FőképZenei csodagyerekként inkább Mozartot és Mendelssohnt szokás emlegetni, akik már kora serdülőkorukban maradandó értékű műveket komponáltak, ám e kitüntető címre Gioachino Rossini is joggal pályázhatott volna.

Igaz első komolyabb elismerést arató műve, egyben vizsgakantátája, az Il pianto d’armonia sulla morte d’Orfeo viszonylag későn, tizenhat éves korában született, operaszerzőként mégis kifejezetten hamar, tizennyolc esztendős ifjúként mutatkozott be a velencei San Moiseban; ráadásul a La cambiale di matrimonio, azaz A házassági szerződés című egyfelvonásosát állítólag nyolc nap alatt készítette el.   
Két évvel később, 1812-ben, ugyancsak a San Moise rendelte meg Rossinitől harmadik ténylegesen bemutatott operáját, a L’inganno felice-t (első kísérletét a műfajjal, mely a Demetrio e Polibio címet kapta, kizárólag önmagának, saját szórakozásra írta meg), a Giuseppe Foppa librettóját felhasználó buffa, azaz zenés tréfa pedig az ifjú zeneszerző első igazi sikere lett.
 
Már az előjátékban egyértelműen érezhető a nagyra becsült elődök, Mozart és Haydn műveinek, különösen Mozart vígoperáinak és Singspieljeinek hatása, ugyanakkor felfedezhetők a jellegzetesen Rossinire valló elemek is, például az előjáték nagy „Rossini crescendója”, valamint olyan tipikus, pattogó, vidám ritmusú dallamok, melyeknek rokonaival később a Sevillai borbélyhoz hasonló, híres, nagy művekben találkozhatni majd.
 
A szerencsés félreértés története a korabeli, félretájékoztatásokon alapuló komédiákra jellemzően szövevényes, ámde épp emiatt számos zeneileg jól kiaknázható jelenettel teli.

Bertrando herceg és hitvese, Isabella boldog házasságban él, mígnem Ormondo szemet nem vet a szépséges asszonyra, aki azonban hű marad férjéhez. Ormondo a Hófehérke gonosz mostohájához hasonló bosszút áll, ám nem az erdőbe, hanem a hullámok közé vetteti áldozatát.
Isabellát azonban csodával határos módon megmenti, majd magához fogadja Tarabotto, a helyi bányászok feje, és amikor a herceg kíséretével együtt a településükre látogat, jöhetnek a felismerések, és az újabb bosszúkísérlet, ám az események végül a vígjátékokhoz méltó, szerencsés véget érnek.
 
Marc Minkowski úgy kezeli ezt a minimális előadói gárdát igénylő (mindössze öt énekest és egy kis zenekart felvonultató), könnyed darabot, mintha valamelyik nagyoperát adná elő.
A neves karmester minden nüanszra figyel, egyetlen pillanatra sem hagyja, hogy a zenekar ne a maximumot nyújtsa, az énekesek pedig egytől egyig nagyszerű teljesítményt nyújtanak, s egyáltalán nem lekezelőn, másodrangú műként nyúlnak a zenés tréfához.
 
Ahhoz, hogy Rossini életművét a maga teljességében láthassuk, mindenképp érdemes megismerni a korai operákat is, ehhez pedig kiváló bevezető az Erato nagyszerű felvétele.
 
Előadók:
Raúl Giménez – tenor (Bertrando herceg)
Annick Massis – szoprán (Isabella)
Lorenzo Regazzo – bariton (Ormondo)
Rodney Gilfry – bariton (Batone)
Pietro Spagnoli – basszus (Tarabotto)
 
Le Concerts des Tuilleries
Marc Minkowski – karmester