Főkép

Micsoda? Lucky Luke és a Daltonok gyerekként rohangálnak ebben a képregényben? Remélem nem időutazás jutott Morris eszébe, amikor nekilátott megrajzolni ezt a történetet – ilyen és ehhez hasonló kérdések, illetve gondolatok motoszkáltak a fejemben, amikor a borítót nézegetve hazafelé utaztam az októberi képregénybörzéről.
 
Pár nappal később megnyugodtam, mivel kiderült, szó sincs sci-fi beütésről vagy mágiáról, pusztán egy spin-of kezdemény lett a legújabb magyar sorozat tizenharmadik kötete. Valakinek az az ötlete támadt, hogy milyen jópofaság lenne, ha a népszerű hősök gyerekkori kalandjai alsorozatként kerülnének kiadásra (eddig két rész jelent meg, ez a második).
 
Az ötlet egyébként nem teljesen elborult, hiszen például az Ifjú Indiana Jones kalandozása is jópár részt megért a tévében. Mondjuk az is igaz, hogy hirtelen nem jut eszembe több példa.
 
De tulajdonképpen mindegy, hiszen a lényeg kis túlzással nem az ötlet minőségén, hanem a kivitelezésben van. Az mondjuk érezhető, hogy Morris nem a megszokott társával (René Goscinny) dolgozott együtt, hanem Jean Léturgie íróval, és segítségként a Pearce álnevet használó rajzolópárossal (Didier Conrad és Yann le Pennetier).
 
A hozzám hasonló rajongók persze elsősorban azzal foglalkoznak, mennyire jók a megszokott szereplők gyerekkori változatai. Ezzel szerintem nincs semmi baj, bár elsőre kicsit furcsa volt Lucky felnőttkori csücsörítését kisiskolás arcon látni. A hatás többnyire olyan, mintha a tökalsó Luke mindenre rácsodálkozna, ami a szeme elé kerül.
 
Ez egyébként teljesen igaz, mivel a sztori szerint egy öreg aranyásó (Old Timer) védőszárnyai alatt nevelkedik messze a civilizációtól (ezt azonmód meghazudtolja egyébként az állandóan tiszta ruházata, mosópor reklámban láttam ennyire tip-top gyerekeket – de mivel paródiasorozatról van szó, azonmód lépjünk is tovább), így amikor eljutnak egy kisvárosba, Luke valóban tátja a száját.:-)
 
A mezítlábas falusi kölyökbandát alakító Daltonok kopasz fejükkel és családi hátterükkel sikeresen hozzák a későbbi idióta figurák korhatáros változatát. Joe már ekkor is az agy, aki kitalálja a feladatokat meg a jövőt, a többiek pedig elfogadják mindezt, legfeljebb saját álmaikat (például gyöngyházberakásos colt) teszik hozzá.
 
Gyerekekről lévén szó az események nagy része az iskolában vagy körötte történik, s pár képkocka után kiderül, Luke bizony ekkoriban még lázadt a törvény és a rend ellen – magyarul nem akart iskolába járni.
 
Az iskola, mint motívum egyébként számtalan humoros helyzetet eredményez (ahogy például Joe megküzd a táblával, miközben a nevét próbálja felírni), amit a szerzők annak rendje és módja szerint ki is használnak. A vége aztán üldözésparódiába torkollik, természetesen korhatáros karikával, vagyis vért nem látunk, de könnyeket igen.
 
A történet szokás szerint sokat köszönhet a jól eltalált mellékszereplőknek. Az öreg aranyásó, az idős békebíró, a némileg elvarázsolt tanítónő (aki az igazi férfit vagy valami hasonlót keres minden szembejövő nőtlen pasiban), a seriff – csupa jellegzetes figura, még jellegzetesebb szaglószervekkel.
 
Mindent figyelembe véve egy kellemes Lucky Luke történetet kaptunk, ami ugyan nem mérhető a sorozat legjobb epizódjaihoz (A postakocsi, A karaván, stb.), de ott a helye a középmezőnyben.