Dürer
Írta: a2t | 2010. 10. 29.
Végre egy művész, aki nem éhezve, magányosan halt meg. A világ legunalmasabb festője is lehetne a precizitásával. Persze nem az, mert pont ez teszi meglepően érdekessé. Nürnbergen született, pont akkor, mikor a város virágzott. Édesapja aranyműves. Gondolom innen a tökéletességre való törekvés.
A kicsi Albrecht tizenhárom évesen lerajzolta saját magát, úgyhogy az aranyműves karriernek ekkorra már valószínűleg búcsút intett. Rendes polgár lévén elvesz egy rendes kereskedőlányt, majd Olaszországba utazik tanulmányútra, ahol megérinti a reneszánsz és visszatérte után fametsző műhelyt alapít.
Semmi sötét folt, nemi betegség, botrányos kapcsolat nem szennyezi Albrechtünk renoméját, nem csoda hát, hogy sikeres mesteremberként boldog és elégedett. Vallási elhivatottsága – ami egész életművét végigkíséri – olyan híres festmények születését segíti, mint a „Tízezer keresztény vértanúsága”. Persze ettől tud kiemelkedni a mesteremberek közül és lesz igazi művész.
Talán egy hibája mégis akadt Albrechtnek, miszerint szerette magát ábrázolni. Na jó, ez nem hiba, valószínűleg nem önhittségből, hanem inkább abból a vágyából születhetett, hogy szerette pontosan ábrázolni a dolgokat, tehát ha önkifejezésről beszélünk, ahhoz hozzátartozik az önarckép is, ami megfelelően dokumentálja élete adott pillanatát. Az írók naplót írnak, a festők önarcképet festenek.
Egyébként is erős volt portrékban. Nagyon erős. Mindenki vele akarta lefestetni magát, nem csak sznobizmusból – nyilván az is közrejátszott – hanem, mert annyira ragaszkodott a valósághoz.
A korabeli embereknek ez maga volt a fényképezés. Sőt akár nekünk is. Igazi reneszánsz emberként, az elmélet pont ugyanannyira foglalkoztatta, mint a gyakorlat, erről tanúskodnak művészetelméleti témában írt könyvei is.
Kortársai megbecsülték, műhelye megfelelő jövedelmet biztosított számára. Elégedett boldog embernek gondolhatjuk.
Színkezelésének és térábrázolásának fejlődését ugyanúgy nyomon követhetjük, mint azt, hogy hogyan hatott festészetére az olasz Andrea Mantegna és a középkori mesterek, és válogatást kapunk az őt híressé tevő fametszetekből is. Érdemes elolvasnunk, hogyan nem lett aranyműves mesterember.
A kicsi Albrecht tizenhárom évesen lerajzolta saját magát, úgyhogy az aranyműves karriernek ekkorra már valószínűleg búcsút intett. Rendes polgár lévén elvesz egy rendes kereskedőlányt, majd Olaszországba utazik tanulmányútra, ahol megérinti a reneszánsz és visszatérte után fametsző műhelyt alapít.
Semmi sötét folt, nemi betegség, botrányos kapcsolat nem szennyezi Albrechtünk renoméját, nem csoda hát, hogy sikeres mesteremberként boldog és elégedett. Vallási elhivatottsága – ami egész életművét végigkíséri – olyan híres festmények születését segíti, mint a „Tízezer keresztény vértanúsága”. Persze ettől tud kiemelkedni a mesteremberek közül és lesz igazi művész.
Talán egy hibája mégis akadt Albrechtnek, miszerint szerette magát ábrázolni. Na jó, ez nem hiba, valószínűleg nem önhittségből, hanem inkább abból a vágyából születhetett, hogy szerette pontosan ábrázolni a dolgokat, tehát ha önkifejezésről beszélünk, ahhoz hozzátartozik az önarckép is, ami megfelelően dokumentálja élete adott pillanatát. Az írók naplót írnak, a festők önarcképet festenek.
Egyébként is erős volt portrékban. Nagyon erős. Mindenki vele akarta lefestetni magát, nem csak sznobizmusból – nyilván az is közrejátszott – hanem, mert annyira ragaszkodott a valósághoz.
A korabeli embereknek ez maga volt a fényképezés. Sőt akár nekünk is. Igazi reneszánsz emberként, az elmélet pont ugyanannyira foglalkoztatta, mint a gyakorlat, erről tanúskodnak művészetelméleti témában írt könyvei is.
Kortársai megbecsülték, műhelye megfelelő jövedelmet biztosított számára. Elégedett boldog embernek gondolhatjuk.
Színkezelésének és térábrázolásának fejlődését ugyanúgy nyomon követhetjük, mint azt, hogy hogyan hatott festészetére az olasz Andrea Mantegna és a középkori mesterek, és válogatást kapunk az őt híressé tevő fametszetekből is. Érdemes elolvasnunk, hogyan nem lett aranyműves mesterember.