FőképHarry Harrison 1940-ben képregény-rajzolóként kezdte karrierjét. Ilyetén minőségében a legnevesebb alkotás, amelynek munkálataiban ő is tevékenyen részt vett, a Flash Gordon volt.
Írói hírnevét az 1957-ben útjára induló A Rozsdamentes Acélpatkány sorozat alapozta meg, amely a maga nemében meglehetősen könnyed, szórakoztató olvasmány. És bár hasonló sikereket tudhat magáénak az 1967-ben napvilágot látott A technicolor időgép, hiba lenne mindebből kiindulva a szerzőt beskatulyázni és elkönyvelni holmi humoros sci-fire specializálódott írónak.

Elég csak példaként tekinteni a 2008-ban magyarul is megjelent Helyet! Helyet! című regényére, amely igenis égető problémákra és egy lehetséges apokaliptikus jövőképre hívja fel a figyelmünket.

A Fagyos Éden megjelenésére (1987) mindössze kettő évet kellett várni az Édentől nyugatra kiadása után. Akkoriban szinte egyetlen sci-fi szerző sem foglalkozott olyan mű megalkotásával, amely a dinoszauruszokról szólna.
Pláne nem olyan aspektusban, hogy egy alternatív világban az emberek mellett a dinók nem halnak ki, hanem tovább fejlődnek és létrejön egy intelligenciával rendelkező fajuk, amely jóval fejlettebb technikai szinten áll, mint az ember.

Mint azt a szerző egy interjúban el is mondja, szinte azonnal szöget ütött a fejében a gondolat, hogy egy ilyen világban játszódó könyvet ír, amikor egy tévéműsorban az intelligens, „emberszabású” hüllőkről hallott.
Úgy gondolom, Harry Harrison, látva az első rész pozitív fogadtatását, még inkább elmerült a témában és egyre több és több háttéranyagot készített az Édenhez. A Fagyos Éden függelékében viszonylag részletes leírást kapunk a regényfolyam világáról, ami jóval több, mint az Édentől nyugatra szótára és az állatvilágot bemutató része.

Kicsit „tolkienes” utóérzésem van tőle, amivel semmi bajom sincsen, mindig is szerettem olvasgatni az ő függelékeit is. Talán azt lehet egyedül Harry Harrison szemére vetni, hogy jóval rövidebbre sikeredett az övé.
Egyébként a könyv végén található köszönetnyilvánításban láthatjuk, hogy a szerző nem bízta a véletlenre az Éden dolgait - doktorok és professzorok segítették a háttérmunkát.

Valahol ott marad abba a történet, hogy a főszereplő, Kerrick vezetésével az emberek kiűzték az intelligens dinoszauruszokat, a jilanékat az általuk lakott kontinensről, miután felgyújtották városukat.
A történet főgonosza, a jilané Vainté azonban elmenekült és szörnyű bosszút forral az emberek ellen. Terve az, hogy mind egy szálig kiírtja ezt a számára undorító és haszontalan fajt.

Terve majdnem be is válik és megint csak Kerrick az, akinek szinte az utolsó pillanatban sikerül keresztülhúznia ellenfele számításait. Tehát nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, egyelőre az emberi faj megmenekült. (Lesz még egy része a sorozatnak, tehát semmi nem dőlt még el.)


Aki netán most kapcsolódna be a regényfolyamba, az ne rettenjen vissza attól, hogy a második résszel kezd neki Harry Harrison alkotásának. A Fagyos Éden megáll a saját lábán, nem kell hozzá különösebb előtanulmány vagy előolvasás, hogy teljes értékű műként kezelhessük.
Azok a dolgok, amik az Édentől nyugatra című kötetben lettek részletesen ismertetve – gondolok itt a két fajra jellemző és egymással szöges ellentétben álló társadalmi, kulturális jellegzetességekre például –, itt is bemutatásra kerülnek, tehát nem futhat bele az olvasó értelmezhetetlen, idegen szövegrészekbe, fogalmakba.

Ráadásul amellett, hogy az előzőekben már megismert emberek és a jilanék társadalmának felépítéséről ebben a kötetben is elég alapos leírást kapunk, a szerző megismertet bennünket két új „nemzettel”: az egyik a paramutanok, akik a messze északon, a jeges óceán partján élnek (ők az emberek rokonai; társadalmi felépítésük nagyban hasonlít az eszkimókéra); a másik „nemzet” a szorogetszo, akik a jilanék fajának egy eddig fel nem fedezett ága.

És akinek ez még nem lenne elég, a szerző az eddigi két szál helyett ezúttal már négy fő szálon szövi az események láncolatát.
Egyrészt Kerrick szakad el az előző részben megismert embercsoportoktól és indul a messzi északra, másrészt szemtanúi lehetünk Vainté és új szövetségesei bosszúhadjáratának, harmadrészt pedig a Vainté elől menekülő emberek sorsát követhetjük nyomon. Ez a három szál valamilyen szinten kapcsolódik egymáshoz és hatással vannak egymásra.

A negyedik szál azonban teljességgel különválik az első háromtól és a regény végén sem derül ki, hogy mi is lesz majd a sorsa.
Ez pedig az Édentől nyugatra című könyvben szintén megmenekülő, a fennálló rendszer ellen lázadó jilanék csoportjának történetét meséli el, akik egy teljesen új földrészt fedeznek fel maguknak, ezzel együtt a szorogetszokat, miután eddigi otthonaikban csak a biztos halál várna rájuk rebellis nézeteik miatt.

A könyv ismét úgy zárul, hogy beköszönt a látszólagos béke korszaka, megegyezés születik az emberek és jilanék között, azonban a főgonosz Vainté továbbra is életben van és nem tett le abbéli szándékáról, hogy elpusztítsa Kerricket és fajtáját.

Részlet a regényből

A kötet itt is megvásárolható

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk: Édentől nyugatra
Helyet! Helyet!
Fagyos Éden

Rozsdamentes Acélpatkány sorozat :
A Rozsdamentes Acélpatkány
A Rozsdamentes Acélpatkány visszavág

Kapcsolódó írás:Interjú Harry Harrisonnal