FőképHa egy híres, sokak által ismert, és kedvelt zenekar tagja(i) a főzenekar mellett létrehoz(nak) egy másik bandát szólóprojektként, vagy csak szimplán örömzenélés céljából, és az még ráadásul jó is, akkor a belefeccölt energia és idő nem tekinthető elvesztegetettnek vagy feleslegesnek, és meghozza a kívánt „gyümölcs”-öt.
Hasonló helyzet állt elő a Slipknot két tagjának „hobbycsapat”-ánál is…
 
A iowai horrorbrigádot, a Slipknotot lehet szeretni vagy megvetni, de egy biztos: szó nélkül senki sem megy el mellettük… Fújol vagy ujjong, de a véleménye mindenkinek megvan róluk.
Érdekesség, hogy a Stone Sour már akkoriban is létezett, mielőtt Corey Taylor énekes és Jim Root gitáros 1997-ben csatlakozott volna a Slipknothoz, azonban ezután földbe állt…

2002-ben keltették újra életre az akkorra már a - Slipknotnak köszönhetően - igencsak ismert és népszerű zenészek, és ebben az évben meg is jelentették a zenekar nevét viselő, első albumukat.
Ezen szerepelt a Pókember című képregényből készült első filmben is szereplő, igen nagy karriert befutó akusztikus ballada, a „Bother”, ami aztán meg is hozta a remélt sikert. Eléggé meglepte a közvéleményt, ugyanis nem feltétlenül egy ilyen dalt várna a laikus hallgató a Slipknot sorait is erősítő emberektől.

Természetesen voltak keményebb, metalosabb dalok is a lemezen, többek között a Grammy-jelölést is eredményező „Get Inside”. Az album el is érte az „arany” státuszt, és főhőseink a turné után újfent visszamentek elkészíteni egy Slipknot albumot (a Vol. 3: (The Subliminal Verses)-t…).
Majd ez lett a bevált módszer: felváltva jött egy Slipknot album és turné, majd egy Stone Sour album és turné.

2006-ban jött ki a kettes Stone Sour anyag, a Come What(ever) May, amelynek egyik kislemeze, a „30/30-150” ismét eredményezett számukra egy Grammy-jelölést. A többi single-s dalok is komoly sikereket értek a különböző slágerlistákon.
Persze nem volt nehéz dolguk, mert, attól függetlenül, hogy természetesen jó dalokról van szó, sokkal rádióbarátabbak és emészthetőbbek, mint a Slipknot nóták.

Majd a szokásos „anyabandás-kanyart” követően (All Hope Is Gone és turné…) máris itt a legfrissebb, sorban harmadik lemezük, az Audio Secrecy, mellyel végérvényesen be is bizonyították, hogy itt már messze többről van szó, mint valamiféle időkitöltős hobby zenélésről.
Természetesen mindez köszönhető annak is, hogy a Slipknot csillaga is talán pályafutásuk legfényesebb csillogását produkálja. (Sajnos szomorú tény, hogy mindezt beárnyékolja a basszusgitárosuk, Paul Gray halála… Azért elég kemény volt látni a tagokat, maszk nélkül a sajtótájékoztatón, érthetően, igencsak megtört állapotban…)

Nyáron már a fesztiválokon is játszott „Mission Statement” előrevetítette, hogy ismét nem rontották el a dalokat a stúdióban, ez bizony – jó értelemben vett – igazi rock/metál sláger lett. Kemény riffek, dühöngő dobok, ragadós refrén, plusz némi hörgős rész benne. Remek!

A „Digital (Did You Tell Me)” is hasonló cipőben jár. Bár ez általában elmondható az album egészéről, vagyis, hogy nagyon jól összerakott és változatos lett.
Majd érkezik az első klipes dal, a „Say You’ll Haunt Me”, ami bizony felért a Billboard rocklista élére, tehát olyan túlságosan rossz, csak nem lehet… kissé hörgős vokálokkal megtámogatott óriási refrén.
 
Újdonságként elmondható, hogy amíg az eddigi lemezeken általában egy vagy két - igen sikeres - lassú dal kapott helyet (Pl. „Through Glass”), ezen szerzemények létszám mostanra négyre nőtt.
A hamarosan klippel is megtámogatott „Hesitate” lett talán ezek közül a legkiemelkedőbb, de az is igaz, hogy a többi is bőven esélyes a megfilmesítésre, azonban nyilván nem nézné jó szemmel az izmosabb dalokhoz szokott Stone Sour-tábor, hogyha csak a lágyabb nótákból készülnének kisfilmek.

Ennek akár az ikertesója is lehetne a „Miracles”, szerintem ment is az agyalás azon, hogy melyikből is legyen a klip, mert közel azonos színvonalú mindkettő, szívbemarkoló, megható énekkel, amit biztosan sok párkapcsolatban fel fognak használni a szereplők, ilyen-olyan érzéseik kifejezésére.
A „Dying” akusztikusan indul, azonban a refrénre betorzul, valamint a középrésze is elég tempós lett, így nem egy szokásos ballada.

A standard kiadást záró „Threadbare” csalókán indul, mert azt hinné az ember, hogy marad ez is a kezdeti nyugis, lírai hangulatban, aztán ahogy halad előre a nóta, egy nagyon szépen felépített szerzeménnyé fejlődik, mely a végére be is keményedik, itt Corey már kissé acsarkodva is énekel.
 
Nálam két dal nem tudta túlságosan belopni magát a szívembe: a „Let’s Be Honest” és a „Pieces”. Nem mintha bármi probléma lenne velük, de érdekes, hogy valamiért nem érzem annyira erősnek a refrénjüket a nagyon király verzékhez képest.
Szerepelnek viszont a kiadványon igencsak nagy kedvenceimmé váló alkotások is, amik jelen esetben a kiemelkedően izmos dalok lettek: „Unfinished”, „Nylon 6/6”, „The Bitter End”.

Az „Unfinished” tempós, lendületes darab nagyon eltalált refrénnel. A „Nylon 6/6” elejét hallgatva először azt gondoltam, hogy itt aztán lesz a falbontástól a betontörésig minden, aztán valamiért a refrént kissé visszafogták, de ami addig megy, az aztán kőkemény.
A „The Bitter End” tördelt ritmusát meghallva pedig széles vigyorra húztam a számat, ez aztán a nekem való muzsika, modern, kicsit szögelős, pattogós és nagyon könnyen ragadó a refrén.
 
Az album felépítése, a számok sorrendje is megfelelően lett kitalálva, ugyanis a lassabb dalokat általában egy gyors követi, ami még csak halovány esélyt sem enged arra, hogy leüljön és ellaposodjon a lemez.
Az album kiváló végeredményéhez talán nélkülözhetetlen volt a banda mellett Nick Raskulinecz jelenléte is, aki a társproduceri státuszt töltötte be. Az úriember olyan zenekarok lemezeinek elkészítésénél bábáskodott, mint a Trivium, a Rush, a Foo Fighters, a Velvet Revolver vagy éppen az Alice In Chains.
 
Az ilyen-olyan bonus dalokkal sincsen az égvilágon semmi probléma, úgyhogy érdemes a lemez ezen kiadásait is beszerezni…A „Hate Not Gone” egy komoly energiabomba, amiben Corey rendesen ki is ereszti a hangját. Az „Anna” egy szellősebb, lightosabb darab, a „Home Again” pedig újra egy gyorsabb nóta, ötletes „válaszolgatós” gitárszólóval megfűszerezve.

Nyár óta tart Amerikában egy nagysikerű túra, az Uproar Festival, melynek egyik headlinere a Stone Sour is, a Disturbed és az Avenged Sevenfold mellett. Ősszel pedig leigázzák a srácok az Egyesült Királyságot az Avenged Sevenfold és a Hellyeah társaságában.
 
Gondolom, nem kell különösebben kiemelnem, hogy milyen remek ez felhozatal, és milyen jó lenne eljutni oda, vagy éppen, hogy ez a körút jutna el kishazánkba… De mivel ismerjük – sajnos – a magyar koncertszervezők (tisztelet a kivételnek) látásmódját és elképzeléseit, sajna erre nincs túl sok esély…
Pedig mindhárom banda hazai koncertje napirenden lenne már, de még várni kell erre.
 
Igaz, néhány éve majdnem megesett az a hihetetlen, és már-már csoda számba menő esemény, hogy fellép Magyarországon a Stone Sour, az Alice In Chains előzenekaraként, de akkor az a koncert elmaradt, és azóta sem röppent fel a híre egy lehetséges idelátogatásuknak.
 
Összegzés:
 
Ezzel a lemezzel a srácok végképp bebizonyították, hogy számukra a Stone Sour már jóval többet jelent, mint esetleges időkitöltés két Slipknot album között.
Ezt az albumot ugyanúgy megszeretheti az a Slipknot-rajongó is, akinek nem csak az „agyatlan” túrás a fontos, illetve az is, aki kifejezetten megveti a „horror-mocskok”-at, de az igényesen megírt, ragadós, könnyebben emészhetőbb, rádióbarátabb rock/metal muzsikát viszont szereti.

Persze ez azért is könnyen elképzelhető, hiszen ez egy sokkal populárisabb zene, mint a Slipknoté. Félreértés ne essék, nem gyengébb, csak jobban megtalálják az egyensúlyt a befogadható keménységű metal és az érzelmesebb rockzene között.
Csak hangosan gondolkodom, de nem tartom lehetetlennek, hogy eljön majd az idő, amikor bizony sikerekben túl fogják szárnyalni az „anyazenekart”!
 
Az együttes tagjai:
Corey Taylor - ének, gitár
James Root - gitár, zongora, vokál
Josh Rand - ritmusgitár
Shawn Economaki - basszusgitár
Roy Mayorga - dob, ütős hangszerek
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Audio Secrecy (Instrumental)
2. Mission Statement
3. Digital (Did You Tell)
4. Say You`ll Haunt Me
5. Dying
6. Let`s Be Honest
7. Unfinished
8. Hesitate
9. Nylon 6/6
10. Miracles
11. Pieces
12. The Bitter End
13. Imperfect
14. Threadbare
15. Hate Not Gone (bonus)
16. Anna (bonus)
17. Home Again (bonus)
18. Saturday Mourning (iTunes Bonus track)
 
Diszkográfia:
Stone Sour (2002)
Come What(ever) May (2006)
Audio Secrecy (2010)