Főkép

A Divapali, vagy Divali ünnepe a hinduk számára az év legfontosabb eseményei közé tartozik. Nemcsak a jó diadalát ünneplik a gonoszság felett, a legfontosabb indiai mítosz, a Ramajana történetére emlékezve; nemcsak Ráma visszatérését birodalmába és a mécsesek gyújtását idézik fel.
Az ünnep öt napja alatt valójában a spirituális „fény” világrajövetelét, a belső fény, az Atman újjászületését ünneplik nemcsak a hinduk, de más mitológiai elemeket az ünnephez rendelve a dzsainák, sőt a szikhek is.

Az ünnepet számtalan módon ülik meg a kontinensnyi, sokkultúrájú tájon: ünnepi tűzijátékkal, Kolam-mécsesek gyújtásával és elrendezésével, édességek kínálásával, templomi szertartással, tánccal – a Millenárison kis ízelítőt kaptunk mindebből múlt szerdán.
 
A fények ünnepébe kicsit beleszólt az időjárás, kevesebb valósulhatott meg a szemetelő esőben a szervezők eredeti szándékánál.
A szabadtéri fény-játék után a színpadon Bitter Meenakshi Dóra és Saskia Kersenboom a Baratanatyam és Dasi Attam klasszikus dél-indiai templomi tánchagyományából adott nekünk ízelítőt.

Voltaképp ezek a tánc nyelvén elmesélt mesék, történetek a mítoszok felidézését segítik – Síva és Parvati szerelmét eltáncolva a táncos a mozdulatokkal elmeséli a történetet. Minden mozdulatnak jelentése van, s aki ismeri a tánc nyelvét, az megérti – ahogyan a keresztény a katedrális freskói és szobrai által mintegy „középkori képregényként” láthatta a saját vallása kulcspontjait.
 
E tánc-nyelv ismerete nélkül – ennek sajnos nem vagyok a birtokában – sem lebecsülendő esztétikai élmény látni ezt a táncot, még ha némiképp olyan érzés is, mintha szinkron nélkül néznénk egy gesztusaiban is teljesen más kultúra „filmjét”.
A befogadást tovább nehezítette a technika ördöge: a Saskia Kersenboom előadásának zenei anyagát „hordozó” CD többször is ugrott, nehéz helyzetbe hozva a táncost – komolyan szurkoltam neki, hogy „végigmesélhesse a mesét”.
 
Aztán India budapesti nagykövete, Őexcellenciája Gauri Shankar Gupta szólt néhány szót a közönséghez, szinkrontolmács segítségével. Kedvesen összekapcsolta a Divalit és a karácsonyt – megragadva az alkalmat, hogy egyúttal boldog karácsonyt kívánjon az egybegyűlteknek.
 
Számomra az est legizgalmasabb része azért Lantos Zoltán és Szalai Péter hegedű-tabla duója volt. A hagyományos Rága alapjait erős etno-jazzes felfogásban továbbkombináló zenét igen szívesen hallgattam volna még tovább.

Az öt plusz tizenhat húros hegedű (tarangini) hallatlanul soklehetőségű hangszer Lantos Zoltán kezében, és Szalai Péter tabla-felfogása – meglepve olvastam, mennyire hagyományhű! – is távol áll a megszokott „körbecizellálni a dallamot” tabla-felfogásától, nem a szokványos hallott-hallható.

Biztos, hogy keresni fogom a lehetőségét, hogy halljam őket élőben játszani, mert izgalmas kísérletezés terepének tekintik azt a zenei hagyományt, ami az inprovizációt egyébként is alapvető lehetőségként kezeli.
 
A program alatt lehetőségünk volt indiai ízeket kóstolni a Bombay Expressz jóvoltából.
 
Habár mindvégig éreztem kicsit egyfajta „azzal főzzünk, amink van” jelleget a programon, s a szervezés kócos-kamaszos esetlenségei sem segítették elő a műélvezetet, egészében nem bántuk meg, hogy „együtt ünnepeltük” innen, Magyarországról a Divapalit az egész hindu-dzsaina-szikh Indiával.