FőképFájdalmasan régen elmúlt ifjúkorom egyik meghatározó élménye volt ez a könyv, ami gyakorlatilag egyedül képviselte a kardos – nem történelmi alapokra épülő – kalandregényt, amelyben a képzelet szabadon szárnyalt a történettel. Akkoriban idehaza gyakorlatilag ismeretlen volt a fantasy, és sci-fi művek is ritkán jelentek meg.

Teljesen elbűvölt (konkurencia hiányában ez persze nem volt nehéz) a főszereplő titkos küldetése: földi megfigyelőként közvetlen közelről tanulmányozta az idegen bolygó középkori társadalmát. Álcaként nemesnek adta ki magát, s kardal a kezében járta az országot.
Közben rengeteget beszéltek meg fecsegtek a szereplők, de az akkori eszemmel nem igazán fogtam fel, miről is folyik a diskurzus.
 
Ezért aztán évtizedekkel később, az újrakiadás apropójából igen tanulságos volt újraolvasni a könyvet (az eredeti fordítás megmaradt, csak a másik regény – A hétfő szombaton kezdődik – maradt el mellőle). A korábban kedvelt kardozós értelmezés még mindig megvan, de érettebb fejjel már mást is észreveszek, értékelek benne.
 
A majdhogynem direkt utalásoknak köszönhetően nem kunszt észrevenni, hogy a történet gyakorlatilag nyílt kritikája a fasizmusnak. A rendszer, amely az írástudók kiirtását célozza meg, ahol a könyvek feleslegesek, ahol az iskolában vak engedelmességre nevelik a diákokat – egyszóval nem nehéz rájönni, mi is készül a háttérben.

De a Sztrugackij testvérek nem csupán erről festenek elgondolkodtató képet, hanem a befejezés táján, mintegy mellékesen a kommunizmusról is megmondják a magukét:
„– Te jobban tudod, mindenható. Akkor egyszerűen tégy úgy, hogy az emberek mindent megkapjanak, és ne vegyék el egymástól azt, amit nekik adtál.
– Ez sem válik az emberek javára – sóhajtott fel Rumata –, mert akkor mindent ingyen, fáradság nélkül, az én kezemből fognak kapni, akkor elfelejtik a munkát, elveszítik az életkedvüket, s az én háziállataimmá változnak, akiket kénytelen leszek örökké táplálni és ruházni.”
 
Ezeknél a gondolatoknál azonban sokkal jobban tetszett az a kérdésfelvetés, amire nagyon dicséretes módon nem válaszol a szerzőpáros. Egy gondolkodó, humanista embernek, aki tudása elefántcsonttornyába vonultan szemléli a világot, mikor kell megmozdulnia és cselekednie?
 
A kötet fő erénye, hogy a moralizálás nem megy a cselekmény rovására, valamint a szereplők életszerűek (miközben azért alaptípusokat is képviselnek), párbeszédeik jók. A Nehéz istennek lenni jól példázza, miért lehet szeretni a „keleti” sci-fi regényeket. Remélem hamarosan a többi Sztrugackij könyv is (újra) megjelenik magyarul.