Főkép„De ki is az a Richard Bassett?” – teheti fel egyből a kérdést az olvasó. Nos, a kötet szerzője, és alapvetően újságíró. Cambridge-ben jogot hallgatott, majd művészettörténeti diplomát szerzett. Ezután a Times-nak tudósított egy ideig Kelet-Európából, valamikor a rendszerváltások környékén.

A szkeptikusok (vagy csak nevezzük őket egyszerűen rosszmájúaknak) persze mindjárt rávágják, hogy „Na, tessék! Itt van megint egy újságíró, aki azt hiszi, hogy történész!”. Meg biztos azt is mondhatnák, hogy „szenzációhajhász”, vagy valami hasonló, csak azért, mert a szerző nem rendelkezik a témába vágó felsőfokú képzettséggel.

Hogy eloszlassam ezeket az előítéleteket, mindjárt az elején le kell szögeznem: Richard Bassett történészeket megszégyenítő alapossággal járt utána Wilhelm Canaris tengernagy élettörténetének és tevékenységének.

Elég csak egy pillantást vetni a Válogatott bibliográfiára, és egyből világossá válik, hogy a szerző nagyjából minden elérhető forrást felkutatott. De nem csak az irattárak mélyét kutatta, nem csak olvasta a kortársak visszaemlékezéseit, nem csak az eddig a Canarisról megjelent elemzéseket nézte át, de vette a fáradságot és kapcsolatba lépett az összes ma létező titkosszolgálattal, akiknek elődei kapcsolatban álltak vele vagy anyagot gyűjtöttek róla.

Talán belerondíthat valamennyit a képbe, hogy a fellelhető tények (sajnos vannak hiányosságok, de ez nem a szerző hibája) közlése mellett számos esetben bocsátkozik (jelenleg) alá nem támasztható következtetések ismertetésébe. Ilyenkor viszont minden esetben az olvasóra bízza a döntést: hiszi vagy nem hiszi.

Németország minden fellelhető iratot a szerző rendelkezésére bocsátott Canarisról. Az angol és francia titkosszolgálatok II. világháborús zárolt anyagainak titkosítását viszont egy-két éve további ötven-hatvan évvel meghosszabbították.
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy vajon hatvanöt évvel a háború lezárását követően mi rejtegetnie valója lehet ennek a két államnak. A válasz egy része - úgy vélem - Richard Bassett könyvében benne van, de legalábbis sejtetni engedi az okokat.

Mindezek után tudom csak azt mondani a Hitler kémfőnöke című munkáról, hogy nagyon is megéri azt a pénzt, amit elkérnek érte a boltban. Számos nem, vagy alig ismert tény kerül benne napvilágra nem csak a náci Németországról, hanem az vele szövetségben, vagy éppen vele szemben álló országokról.

Emellett ténylegesen megismerhetjük Wilhelm Canaris tengernagy életét és „munkásságát”, amelynek középpontjában mindig is a háború elkerülése, majd annak kitörését követően a béke keresése, valamint Hitler és társai hatalomból történő eltávolítása jellemzett.
Végül aztán ezért is kellett meghalnia; a konkurens SD (az SS titkosszolgálata) és a Gestapo (Titkos Államrendőrség) felgöngyölítette kapcsolatait, majd Hitler elrendelte a tengernagy kivégzését, amelyet 1945. április 9-én végre is hajtottak.

Befejezésül álljon itt két rövid idézet a könyvből. Az elsőt maga Canaris mondta rabtársának, Lundig kapitánynak, a dán hírszerzés főnökének az SS börtönében: „A szülőhazámért halok meg. Tiszta a lelkiismeretem. Csak a kötelességemet teljesítettem, mikor megpróbáltam meggátolni, hogy Hitler bűnbandája a pusztulásba vigye Németországot. Gondoskodjon a feleségemről és a lányaimról.”

A másik pedig Richard Bassett-től: „Az összeesküvők közül egyedül Canaris rendelkezett hatékony eszközökkel ahhoz, hogy kivezesse Németországot a háborúból – amennyiben London élt volna a lehetőséggel. Hogy ezt London elmulasztotta, aligha írható a tengernagy számlájára.”