Részlet Dean R. Koontz: A védelmező című regényéből

Van, hogy a szitakötő szinte a tó felszínén siklik, rövid, pókháló-finomságú nyomdokvizet hagyva maga után, mert ha alacsonyan marad, megmenekül a röptükben táplálkozó madaraktól és denevérektől.
Timothy Carrier a maga százkilencven centijével, nyolcvan kilójával, nagy kezével és még nagyobb lábával nem tudott ilyen észrevétlen maradni, de állandóan ezen igyekezett.
Nehéz, acélbetétes munkásbakancsában, természet adta, megváltoztathatatlan John Wayne-es járásával belépett a Lámpagyújtogatóhoz címzett kocsmába, és minden különösebb feltűnés nélkül haladt a helyiség túlsó vége elé. Az ajtó közelében az L-alakú bárpult rövidebb száránál üldögélő három férfi egyike sem pillantott rá, ahogyan a bokszokban üldögélő két pá­rocska sem.
Mikor végül leült a leghátul, a vörösesbarna mahagónipultot megvilágító utolsó lámpa fénykörén is túl álló bárszékre, elégedetten felsóhajtott. Az ajtóból nézve ő tűnt a legkisebbnek az egész helyiségben.
Ha a Lámpagyújtogató első traktusa volt a mozdony, akkor ez a fékezőkocsi. Azok, akik ide ültek be az álmos hétfő estén, csendes társaságnak ígérkeztek.
Liam Rooney – a tulajdonos, és a mai napon az egyetlen személy a pultban – kicsapolt egy korsó sört, és letette Tim elé.
– Egyszer valami nővel fogsz ide besétálni – mondta –, és akkor engem elvisz az infarktus.
– Szerinted elhoznék egy nőt ebbe a lebujba?
– Miért, tudsz más helyet?
– Egy fánkboltot.
– Ja. Bepusziltok egy tucat cukormázasat, aztán elviszed valami puccos Newport Beach-i étteremhez, és nézitek, ahogy a csicskák leparkolják a flancos verdákat.
Tim belekortyolt a sörébe, Rooney pedig az egyébként makulátlan bárpultot törölgette.
– Te mázlista vagy, hogy megtaláltad Michelle-t – mondta Tim. – Olyan nőt ma már nem gyártanak.
– Harmincéves, mint mi. Ha már nem gyártják, ugyan honnan jött?
– Rejtély.
– Csak akkor nyerhetsz, ha játszol – mondta Rooney.
– Játszom.
– Szólóban nehéz ám játszani.
– Te csak ne félts engem. Igenis kopogtatnak néha nők nálam.
– Ja. Csak kettesével jönnek, és Jézusról magyaráznak.
– Hadd csinálják. Legalább törődnek a lelkemmel. Mondták már, hogy köcsög poénjaid vannak?
– Ja, te. Vagy ezerszer. De sosem unom meg hallgatni. Volt itt nemrég egy csóka, negyvenéves, sosem volt nős, most meg levágták neki a tökeit.
– Ki vágta le?
– Valami orvos.
– Tudd meg a nevét – mondta Tim. – Hozzá ne kerüljek, ha balesetem lesz.
– Csórikámnak rákja volt. Most meg gyereke nem lesz neki sose.
– És miért olyan jó gyereket csinálni ebbe a világba?
Rooney úgy nézett ki, mint egy amatőr karatés, aki edzésen ugyan még nem volt, de betontömböket már megpróbált széttördelni a fejével. Szeme azonban meleg kék ablakként fénylett, és a szíve is jó volt.
– Mert erről szól az egész – magyarázta. – Asszony, gyerek meg egy hely, amit összetarthatsz akkor is, ha a világ többi része szétesik.
– Matuzsálem kilencszáz évig élt, és csak a vége felé kezdett el gyerekeket nemzeni.
– Nemzeni?
– Azt. Akkoriban nem csinálták, hanem nemzették.
– Szóval akkor hatszáz éves korodig te sem alapítasz családot?
– Nektek sincs gyereketek Michelle-lel.
– Dolgozunk rajta – Rooney előrehajolt, kezét összefonta a pulton, és Tim szemébe nézett. – Mit műveltél ma, ajtónálló?
– Ne hívj így.
– Mit csináltál?
– Amit mindig. Falat raktam.
– Holnap?
– Rakom tovább.
– Aztán kinek?
– Annak, aki megfizet.
– Hát ide figyelj. Én heti hetven órát melózok itt, néha többet is, de nem a vendégek kedvéért.
– Azt mi nagyon jól tudjuk – biztosította Tim.
– És nekem vannak köcsög poénjaim.
– Én is igyekszem, de még te vezetsz.
– Michelle-ért meg a leendő gyerekeinkért csinálom. Kell valaki, akiért hajtasz, nem csak a lóvé, valaki, akivel építhetsz valamit, akivel megoszthatod a jövődet.
– Most látom csak, Liam, milyen gyönyörű a szemed.
– Ide figyelj… Michelle-lel aggódunk érted, tesó.
Tim összecsücsörítette az ajkát.
– Egyedül nem megy – mondta Rooney.
Tim egy csókot cuppantott a levegőbe.
Rooney még előrébb hajolt, míg az arca csak pár centire volt Timétől.
– Meg akarsz csókolni?
– Jólesik, hogy így törődsz velem.
– Akkor várjál, megfordulok, felrakom a pultra a seggem, azt megcsókolhatod.
– Kösz, nem. Aztán majd amputálhatják a számat.
– Tudod, mi a te bajod, ajtónálló?
– Mondom, ne hívj így.
– Autofóbia.
– Nem is félek a kocsiktól.
– Nem, magadtól félsz. Vagyis ez sem jó. A benned rejlő lehetőségektől félsz.
– Öcsém, neked ilyen pályaválasztási tanácsadónak kéne menned egy suliba – mondta Tim. – Eddig itt volt ingyen sósperec. Hol van?
– Valami részeg lehányta, de a nagy részét már letörölgettem.
– Jó lesz, de csak ha nincs elázva.
Rooney elővett egy tál sósperecet a pult mögül, és letette Tim korsója mellé.
– Michelle-nek van egy unokatesója, Shaydrának hívják. Jó csaj.
– Milyen név az a Shaydra? Olyan nő már nincsen, akit Marynek hívnak?
– Összehozok neked egy randit Shaydrával.
– Nem érdemes. Holnap levágatom a tököm.
– Vidd el egy üvegben a randira. Mindjárt oldottabb lesz a hangulat – azzal Rooney visszament a pult másik végére, ahol a három vendég már alig várta, hogy pénzelhesse a születendő Rooney-csemeték taníttatását.
Tim néhány percig próbálta meggyőzni magát, hogy a sör és a perec minden, amire szüksége van. Ezt azzal igyekezett megtámogatni, hogy elképzelte Shaydrát, aki nyilvánvalóan ormótlanul kövér, fél szemöldöke van, és félméteres szőr lóg az orrából.
A kocsma, mint mindig, most is megnyugtatta. Még a sör sem kellett hozzá, hogy ellazuljon. Megtette a hatást maga a hely, bár Tim sohasem értette, mi lehet az oka.
A kocsmában állott és friss sör, a kolbászos bödönből kifröccsent sós lé, valamint a bárpult polírozásához használt viasz szaga terjengett. A kicsi konyhából érződött az éppen sülő hamburger és hagymakarikák illata.
A kellemes illatok meleg áradata, a világító budweiseres óra, a puha félhomály, amelyben ült, a párok sutyorgása a bokszokban, és Patsy Cline halhatatlan hangja a zenegépből, mindez együtt annyira otthonos volt, hogy a saját lakása idegennek tűnt mellette.
Talán azért nyugtatta meg ennyire a kocsma, mert ha nem is állandóságot, legalább folyamatosságot képviselt. A villámgyorsan és egyfolytában változó világban a Lámpagyújtogató a legkisebb változásnak is ellenállt.
Tim itt nem számított meglepetésre, de nem is vágyott rá. Túlértékelik manapság az újdonság varázsát. Ha az embert elüti egy busz, az is új tapasztalat.
Az ismerőset, a megszokottat szerette. Sosem fenyegette az a veszély, hogy lezuhan egy szikláról, mert nem mászott fel egyre sem.
Egyesek azt mondogatták, hogy hiányzik belőle a kalandvágy. Tim nem látta értelmét elmagyarázni nekik, hogy a vakmerő utak egzotikus országokban meg idegen tengereken a kanyarban sincsenek azokhoz a kalandokhoz képest, amelyek a jobb és bal fül közti húszcentis térben várják az embert.
Bolondnak is nézték volna, ha ezt megemlíti. Elvégre ő csak egy kőműves, egyszerű téglarakosgató. Nem vártak el tőle túl sok gondolkodást.
Mostanában egyébként a legtöbben, ha csak tehetik, nem gondolkoznak, főleg a jövőről nem. Jobban kedvelik vak meggyőződéseik kényelmét, mint a tisztánlátást.
Mások azzal vádolták, hogy régimódi. Ebben bűnös is volt. A múlt tele volt jól ismert szépséggel, és mindig megérte visszapillantani. Reménykedő típus volt, de annyira azért nem elbizakodott, hogy az ismeretlen jövő szépségében is biztos legyen.
Fura figura lépett be a kocsmába. Magas volt, bár nem olyan magas, mint Tim, és keménykötésű, de azért nem ijesztően.
Nem is a külseje volt érdekes, inkább a viselkedése. Úgy lépett be, mint egy ragadozó, aki szagot fogott, szemmel tartotta az ajtót, míg be nem csukódott, majd gyanakodva pillantott körül, mintha nem bízna benne, hogy menedéket talált.
Mikor a jövevény helyet foglalt a pultnál, Tim olyan arccal kezdte méregetni a korsóját, mintha valami szent ereklye volna, vagy mintha tartalmának mélyebb jelentésén töprengene. Magányát inkább áhítatosnak, semmint komornak tüntette fel, és ezzel minden tolakodás nélkül felajánlotta az idegeneknek a társalgás lehetőségét.
Ha aztán az illető első szavai vallási vagy politikai fanatikusra vallottak, Tim az átszellemült, nosztalgikus csendből keserű, erőszakos hallgatásra váltott. Kevesen próbálják meg másodszor is megtörni a fagyos csendet.
Tim jobban kedvelte a magányos elmélkedést, de nem vetette meg a jóféle beszélgetést sem. Csak hát a jóféle ritka volt.
Ha egyszer elkezd az ember egy beszélgetést, elég nehéz befejezni. Ha viszont a másik kezdi, akkor megtehetjük, hogy egyszerűen nem válaszolunk.
Rooney, eljövendő gyermekei eltartásának vágyától hajtva, megkérdezte a jövevényt:
– Mit adhatok?
Az idegen bélelt sárga borítékot tett a pultra, és a bal kezét rajta tartotta.
– Hát… talán egy sört.
Rooney felvonta a szemöldökét, és várt.
– Igen, egy sört kérek – mondta a jövevény.
– Csapolt söröm van Budweiser, Miller Lite meg Heineken.
– Aha. Hát… akkor talán… legyen egy Heineken.
A hangja vékony volt és feszült, mint egy telefondrót, amelyen egymástól tisztes távolságot tartó madarakként ücsörögtek szavai. Valami furcsa mellékzönge hallatszott ki belőle, talán ijedtség.
Mire Rooney kihozta a sört, az idegen már le is tette a pénzt a pultra.
– Nem kérek vissza.
Második italról tehát eleve szó sem lehetett.
Mikor Rooney elment, a jövevény jobb kezét a söröskorsóra tapasztotta, de egy kortyot sem ivott.
Timet Rooney szárazdajkának csúfolta, mert képes volt egész éjjel két sört dajkálni, amitől szinte száraz maradt a torka. Néha jeget kért, hogy a felmelegedett sört lehűtse.
Még ha nem is kemény piás az ember, az első kortyot hidegen szereti, frissen a csapból.
Mint a célra összpontosító mesterlövész, Tim a Budweiserre koncentrált, de mint egy jó lövészé, az ő perifériás látása is jó volt. Látta, hogy az idegen még mindig nem emelte meg a korsóját.
A fickó nem úgy nézett ki, mint aki gyakran jár kocsmába, és látszott rajta, hogy ezen az estén, ebben az órában sem akar ebben a kocsmában lenni.
Aztán megszólalt.
– Korán jöttem.
Tim nem volt biztos benne, hogy ez olyan beszélgetés lesz, amilyet ő szeret.
– Gondolom – folytatta az idegen –, mindenki szeret korábban érkezni. Felmérni a terepet.
Timnek rossz előérzete támadt. Nem olyan „vigyázz, farkasember!” típusú rossz előérzet, csak olyan érzés, hogy valószínűleg unalmas alakkal van dolga.
– Egyszer kiugrottam egy repülőből a kutyámmal – közölte az idegen.
Másrészt viszont egy emlékezetes kocsmai beszélgetésre akkor nyílik a legjobb lehetőség, ha belefutunk egy különcbe.
Tim felélénkülve fordult az égből pottyant jövevényhez.
– Mi a neve?
– Kinek?
– A kutyának.
– Larry.
– Fura név egy kutyának.
– A bátyámról neveztem el.
– És mit szólt hozzá a bátyja?
– Már meghalt.
– Sajnálom – mondta Tim.
– Régen volt már.
– És tetszett Larrynek az ejtőernyőzés?
– Sosem csinálta. Tizenhat évesen halt meg.
– Mármint a kutyájának.
– Ja. Úgy láttam, neki igen. Csak azért említettem, mert most ugyanúgy összeszorul a gyomrom, mint amikor ugrottunk.
– Fú, rossz napja volt, mi?
Az idegen a homlokát ráncolta.
– Mit gondol?
Tim bólintott.
– Az volt.
Az ejtőernyős még mindig ráncolta a homlokát.
– Maga az, ugye?
Egy kocsmában trécselni nem olyan, mint Mozartot zongorázni. Szabad, rögtönzéses játék, ösztönös ritmusokkal.
– Maga az? – kérdezte újra az idegen.
– Ki más lehetnék? – kérdezett vissza Tim.
– Hát csak mert olyan… hétköznapi külseje van.
– Igyekszem – mondta Tim.
Az ejtőernyős egy darabig merőn nézte, aztán lesütötte a szemét.
– Hát nem tudom magam a helyébe képzelni.
– Nem is egyszerű – Tim már nem volt olyan vidám, mert meghallotta a másik hangjában az őszinteséget.
Az idegen végre felemelte az italát. Néhány cseppet kilötyögtetett a pultra, aztán egy hajtásra megivott egy fél korsóval.
– Egyébként csak rossz passzban vagyok – mondta Tim, inkább csak magának.
Csak rájön majd a fazon, hogy tévedett, és akkor mondhatja, hogy ő is össze van zavarodva. Addig szórakozik egy kicsit.
A férfi odacsúsztatta elé a borítékot.
– Ez itt a fele. Tízezer. A többit akkor, ha a nő kész.
Azzal megfordult a széken, felkelt és az ajtó felé indult.
Tim már épp utánakiáltott volna, de ekkor fogta fel ennek a tizenkét szónak a rettenetes jelentését: Ez itt a fele. Tízezer. A többit akkor, ha a nő kész.
Előbb a megdöbbenéstől, aztán az alaktalan félelemtől akadt el hangja.
Az ejtőernyős nagyon igyekezett kifelé. Gyorsan átvágott a kocsmán, ki az ajtón, és elnyelte az éjszaka.
– Hé, várjon már! – szólt utána Tim, de túl halkan, és túl későn.
Aki csak úgy átsiklik a napokon, pókháló-finomságú nyomdokvizet hagyva maga után, az nincs hozzászokva, hogy idegenek után kiabáljon, vagy olyanok nyomába eredjen, akik gyilkosságot forgatnak a fejükben.
Mire Tim ráeszmélt, hogy el kellene indulnia, és felállt a székéről, már hiába vette volna üldözőbe.
Visszaült, és egy slukkra kiitta a maradék sörét.
A hab ott maradt a korsó oldalán. Korábban sohasem látta titokzatosnak ezeket a rövid életű mintákat. Most úgy bámulta őket, mintha mélyebb jelentést hordoznának.
Összezavarodva pillantott a sárga borítékra, amely olyan baljóslatúnak látszott, mint egy levélbomba.
Liam Rooney éppen felszolgált két hamburgert sült krumplival az egyik bokszban ülő párnak. Hétfőn nem dolgozott a kocsmában pincérnő.
Tim intett Rooneynak, de az nem vette észre, hanem visszament a pult túlsó végére a maga kis bejáratához.
A boríték még mindig épp elég vészjósló volt, de Tim kezdett kételkedni benne, hogy jól értette, mi történt közte és az idegen közt. Egy olyan fickó, aki a Larry nevű kutyájával ejtőernyőzik, csak nem fog pénzt adni másnak azért, hogy megöljön valakit. Biztosan félreértette.
A többit, ha a nő kész. De hát ez sok mindent jelenthet. Nem feltétlenül azt, hogy ha meghalt.
Immár meggyőződve arról, hogy a világ mindjárt visszatér a rendes kerékvágásba, Tim kinyitotta a sárgaréz kapcsot, és benyúlt a borítékba. Vastag köteg összegumizott százdollárost húzott ki belőle.
Lehet, hogy igaziból nem volt nyálkás a pénz, de Tim úgy érezte. Gyorsan visszatette a borítékba.
Talált egy ötször hetes fényképet is, amelyet valami igazolványhoz készíthettek. A nő a húszas évei vége felé járhatott. Vonzó volt.
A kép hátára egy nevet gépeltek: LINDA PAQUETTE. Alatta egy Laguna Beach-i cím.
Noha épp most ivott egy sört, Tim szája száraz volt és savanyú. A szíve lassan vert, de szokatlanul erőseket, csak úgy döngött a fülében.
Megmagyarázhatatlan módon bűntudatot érzett, mintha valahogyan részt vett volna a nő halálának megtervezésében. Eltette a képet, és félretolta a borítékot.
Újabb férfi lépett a kocsmába. Körülbelül akkora volt, mint Tim, és barna haját is hozzá hasonlóan rövidre nyíratta.
Rooney hozott egy újabb sört Timnek.
– Ha ilyen ütemben szlopálsz, a végén nem berendezés leszel, hanem igazi vendég.
Tim gondolatai lelassultak, az a furcsa érzése támadt, hogy álmodik. El akarta mondani Rooneynak, mi történt, de megbénult a nyelve.
Az újabb jövevény az ejtőernyős helyére ült, két széknyire Timtől. – Budweiser – mondta Rooneynak.
Ahogy Rooney elment kicsapolni a sört, az idegen pillantása a borítékra tévedt, majd találkozott Timével. A szeme is barna volt, mint az övé.
– Korán jött – mondta a gyilkos.

A Kiadó engedélyével.