Koncert: Keith Caputo, Zoli Band – Dürer kert, 2010. szeptember 27.

Valamiért mindig megvolt bennem az a fajta vágy, hogy teljesen „blindre” menjek el egy koncertre, vagyis hogy ne legyek felkészülve arra, ami vár rám.
Manapság az internet segedelmével már roppant egyszerű lecsekkolni egy zenekar/előadó koncertjeinek setlistjét, a youtube-on meg már a rendezvények másnapján találhatunk szinte komplett hang- és képanyagot.

Ilyen tekintetben ez a koncert nekem némileg nosztalgikus hangulatú volt, hiszen a 90-es években rengeteg zenekart az élő fellépés alapján ismertem meg igazán.
Jelen esetben ez az ismeretlenség a főbandára terjedt ki, hiszen Keith Caputo-t még a Life of Agony zenekar énekeseként ismertem meg hajdanán, de miután beindította a saját nevére hallgató csapatát, valahogy nem jutottak el hozzám a hanganyagai. Utólag azt mondom, kár.
 
Az este két főszereplője két olyan rendkívüli hanggal megáldott figura, akiket világszerte ismer és tisztel a publikum, viszont mégsem a hétfői produkciójuk által azonosítja be őket a világ.

Az előzenekari státuszt betöltő Zoli Band nem egy újkeletű projekt Téglás Zolitól, az Ignite frontemberétől (jelenleg a Pennywise-ban is ő áll a mikrofon mögött), hiszen még a 2000-es évek elején kezdett bele az Ignite tagjaival ebbe az akusztikus, lágyabb hangvételű muzsikálásba.
Ezt hosszabb csend követte, de most végre sikerült neki egy olyan csapatot maga köré felépíteni, akik amellett, hogy magyarok, ízig-vérig zenészek.

Bevallom őszintén, hogy körülbelül másfél hónapja részt vehettem az új csapat debütálásán egy titkos koncertecske keretein belül, így nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok. Az új gitárossal, Nagy Dáviddal (Pokolgép, Kényes Foltok) réges-régi barátság köt össze, így mindig első kézből kaptam információkat a Zoli Bandes fejleményekről.

A mostani európai turné első állomásán Zoli hangja rosszalkodott, így le is kellett mondani a fellépést Berlinben, de némi hangszálinjekciónak (igen, bele a torokba...) köszönhetően vállalni tudta a koncertkörút hátralévő bulijait.
A hangszerelést is egy fokkal visszafogottabbá kellett tenni annak érdekében, hogy Zoltán úr hangja bírja a strapát, de határozottan kijelenthetem, így sem lehetett rá panasz.
 
Nagyjából negyed kilenc tájékán ment fel a színpadra az öt főből álló csapat, hogy belekezdjenek egy érzelemdús és már-már himnikus hatású muzsikálásba. Elsőre szokatlan lehetett azok számára ez a zene, akik elsősorban az Ignite vagy a Pennywise zúzásához vannak hozzászokva, de ahogy elnéztem, a közönség nagy része elégedetten és elismerően bólogatott.

A zenekaron érződött, hogy ez már nem az első koncertjük együtt, minden hangszeres rész rendben volt. Zoli továbbra is büszke a magyarságára, amit nem rest kijelenteni, és a hatalmas sikerű „Place Called Home” című Ignite sláger után, egy másik közismert dallamot szőtt bele az egyik nótába, történetesen a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű népdalt.

A konferálások továbbra is viccesek az akcentus miatt, de ugyanakkor nagyon szimpatikusak, mert látszik és érződik, hogy Zoli egy csupaszív ember, akinek fontos Magyarország és az itteniek támogatása, és éppen ezért megbocsátható, hogy néha nem jutnak eszébe szavak.
A körülbelül 40 perces műsor után nem volt ember a nézőtéren, aki ne tapsolta volna meg a produkciót. Tökéletes, visszafogott zene ez, ami nem feltétlenül illik minden hangulathoz, de annál könnyebb ráérezni az ízére.

Amitől féltem, az a hangzás volt, mert köztudottan ilyen jellegű zenét nem a legkönnyebb dolog hangosítani, pláne nem egy rockklubban, de itt ezzel sem volt probléma. Már csak ezzel a fránya zenekari névvel kellene valamit kezdeni...
 
Keith Caputo. Férfiasan bevallom, nem tudtam, hogy mire számítsak, és hála a jó égnek egyáltalán nem azt kaptam, amire számítottam, bár eleinte a Keith nyakában lógó akusztikus gitárból arra következtettem, hogy a Zoli Band világához közelebb eső dalok kapnak helyet a műsorban.
Nem így lett. Akkora emócióbombát kaptunk ettől a parányi embertől és a zenekarától, hogy az állam leesett. Egy darabig a közönség között vergődtem lábujjhegyen, majd fogtam magamat, és felkapaszkodtam a Dürer nagytermének egyik oldalsó lépcsőzetére, mert ezt az embert látni és hallani egyszerre kell.

Nem egy koncerten voltam már, ahol az énekes nem csupán előadja a dalokat, hanem együtt mozog, gesztikulál, lélegzik minden sorral, ami a torkából kijön, de itt a főhősünk az apai és anyai mellett testvérit, unokatestvérit, nagynéniit is belerakott a produkcióba. Élmény volt ezt látni!
Azt már a korábbi, Life of Agony korszakból is tudtam, hogy Keith hangszerkentyűje nem egy hétköznapi darab, de maga a színpadi viselkedése is legalább annyira fontos eleme a shownak, mint az éneklése.

Sajnos dalcímekkel nem tudok szolgálni, de talán csak egy-két olyan nóta akadt, amelyre azt tudnám mondani, hogy egy kicsivel gyengébb volt, de összességében egy fergeteges koncertet láthattunk, és hallhattunk.
Néha már-már elhittem, hogy az utcára kilépve Seattle városának forgataga fogad majd, mert volt itt grunge is bőven. A teljesen borult, elszállós témák mellett az akusztikus dalok is sütöttek.

Azt, hogy Zoli és Keith nem csak zenészkollégák, hanem barátok is, mi sem példázza jobban, mint a közösen előadott dal, amiben mindketten maximálisan megmutatták, hogy mire képesek, ha beleállnak egy-két hangba.
A végére maradt két olyan dal, amit már ismertem korábbról, az egyik a „New York City” pár akkordos egyszerűsége, illetve az Alice In Chains zenekar „Jar Of Flies” lemezére hajazó, gyönyörűséges „Selfish”.
 
Aki nem volt ott, nagyon bánhatja, mert egyrészt ilyen produkciót ingyen (a turné egyetlen ingyenes koncertje volt a pesti) sehol nem kap az ember, másrészt pedig annyi érzelmet szabadított fel ez a két banda, amennyit nem szégyellek bevallani.
A jelenlegi gazdasági helyzet mellett kétlem, hogy ugyanennyi ember összegyűlne, ha csak komoly pénzekért osztogatnák a belépőt, de ennek ellenére én minden olyan zenekedvelőnek tudom ajánlani ezt a két csapatot, akik nem riadnak vissza a lágyabb, ugyanakkor mégis tartalmas muzsikáktól.