FőképNem ritka a zenetörténetben, hogy egy komponista kifejezetten az ismerősei körébe sorolható valamely virtuóznak írja és ajánlja bizonyos darabjait, arra azonban meglehetősen kevés példa akadt, hogy kifejezetten a barátság ihletett volna egy alapvetően korlátozott képességű hangszerre írt több darabot is.

Ugyan Joseph Leutgeb bécsi sajtkereskedő hangszere, a természetes kürt (mely lényegét tekintve a postakürttel azonos, és kizárólag a természetes felharmonikusok szólaltathatók meg rajta) nem számított számkivetettnek, viszonylag kevés mű íródott rá, melyek közül egyetlen szerzőként a legtöbbet Wolfgang Amadeus Mozart komponált.
 
A négy kürtverseny mindegyikére jellemző, hogy Mozart a darabok előnyére fordította a hiányosságokat. A kürt mindvégig finom párbeszédet folytat a zenekarral, a darabok egy kivétellel inkább humorosak, mint drámaiak, s mindhárom mű vidám „vadász”-tétellel, szökellő, hatnyolcados ütemű rondóval zárul.
 
Az egyetlen kivétel e „szabályok” alól a K447-es concerto, melyet mind szokatlan hangszerelése (Mozart két klarinétot, és két fagottot használt a megszokott oboák és kürtök helyett), mind a középső tétel Asz-dúr hangneme (a várt B-dúrral szemben) és a természetes felhangok ebből következően más elhelyezkedése a hangsorban a látványos másságra predesztinál.
A már-már operai hatású larghetto ráadásul az az idő tájt komponált némelyik zongoraverseny drámaibb atmoszféráját idézi, előlegezi meg.
 
A sokáig elsőként számon tartott, mindössze kéttételes K412/514 valójában az utolsó a kürtversenyek sorában, s nemcsak rövidségében, hanem hangnemében is különbözik a megelőzőektől.
A mű a másik három concerto Esz-dúr előjegyzésével szemben D-dúrban íródott, és az idősödő Leutgeb megkopott képességeit figyelembe véve a legkevésbé virtuóz koncertdarab.
 
Az Academy of Saint Martin in the Fields felvétele, mint mindig, most is megbízható. A hangzás telt, erőteljes, mondhatni férfias. Noha előadásmódjuk nem historizáló, romantikus megalomániával vagy túlvibrátózással sem vádolhatjuk Neville Marriner zenekarát.
Szólistaként David Pyatt úgy szólaltatja meg e kürtversenyeket, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Felülmúlhatatlannak talán nem mondható a lemez, azt azonban nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy csalódni semmiképp nem lehet benne; az átlag zeneélvezőnek valószínűleg sokkal megfoghatóbb, mint egy korhűségre törekvő megközelítés, vagy egy klasszikus mono-felvétel az ötvenes évekből.
 
A legszebb, legbensőségesebb darab az albumon mégis a kürtre, hegedűre, két brácsára és csellóra komponált kvintett.
Mozart muzsikájának szépsége, tökéletessége leginkább ebben a műben tűnik fel, melyet nem annyira a humor, mint a kamarazenére általában, Mozart kamaradarabjaira pedig fokozottan érvényes intimitás, finom, eredeti, simogató szólamvezetés jellemez. Voltaképp elsősorban e mű révén lenne érdemes kezdeni az ismerkedést a mozarti kürt-repertoárral, ám a concertók mellett, után is csodálatos.
 
Bármennyire ritka is, hogy a kürt kiemelt szerepet kapjon, Mozartnak sikerült bizonyítania, hogy egy igazi zenész, egy vérbeli komponista bármiből képes kihozni a lehető legtöbbet. David Pyatt és az Academy of Saint Martin in the Fields pedig kiváló partnerek a bizonyítás nyomatékosításához.
 
Előadók:
David Pyatt – kürt
Academy of St Martin in the Fields
Sir Neville Marriner – karmester
 
Kenneth Sillito – hegedű
Robert Smissen – brácsa
Stephen Tees – brácsa
Stephen Orton – cselló
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-2. Horn Concerto No. 1, K412/514
3-5. Horn Concerto No. 2, K417
6-8. Horn Concerto No. 3, K447
9-11. Horn Concerto No. 4, K495
12-14. Quintet for horn, violin, two violas and cello, K407

Életrajz