Út a Vadonba (DVD)

(Fordította: Gulyás Pál)

A fenti versrészlet volt a nyitó képsora annak a filmnek, melyről a következőkben írni szeretnék. Sokáig töprengtem, miként tudnám objektíven megközelíteni a történetet, végül rá kellett döbbennem, nehéz fába vágtam a fejszémet.
Idestova három éve láttam az Út a Vadonba című filmet és túlzás nélkül állítom, egy kezemen meg tudom számolni azokat a filmes élményeimet, melyeknek hatását még évek múltán is ilyen szinten őrzöm, érzem.

Mielőtt azonban rátérnék a lényegre, röviden sorra kell vennem a „száraz” adatokat. A film diadalmenetét számos elismerés fémjelzi, többek között két Oscar jelölés. A nézőt az eredeti helyszínekre kalauzolja, melyek képi megjelenítése – a neves operatőrnek köszönhetően – a lélegzetelállító kategóriába sorolható.
A zenei aláfestést a Pearl Jam nevű bandából is jól ismert Eddie Vedder szolgáltatja, őserővel robbanó érces hangja méltó kísérőnek bizonyul. Sean Penn ezúttal a kamera mögött csillogtatja meg tehetségét. Kerek tíz évet kellett várnia a megfilmesítéssel, mire megkapta a jogokat.

Főszerepben a mai színészgeneráció egyik ifjú titánját láthatjuk, aki a szerep élethű megformálásához több mint húsz kilótól szabadult meg és a kemény fizikai igénybevételt követelő jeleneteknél sem szorult dublőr, illetve kaszkadőr segítségére.
Emile Hirsch szerint az emberek többsége azért tudott azonosulni az általa játszott karakterrel, mert mindenkiben mélyen ott lappang a kalandvágy, csak a többségünk túl gyáva, tetteiben túlzottan korlátozott, hogy meg is lépje azt. Ez a srác másmilyen volt…

A film megtörtént eseményen alapszik. A kivételes fiatalember történetét korábban már könyv alakban is feldolgozta az író Jon Krakauer, aki úgy nyilatkozott: „Chris McCandless története a bőröm alá hatolt és mind a mai napig ott is maradt.”
Szavait csak tolmácsolni tudom, valóban embert próbáló feladat ezt a fantasztikus filmet dióhéjban összefoglalni, ugyanis McCandless figuráját egyszerűen képtelenség korlátok közé szorítani. A tétova kísérlet ezennel kezdetét veszi…

Christopher McCandless 1990-ben sikeresen megszerzi diplomáját az atlantai Emory Egyetemen, majd nem sokkal a ceremónia után lemond minden földi vagyonáról. Összes megtakarítását egy jótékony szervezetnek adományozza, ily módon szabadulna az önzőséggel és cinizmussal átitatott materialista világ valamennyi kötöttségétől.

Űzött vadhoz tudnám hasonlítani, aki ugyan önszántából, de addigi életét hátrahagyva, önkényesen eltörli személyazonosságát és kóborlásaihoz új „vándor” nevet vesz fel, ő lesz Alexander Supertramp. Ezt követően anélkül, hogy szüleitől – akikkel kapcsolata a felszínen idilli, ám valójában igen összetett – illetve szerető húgától elbúcsúzna, nekivág a nagyvilágnak.

Végső célja az alaszkai vadon kies vidéke, ahol szó szerint a madár se jár. Ám amíg odáig eljut, vándorol hegyen-völgyön, autóstoppol, vonaton csövezik, kajakkal csordogál lefelé a Colorado-folyón egészen Mexikóig.
Útközben pedig sok színes egyéniséggel hozza össze a sors, ily módon értékes emberi kapcsolatokra tesz szert. Közéjük tartozik Wayne Westerberg, kinek gabonatelepén idénymunkásként dolgozik. A hippi házaspár, Jan és Rainey szinte fiúkká fogadják.

Később teljesen váratlanul ismét összetalálkoznak, mikor Chrisnek Slab City-be, egy hippik lakta kommunába vezet az útja. Itt ismerkedik meg egy fiatal lánnyal, bizonyos Tracy Tatro-val, aki már első pillanattól kezdve vonzalmat érez a fiú iránt.
Később egy benzinkúton botlik bele az öreg bőrdíszművesbe, Ron Franzba, vendégszeretetét több hónapig élvezi, mielőtt végső célja felé venné az irányt.

Ekkor már közel két éve járja a világot, anélkül, hogy szeretteinek bárminemű életjelet adott volna magáról. Családja kétségbeesését finoman érzékeltetik a menet közben erre utaló fel-felvillanó filmkockák.
Szintén egyedi vonás, hogy a rendező ugyan megpróbál hű maradni a cselekményhez, de akár egy zabolátlan ifjú vándor, ide-oda szökell az időben. Ennek ellenére a történet abszolút követhető. A néző érteni véli, és bárhogy is kapálózik ellene, azonosul a Hirsch által játszott karakterrel.

Tanúi lehetünk, amint McCandless Alaszka egy kopár vidékén köt ki. Némi kóborlás után kis tisztásra bukkan, ahol egy elhagyatott, úgynevezett Fairbanks Transit busz áll – annak idején útépítő munkások hagyták hátra menedékként az arra tévedt vadászok számára. A hely szellemisége oly mértékben megragadja, hogy végül itt ver tábort.

Egy művelt, intelligens fiatalemberrel állunk szemben, kiben fizikai rátermettsége ellenére érzékeny lélek lakozik. Ezt húga és egyben legjobb barátja, Carine hasonlata hűen ábrázolja: „A kristály törékenysége nem gyengeség, hanem szépség.”
A fiú magányát kedvenc íróival – Tolsztoj, Thoreau, Jack London – osztja meg és napjairól, gondolatairól naplót vezet. Bár az volt minden vágya, hogy a természet lágy ölén éljen, az elemek őt sem kímélik (lásd rénszarvas elejtése). Miután roppant bölcsen levonja a tanulságot: „A boldogság csak akkor valós, ha azt másokkal is megosztjuk,” minden vágya visszatérni a civilizációba, újra viszontlátni családját…

Bizony… Időről időre megvilágosodunk, Mi emberek csupán egy hatalmas gépezet kis csavarjai vagyunk. Az Anyatermészet nem válogat, erejét kénye-kedve szerint fitogtatja, majd elemi erővel csap le ránk. Tisztelnünk kell(ene) Őt!

Vajon McCandless őrült volt, netán szuicid hajlamú – ahogy azt később többen is állították? Vagy csupán egy lázadó idealista? Erre a kérdésre mindenki megadhatja a szubjektív választ, előbb azonban érdemes végignézni a filmet.
Muszáj megismerkedni ezzel a bámulatos fiatalemberrel, kinek története mély nyomokat fog hagyni abban, aki rászánja azt a majdnem két órát az életéből. Miért vagyok ebben ennyire biztos? Az 1992-ben bekövetkezett eset óta a 142-es sorszámmal ellátott fairbanksi „varázsbuszhoz” milliók zarándokoltak el… 

Szükséges tehát okokat keresnünk, mikor a válasz itt hever tőlünk karnyújtásnyira? Mindenki élni szeretne, mielőtt a fények örökre kihunynak. Csupa nagybetűvel! Christopher McCandless pedig pontosan ezt tette. „Élt mielőtt meghalt.”