedezhetjük fel a kísérők, Luca Pianca és Vittorio Ghielmi játékában is, különösképp Andrea Falconiero „La Monarca”-jának viola da gamba-szólamában és Monteverdi „La mia turca”-jának pengetős bevezetőjében. Ha meg akarunk bizonyosodni róla, hogy a kora-barokk tradíció, a kora-barokk zene nem halott hagyomány, hanem ma is elevennek ható felfogás, elég hármójukat meghallgatnunk e felvételeken.

A Per Un Bacio több mint élvezetes lemez. Tökéletes keresztmetszetet ad a 17. század elejének világi zenei törekvéseiből; egytől egyig nagyszerű komponisták nagyszerű műveit tárja elénk felülmúlhatatlan előadásban.
Az albumot hallgatva úgy érezhetni, akkoriban egyszerűen képtelenek voltak unalmasan írni, hiszen a lemezre rögzítettek közül minden dal remekbeszabott darab, csodásan csillogó kis ékkő. Egyszer biztosan nem elég meghallgatni, ám ha már megismertük, bizonyosan nem fogunk betelni vele.
 
Előadók:
Marta Almajano – szoprán
Luca Pianca – lant, barokk gitár
Vittorio Ghielmi – viola de gamba

A lemezen elhangzó művek listája:
1. Benedetto Ferrari: Amanti, io voi so dire
2. Barbara Strozzi: Per un bacio che rubbai
3. Giacomo Carissimi: Tu m’hai preso a consumare
4. Alessandro Piccinini: Aria Romanesca (instrumentális)
5. Girolamo Kapsberger: Ancora il Re ansce piangendo in terra
6. Claudio Monteverdi: Ohime ch’io cado
7. Benedetto Ferrari: Amor io mi ribello
8. Andrea Falconiero: La Monarca (instrumentális)
9. Claudio Monteverdi: La mia turca
10. Claudio Monteverdi: Quel sgardo sdegnosetto
11. Girolamo Frescobaldi: Se l’aura spira
12. Barbara Strozzi: Cosi non la voglio
13. Pietro Paolo Melli: Galliarda detta La Farnese (instrumentális)
14. Giovanni Legrenzi: Lasci d’amar chi non sa fignere
15. Barbara Strozzi: Mi fa rider la speranza
16. Benedetto Ferrari: Cantata spirituale
17. Girolamo Frescobaldi: Voi partite mio sole