FőképAz énekes személyének megváltozása mindig is komoly mérföldkő egy (relatíve) sikeres zenekar esetében, ugyanis a frontemberrel azonosítják talán leggyakrabban az együttest. A csere pedig mindig megosztja az embereket, mert az utódot mindig az elődjéhez fogják hasonlítani, és kinek ez, kinek az fog jobban tetszeni (pl. a Van Halen zenekar esete…).
Azonban, ha a váltás kényszerűségből történik (pl. az AC/DC és a Queen esete), akkor ritkábbak az összehasonlítgatások. Jelen esetben szerencsére szó sincs kényszerűségből történt tagcseréről, csak „szimplán” önelhatározásból hagyta ott a többieket a zenekar „éneklősebb” frontembere…
 
A svéd banda sikerpályája 2006 nyarán kezdődött el, amikor is Európa egyik legjelentősebb kiadója, a Nuclear Blast versenyt hirdetett kezdő zenekarok között egy lemezszerződés elnyerése céljából…
Ők ezt megnyerték, és ezzel együtt be is zsebelhették a kiadó „hátszelét” is. Klipek, promóciók, fesztiválozás, komoly koncertkörutak, médiaszereplés, stb. Az önerőből kiadott első albumukat (Eden Fire) így már egy multi által gondozott lemez követette, az Only Inhuman.

A támogatásnak köszönhetően igen sok emberhez el is jutott a zenéjük, amellyel kapcsolatban kijelenthető, hogy különösebben a spanyolviaszt nem találták fel. Ezeket a fajta harmóniákat, dühös-morgós és szép, tiszta ének váltakozását már az In Flames és a Soilwork is eljátszotta - többek között.
Eleinte érzékelhető volt egy erős ellenszenv irántuk, aminek volt is alapja, mivel szinte minden adott volt, hogy rühellje az ember őket: súlyos kiadói erőltetés, „nyomás”, emós külső, trendi frizurák, stb-stb.

Egy dolog ellensúlyozta ezeket az érzéseket, ami, vagy éppen aki pedig nem más, mint a basszer hölgy, akivel nyugodtan kijelenthetjük, hogy a természet nem bánt el… Igencsak kellemes külsővel rendelkezik, úgyhogy ha valaki másért nem is akarja megnézni, de miatta mindenképp érdemes megtekinteni a csapat klipjeit, koncertfelvételeit.
Majd szép lassan ez az utálat alábbhagyott, ugyanis kezdtek rájönni az emberek, hogy attól, hogy nem túl egyedi, amit művelnek, attól még abszolút rendben van a zenéjük.

Emlékszem, amikor legelőször láttam az első klipjüket, a „Denied”-ot, én is szörnyülködve fogtam a fejem, hogy te jó ég, már megint valami emo-s brigád, aztán minden akaratom ellenére azt vettem észre, hogy dúdolom és éneklem magamban a refrént... (Érdekesség, hogy ezt a dalukat, egy honi banda, a Babylon is feldolgozta, magyar nyelvű(!) szöveggel).
Ekkoriban olyan zenekarok társaságában léptek fel Európában, mint a Caliban, a Soilwork, a Dark Tranquility, Amerikában pedig volt egy körük a Nightwish előzenekaraként…

Majd 2008 őszén kijött a Love And Other Disasters című albumuk. Meglepő változás nem következett be ezen sem, hozták megbízhatóan a hörgős-tiszta ének párosítás, kemény szögelésekkel, headbangerlésre késztető riffekkel és samplerszőnyeggel.
4 klip is készült az album dalaiból (ami manapság igen ritka dolog), turné turné hátán (ekkoriban volt, hogy szinte félévente meglátogatták kicsiny országunkat), úgyhogy pörgött a szekér rendesen, ezért is ért mindenkit váratlanul a bejelentés, hogy Roland, az énekes nézetbeli különbségek miatt kilép a zenekarból.
 
Az utóda az a Nathan Biggs lett, aki a The Hollow Earth Theory nevű, leginkább undergroundnak nevezhető brigád énekese volt. Az orgánum a tiszta énekes részeknél egész hasonló az elődéhez, viszont a koncertfelvételek tanúsága szerint ő jobban tud bánni a hangjával, illetve bátrabban merészkedik fel a magasabb tartományokba.
Az ő bemutatkozása egy EP-n volt hallható, amelyre 2 új dalt tettek fel. Egyikhez klipet is forgattak, ez lett a „Burn This City”, amely végül kissé átkeverve felkerült erre a lemezre is.
 
Ezen írás megjelenéséig 3 klipet mutattak be az albumhoz: egyik ugye a már említett „Burn This City”, a felvezető kislemez („Revolution, Baby!”) és a „My Own Life”… Utóbbin kívül, amely egy kellemes ballada, és talán nem is kellene külön kiemelnem, hogy ott lenne a helye a rádiók programjában, a többi kettőre a „klasszikusabb” SS-stílusjegyek jellemzőek: hörgős verze-tiszta, dallamos refrén, izmos riffek.
Célegyenesben van a negyedik klip is, amely a „Turn It Up!”-ra készült, és rövidesen be is mutatják. A beharangozó kis részletekből úgy tűnik, hogy a férfinézők lesznek a fő célközönsége, ugyanis egy-két igencsak dekoratív táncos hölgyemény is szerepel majd benne.
 
A lemez elkészítése nem az eddig megszokott Scar Symmetry-gitáros, Jonas Kjellgren atyáskodása, hanem a csúcsproducer, Toby Wright felügyelete mellett történt. Ő olyan „nevenincs garázsbandákkal” dolgozott együtt, mint a Kiss, a Slayer, az Alice In Chains vagy éppen a Korn, így tehát a zenészek nem voltak rossz kezekben a stúdióban, ám valami mégis megváltozott erre az albumra.
 
Attól függetlenül, hogy ugye új énekes van, úgyhogy valami „fogyasztható”-val kellene előállni, hogy ne forduljanak el a csapattól, mégis mintha nagyon is „fogyasztható” lenne a végeredmény, és így az eddig megszokott „skandináv melodikus death metal”-t átalakították egy „Amerika-irányú” metallá.
 
Eleinte nem is tetszett a dobhangzás, mert talán az eddigieknél is „műbb” lett, illetve az sem szimpatikus, hogy a gitárokat meglehetősen hátrakeverték itt-ott, és a sampleres, szintis dolgok ezáltal nagyon dominánssá váltak, és egy-két helyen fel is hígult a dal a gépi zajok miatt.
Például nekem a „Turn It Up!”-ban kifejezetten idegesítő az a monoton zaj, gépi prüntyögés, ami az amúgy egészen jól sikerült refrén alatt hallható. Ez, vagyis a hatalmas, ragadós refrének mindig is jellemezték a zenekar munkásságát, amit általában még azok is elismernek, akik ki nem állhatják a svéd titánok zenéjét.

Érdekesség, hogy az eddigi lemezeiken egy-két lírikusabb hangvételű dal volt, most ezt a számot túlszárnyalták. A klipes „My Own Life” mellett a szellősebb zenéjű „Miles Apart” is ide sorolható, míg vannak olyan nóták is, ahol feszes, keménykötésű az alap, viszont az énektéma emelkedettebb, szenvedélyesebb („Black And Blue”, „Leave Me Alone”).
A „Plans For A People” kezdése engem kissé emlékeztet a Linkin Park frissebb dolgaira, pl.: „What I’ve Done”, míg a standard verzión utolsóként érkező címadó dal némi Nightwish-rokonságot mutat. Személyes kedvencem a „Break Of Day”, melynek a refrénje különösen erős…
 
Ilyen-olyan kiadásokról három bónusznóta is fellelhető az albumhoz. Ezek közül kaphatunk egy újabb lírát, akkusztikus gitárokkal, a „Perfect Alibi”-t, valamint két másik olyan dalt is, amik nem lógtak volna le az előző lemezekről, sem minőségben, sem hangszerelésben…
Ezek olyan szerzemények, amelyeknél tökéletesen megmutatkozik, hogy mi is a (kismértékű) problémám a többi új dallal, ugyanis ezek az eddig is megszokott hangzásvilágot képviselik, megfelelően arányos a „dob-sampler-riff trió”, természetesen a megszokott remek refrének is jellemzik őket („Dead And Gone”, „Heart Of Eve”).
 
Összegzés:
Az eddig megszokott hangzáson változtattak a srácok, kissé visszavettek a keménységből és még slágeresebbek lettek (persze annyira nem vállalhatatlan mértékben), így valószínűleg nem fog mindenkinek egyöntetűen tetszeni a produktum, és mindennek az énekes csere sincs hasznára, azonban függetlenül attól, hogy megosztó lesz a fogadtatása, még szélesebb körhöz juthat el a zenéjük. Tehát a végeredmény meglepő lett, azonban még csak véletlenül sem rossz, csak más, mint amilyenre az ember előzetesen számított.
 
Az együttes tagjai:
Nathan James Biggs – ének (tiszta+hörgő)
Richard Sjunnesson – ének (hörgő)
Roger Sjunnesson – gitár, billyentyűs hangszerek
Robin Sjunnesson – ritmusgitár
Karin Axelsson – basszusgitár
John Bengtsson – dob, ütős hangszerek
 
Közreműködő:
Jonas Kjellgren – gitár (a „Burn This City” c. dalban)
 
A lemezen elhangzó dalok listája:
1. Beauty and the Freak
2. Revolution, Baby!
3. Turn It Up!
4. My Own Life
5. Burn This City
6. Black and Blue
7. Miles Apart
8. Plans Are for People
9. Leave Me Alone
10. Break of Day
11. We Rule the Night
12. Dead and Gone (bónuszdal)
13. Heart Of Eve (bónuszdal)
14. Perfect Alibi (japán bónuszdal)
 
Diszkográfia:
Eden Fire (2005)
Only Inhuman (2007)
Love and Other Disasters (2008)
We Rule the Night (2010)