FőképVéget ért a magyar képregénykiadás eddigi legambiciózusabb vállalkozása. Az Árnybíró mangasorozat 17, mintegy 200 oldalas kötete a leghosszabb összefüggő történet, ami valaha is megjelent hazánkban.

A 3400 oldalnyi képregényt eredetileg 2001 és 2007 között jelentették még – hatalmas munka, évi 680 oldal, azaz annyi mint heti 13, vagyis még akkor is közel két teljes oldalt kellett megrajzolni naponta, ha az alkotók elhanyagolták a vasár- és ünnepnapok megülését.
És nagyot kockáztatott a magyar kiadó is, amikor ezzel a kiadvánnyal indította tevékenységét.
 
A képregény eredetileg – angolosan írva – Shin Angyo Onshi címen jelent meg először, méghozzá érdekes módon nem szerzőinek hazájában, Koreában, hanem Japánban, a Gekkan Sunday Gene című antológia oldalain.
Joun In-Van írónak és Jang Kjung-Il rajzolónak még a szigetországba is kellett költöznie a sorozat megalkotásának idejére, és az alkotók saját bőrükön tapasztalhatták a mangakáktól elvárt fegyelmet és tempót – amit külön nehezített, hogy egy kukkot sem tudtak japánul.

A MangaFan kiadó 2006 őszén kezdte magyarítani, tehát az eredeti ritmusnál is gyorsabban, négy év alatt hozta ki az egészet, és ami még fontos momentum, úgy vágott bele a magyar kiadásba, hogy még nem tudhatta, mi lesz a történet kifutása.
 
A bátorság ebben az esetben kifizetődni látszik, hiszen a szerzők azóta már egy újabb sorozatra kaptak megbízást, míg a magyar kiadó számtalan új hívet szerzett a távol-keleti képregényeknek.
A 2007-ben jelentősen megszaporodott mangák közül éppen az Árnybíró volt az, amelyet a hagyományos, nyugati stílus kedvelői közül is sokan megkedveltek, és ennek a hatására nyitottak más címek felé is.
 
17 kötet történéseit összefoglalni egy rövid írásban még akkor is reménytelen lenne, ha egy precízen felvázolt és következetesen kidolgozott, többnyire lineáris sztorival lenne dolgunk.
Csakhogy az Árnybíró nem ilyen: míg az első kötetre még többé-kevésbé alkalmazható volt a „távol-keleti pikareszk”, a folytatásokban egyre jobban keveredtek a zsánerek: fantasztikum, misztikum, módosított történelem, melodráma, humor és rengeteg akció váltogatja egymást a sorozat oldalain.

A sorozat főszereplője Munszu, egy képzeletbeli 19. század egy elbukott keleti birodalmának egykori tábornoka, aki vándorként kóborolva járja az országot, és oszt sajátos igazságot.
Legfőbb fegyvere a legendás Mahai-pecsét, amelynek a segítségével egy legyőzhetetlen fantomhadsereget tud megidézni. Innen származik titulusa is, az „árnybíró” – a történelmi Koreában valóban létezett, bár persze természetfeletti eszközökkel nem rendelkező királyi megbízottak nyomán.

Már az elejétől kezdve érződik, hogy Munszu komplex karakter, nem írható le egyszerűen hősként, vagy akár csak pozitív szereplőként sem. Tettei és döntései nem egyszer meglepők, és nem mindig találkoznak a morális magatartásról alkotott vélekedésünkkel.
Az is hamar kiderül, hogy szörnyű titok terhét cipeli a vállán, és időnként súlyos, valószínűleg halálos betegség gyötri, ami egyben magyarázza is néha közönyösnek látszó viselkedését.

Még a nyitókötetben csatlakozik hozzá egy fiatal asszony, aki kivételes harcművészeti tudásról tesz tanúbizonyságot, és így alkalmassá válik a „Szandó” címre, vagyis az árnybírónak feltétetlen engedelmességgel tartozó, őt az élete árán is védelmező szolgának.
A humoros aláfestést hivatott szolgálni a sajátos párt kísérő denevér, ám az ő helyét a harmadik kötettől átveszi egy Bangdzsa nevű karakter, akiről kiderül, hogy ugyanúgy hozzátartozik minden árnybíró kíséretéhez, mint a Szandó, csak nála a hűség gyávasággal párosul. Míg a Szandó alig-alig szólal meg, a Bangdzsának be nem áll a szája.

Ugyancsak a harmadik kötetben ismerjük meg Munszu korábbi életének fontos szereplőit, köztük Adzsitét, akiről majd kiderül, hogy egy, A Gyűrűk Urába illő ősellenség.
A látványos, olvasmányos és helyenként érdekes tanulságokkal szolgáló kalandok során az író végig kínosan ügyel arra, hogy semmit se tegyen egyértelművé, bár persze állandó jelenléte miatt az olvasó óhatatlanul Munszu pártján találja magát.

Ahogy haladunk előre a sorozatban, egyre gyakrabban nyúlnak meg a fejezetek, egyre hosszabbak a mellékszálak és a visszatekintések, amelyeknek ismerete a szerző szándéka szerint feltehetően mindenképpen nélkülözhetetlen a teljes kép megértéséhez.
Ám ez a teljes kép sohasem bontakozik ki igazán, és bár idővel egyre jobban érezzük, hogy közeledünk a végzetes leszámoláshoz, a mordori csatához hasonló gigászi küzdelemhez, ember legyen a talpán, aki át tudja tekinteni a téteket és a frontokat.

Nehéz nem arra gondolni, hogy Joun In-Van már a történet közepén elveszítette az irányítást saját teremtménye fölött, és a gyors kiadási tempó áldozataként igyekezett megtenni minden tőle telhetőt, hogy legalább élvezetessé tegye a némileg kaotikus cselekményt.
Jól tette. A sztori menthetetlenné vált (már amennyiben vannak olyan elvárásaink, hogy egy sztorinak füle, farka, íve és ritmusa legyen), de az Árnybíró minden narrációs hibája dacára mindvégig élvezetes és izgalmas olvasmány maradt.

Persze ebben sokat segített a rajzoló, Jang Kjung-Il teljesítménye. Az Árnybíró grafikája komoly meglepetést tartogat azoknak, akik sztereotípiákban gondolkodnak a mangarajzolásról, hiszen a megszokottnál jóval részletesebbek, kidolgozottabbak a jelmezek, a díszletek, a hátterek, és bár tetten érhető benne a koreaiakra még a japánoknál is jellemzőbb, a karakterek nyugati olvasók nagy részét zavaró „egyneműsége”, a másodlagos jegyekkel elég jól megkülönböztethető, hogy ki kicsoda, és fiú-e vagy lány.
 
Felmerülhet a kérdés, hogy egy már lezárult, 17 kötetes sorozatba érdemes-e még belevágnia egy új olvasónak. Szerintem egyáltalán nem késő, havi egy kötet beszerzése (darabja 1500 forint, és több helyen kedvezmény is kapható rá) bőven megéri az egyedi élményt.