Főkép

Tíz év nem kevés idő. Különösen nem az egy zenekar életében, hiszen számtalan példát lehetne hozni arra, hogy egy évtizednek sem kell eltelnie ahhoz, hogy egy együttes túljusson pályájának nemcsak delelőjén, de hanyatló korszakán is, és megszűnjön, legalábbis túl legyen az első feloszláson, hogy esetleg sok esztendővel később újra összeálljon.
A jazz világában talán még gyakoribb lehet a fluktuáció, hiszen a legtöbb muzsikus még csak nem is egyetlen formációban vesz részt, játszik rendszeresen.
 
A Balázs Elemér Group szokatlanul stabil jelenléte a magyar élvonalban – és most nem szigorúan véve csak a jazz világára gondolok – egyértelműen annak a jele, hogy nem egyszerűen egészen kiváló zenészek rendkívül magas színvonalú produkcióiról beszélhetünk velük kapcsolatban, hanem egy stabil mag – Balázs Elemér, fivére, Balázs József és a vitathatatlanul legegyedibb és legjobb magyar jazz férfiénekes, Winand Gábor – körül folytonosan megújuló zenei mikrokozmosz öngerjesztő teremtési folyamatáról.
Mindez persze a formációk váltakozásával is együtt járt, és bár a tagcserék nem elengedhetetlen feltételei az új utak bejárásának, tagadhatatlanul némi nyitottságot biztosítanak a részleges újrakezdéshez.
 
A mai napig emlékszem az első találkozásra. Egy másik együttes műsorát akartam meghallgatni egy ingyenes monstre koncerten, és örültem is, hogy nem kellett fizetnem ezért, mert ehhez fogható zenei csalódás kevésszer ért.
Kárpótlásként azonban még időben – a fellépésük kezdetekor – elkaptam az akkor számomra még ismeretlen Balázs Elemér Groupot, és egyszerűen leragadtam a színpad előtt. Az a lendület, az az üdeség és mindenekelőtt az a végtelen profizmus, ahogy a zenekar megszólalt, már első hallásra olyan erővel hatott, hogy azóta sem kerültem ki a bűvereje alól.
 
A tízéves fennállást ünneplő koncerten mintha időgépbe ülhettünk volna. Ismét a színpadon láthattam a varázslatos, muzsikájukba bájitalt keverő első felállást, ráadásul a műsor elsősorban az első album számaiból válogatott.
Ugyan a névadó mellett Dés András és Szandai Mátyás alkotta ritmusszekcióval teljes csapat mindössze két számot játszott el egyedül, ismét megcsodálhattam Czerovszky Henriett kissé karcos, poposan jazzes énekét, melynek letaglózó érzelmessége ezúttal is a „Desire”-ban mutatkozott meg leginkább, no meg Juhász Gábor fenomenális gitárjátékát, amit kizárólag a legkiválóbbakéhoz lehet mérni.
 
Persze az idő nem múlt el nyomtalanul; mindenki változott, stílusa is fejlődött, alakult, így a régi számok sem pontosan úgy szólaltak meg, ahogy egykoriban. Ám a jazz eleve az improvizáció terepe, ezért nem is várható el, hogy kétszer – még ha látszólag is, de – ugyanabba a folyóba lépjünk bele.
Ráadásul a dalok többségét szokatlan összeállításokban, vagy későbbi, esetleg korábbi tagok közreműködésével, vagy vendégzenészekkel kiegészülve játszotta a zenekar. Így hallhattunk három bőgővel előadott kompozíciót (Szandai Mátyással együtt tehát Glaser Péter és Soós Márton is dörmögtette hangszerét), a két ütőhangszeres, Dés András és Czibere József pedig több alkalommal is együtt forrósította a hangulatot.

Igaz, az sem maradhatott el, hogy jelenlegi formáció gitárosa, Lamm Dávid több számban is együtt játsszon Juhász Gáborral, a két egyéniség pedig rendkívül izgalmas módon egészítette ki, ellenpontozta egymást.
A szintén igézően szép hangú Hajdú Klára annak ellenére valamivel kevesebb szerepet kapott Czerovszky Henriettnél, hogy a hat eddig megjelent albumból négyen ő énekel, ám ez valahol érthető is, hiszen őt rendszeresen hallhatjuk a fellépéseken. Pedig amit a „Reflections On Goldberg 21”-ban nyújtott ezen az estén is, szavakkal le nem írható.
 
És mint már említettem, felléptek vendégművészek is. Ahogy időrendben előkerültek a dalok az albumokról, a színpadra feljött játszani David Yengibarjan, Dresch Mihály, Dés László, és a Balázs fivérek édesapja, idősebb Balázs Elemér is, az utolsó számban és a ráadásban pedig szinte mindenki improvizációs lehetőséghez jutott.

Csak azt sajnáltam, hogy Núria Rialt nem hívták meg, hiszen a sors csúnya tréfájából épp az egyik kedvenc BEG-lemezemet, az Early Musicot nem hallhattam sosem élőben a teljes eredeti előadói gárdával. De ez egészen apró csalódás csak ahhoz képest, amilyen élményben ezen az estén részem lehetett.
 
Hiszen igazi ünnep volt ez; egy tízéves zenekar eddigi pályafutásának minden állomásából ízelítőt adó előadás. Csodálatos koncert, melyhez valóban efféle alkalom szükséges. És remélem, tíz év múlva hasonlóképp ünnepelhetünk.