FőképA svéd Pain of Salvation döbbenetes megújulásai és kiszámíthatatlansága révén napjaink egyik legizgalmasabb progresszív rock-metal együttese, melynek tagjai az utóbbi lemezeken is folyton új irányvonalakat keresgélnek.
A progresszivitás határát szélesítik a stílustól eddig szokatlan zenei motívumok bevonásával, amit olyan profizmussal és intelligens módon hajtanak végre, hogy saját hangjukat sem veszítik el közben.

Ugyanúgy, ahogy a lemezek esetében, úgy a koncerttel kapcsolatban sem lehetett előre tudni, mire számíthatunk ezen az estén, legfeljebb egy, a helyszín ismeretében korrektül megdörrenő metalkoncertre.

A Beardfish műsoráról sajnos sikerült szinte teljesen lemaradnom. A szintén svéd előzenekart akár Danielék közeli rokonságának is tekinthetjük, hiszen ők szintén a progresszív zene megreformálásán munkálkodnak, bár a 70-es évek világát megidéző rockerek kissé talán átestek a ló túloldalára a komplexitást illetően.

A lemezein elég kaotikus zenei világot bemutató együttes mindenesetre épp eléggé izgalmasnak hangzik ahhoz, hogy sajnáljam, amiért a show nagy részét elmulasztottam és ezt igazolta a közönség lelkesedésének, továbbá a rövid műsor végére leharcoltnak tűnő zenészek látványa is.
Az utolsó dalszerű szörnyeteget azért még elcsíptem, amiben a sokszínű hangulati skálán történő gyors végigzongorázást egy olyan meghamisíthatatlan metal riffeléssel zártak le, amivel a hajót akár le is bonthatták volna. Remélhetőleg lesz még alkalmam pótolni a műsorukat!

Egy igen hosszú átszerelést követően és a Remedy Laneről ismert hangok felcsendülése után a Pain of Salvation fellopózott a színpadra, majd folytatták a magyar vonatkozásáról elhíresült lemez kezdő tételeivel.
Már itt félretehettem az ilyen alkalmakkor rendszeresen jelentkező félelmemet, hogy a banda nem lesz képes a stúdiólemezek túlpolírozott hangzásához hű megszólalásra: Daniel Gildenlöw énekes/gitáros már az elején meggyőzött, hogy képes lesz mindarra a sokszínű vokális teljesítményre, mint az albumaikon; sőt, a nagy rutinnal, könnyedén és lazán játszó társai láttán a muzsika technikai részének tökéletes megvalósításával kapcsolatban sem maradtak kétségeim.

Az első sorban, az erősítőkkel szemben való ácsorgás már az elején sem volt annyira szimpatikus, mivel az itteni hangosításhoz képest ezúttal túl nagy volt a hangerő, így inkább hátrébb vonultam. Nem mellesleg rengetegen voltak a koncerten a nem épp olcsó belépő és a vasárnapi dátum ellenére, ráadásul én még külföldiekkel is találkoztam, ami csak újabb bizonyíték a garantált minőségre.

A zenekar hálásan hosszú játékideje alatt igyekezett pályafutásának minden egyes állomásáról megemlékezni, ugyanakkor a program egyáltalán nem „best of”-jellegű volt, így akadt meglepetés és persze sok olyan dal is hiányzott, amit illett volna előadniuk.
Az új lemezt sem erőltették annyira, bár arról valóban a nyilvánvaló dalokat játszották („No Way”, „Road Salt”, talán az „Of Dust” volt még és az itt kőkemény metalosan megdörrenő „Linoleum”). Biztosan nem voltam egyedül, aki hiába várta az „Undertow”-t, vagy a „Used”-ot, esetleg az „Innocence”-t, de azért az „Ashes” és a „The Perfect Element” is könnyen ki tudott engesztelni.
 
A csapat egyébként teljesen lazán állt ki: mezítláb, farmerben és atlétában, Johan Hallgren pedig egyenesen félmeztelenül jött fel a színpadra, ám minden lazaság ellenére mégis úgy tűnt, hogy azért a zenéhez hasonlóan ennek az estnek is megvolt az összefogott koreográfiája. A „Kingdom of Loss” kedvéért például egy hatalmas pulpitust is bevetettek, hogy Daniel onnan a magasból szórhassa az igét.

A zenészek nagyon lelkesek voltak, felmásztak mindenre, amire lehetett, rohangáltak, ha kellett és Daniel igyekezett a közönséget is bevonni a játékba.
Egyszerre volt mókás és szimpatikus, ahogy mindenkit leültetett a ráadásban előadott „Hallelujah” alatt, vagy ahogy megkísérelte a közönségen bemutatni a némán, visszafogottan bólogató svéd publikum „rajongását”, vagy ahogy azt magyarázta, hogy miért nem jönnek vissza ráadást játszani az utolsó dal után.

Persze visszajöttek és egy jammelésnek indult poénkodásból végül átmentek a The Moody Blues „Nights in White Satin”-jébe, amit sikerült úgy megbolondítaniuk, hogy a dobos Léo Margarit és az énekes Daniel helyet cseréltek.
 
A Pain of Salvation komoly, olykor szomorkás és elvont zenei világának és az élő fellépés szórakoztató bohóságának keveréke végül egészen különleges élményt adott a zenekar rajongóinak ezen az estén. Alig várom a következő alkalmat!