Részlet Jane Yolen: Csipkerózsa című könyvéből

Először fordult elő, hogy Becca egyik barátnője ott aludt náluk, és Nami megígérte, hogy este mesél nekik.
– Ha megkérjük, el fogja mesélni a Csipkerózsikát – mondta Becca. – Azt tudja a legjobban elmondani.
Az átokról szóló rész mindkettőjüket félelemmel töltötte el.
– Amikor betöltöd a tizenhetedik évedet, az átkom beteljesedik – idézte Nami a boszorkány szavait. – A földre zuhansz, sűrű köd ereszkedik a kastélyra, és mindenki meghal. Te is, királylány! – És Nami nevetett, mint egy boszorkány, éles, rémítő hangon.
– Gyorsan, Nami, mondd a többit! – könyörgött Becca, félig elbújva a takaró alá, Shirley, a barátnője pedig szorosan hozzábújt.
– És hol marad az orsó? Mi van a tűvel? – suttogta Shirley, és forró lehelete felborzolta Becca tarkóján a hajszálakat.
Becca oldalba könyökölte, hogy maradjon csendben.
– De az egyik jó tündérnek megmaradt egy kívánsága – mesélte tovább Nami. – Nem mindenki fog meghalni. Néhányan csak álomba merülnek. Te leszel az egyik, királylány.
– Nem így van! – ült föl mérgesen az ágyban Shirley. – Rosszul meséled!
Nami csak mosolygott.
– Nálunk így van! – felelte Becca. – És ha neked nem tetszik, nem vagy többé a legjobb barátnőm!
– Haza akarok menni! – jelentette ki Shirley. – Nem érzem jól magam. Fáj a hasam, és mindjárt bedagad a torkom.
Hazavitték. Ő és Becca az iskolában továbbra is barátnők maradtak, de Shirley soha nem maradt náluk éjszakára. Becca soha többé nem hívta meg.

Még csend volt a házban, amikor Becca felébredt, csak a hallban álló nagy ingaóra ketyegése hallatszott. Nem tudott aludni. Túl melegnek érezte a szobát, ezért egyetlen, nagy ívű mozdulattal lerúgta magáról a takarót. Öt perc sem telt bele, a szoba mintha lehűlt volna, annyira, hogy nem győzte visszarángatni magára a takarót, de még a steppelt ágytakarót is. Két órán át tartó izzadás és fogvacogás után végképp feladta, és fölkelt. Az éjjeliszekrényén álló rádiós órán ekkor ugrottak át a számok hajnali 1:59-ről 2:00-ra. Sóhajtva lógatta le a lábát az ágy széléről, hogy vaktában megkeresse a papucsát. Flanelpongyoláját menet közben gombolgatva lement a földszintre.
Kimarkolt néhány csokis aprósüteményt a kék-fehér porcelán süteménytartóból, és beporoszkált a nappaliba. A harminchat tévéállomás között talált három szoftpornófilmet, melyek közül az egyiket már látta, néhány érdektelen hírműsort és egy időjáráscsatornát, amely esőt ígért Texasban és hőhullámot Phoenixben. Amikor ráeszmélt, hogy már percek óta egy monoszkópot bámul, az indokoltnál nagyobb indulattal elzárta a készüléket, és visszament a konyhába.
A sütisdobozban már csak három száraz Fig Newtons szelet árválkodott. Még frissen sem szerette a Fig Newtonst, ennek ellenére megette mind a hármat.
Beballagott az ebédlőbe, és felgyújtotta a villanyt. A papírok most is ott voltak szétterítve az asztalon. Lassan körbejárta az asztalt, s megpróbált úgy tenni, mintha a régi fényképek, rejtélyes űrlapok és újságkivágások gyűjteménye nem érne annyit, mint egy éjszakai alvás.
– Végül is Nami nem volt ott – suttogta. – Az egésznek nincs jelentősége. – Nem lepte meg, hogy a mondat nem is az ő, hanem Sylvia hangján szólalt meg.
Kihúzta az asztalfőn álló széket, és leült a fadoboz mellé. Percnyi kivárás után rátette a tenyerét a doboz fedelére, és olyan erővel nyomta le, hogy a rózsa és a vadrózsaág rajzolata belenyomódott a tenyerébe. Amikor megnézte, tisztán látta a rajz körvonalait.
– Nem jó – suttogta, arra gondolva, hogy nem jó, ha megpróbálja meggyőzni magát, hogy ezek a papírok nem fontosak. Annak, hogy Nami ennyi éven át őrizgette őket egy dobozban, amit még az öregotthonba is magával vitt, kellett, hogy legyen valami jelentősége. Nami. Genevieve. Dawna. Gitl. Csipkerózsa. Akárki.
Hirtelen nagyanyja hangját hallotta, amint Csipkerózsika történetét meséli. A szoba váratlanul megtelt ezzel a hanggal:

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, volt a világon egy kastély... Egy
szép napon a királyné ágynak esett, és született egy göndör vörös hajú kislánya.
Becca megérintette saját rugalmas szálú vörös haját, és elmosolyodott. Ő és Nami, a család két rózsaszála, mondogatta az apja. Mint a legtöbb vörös hajú gyereknek, Beccának is csak valamivel kétéves kora előtt nőtt ki rendesen a haja. De a mesékben minden lehetséges volt. Bűntudatos arccal nézett körül, nem látta-e meg valaki a mozdulatát. De senki más nem volt ébren.

A király azt mondta, hogy ideje nagy lakomát rendezni, tortával, fagylalttal és arany tányérokkal. És elküldték a meghívókat az ország valamennyi jó tündérének. Csak a gonosz tündérnek nem. A fekete ruhás, fekete csizmás, ezüst...
– Sasokkal – mondta ki hangosan Becca. Eltűnődött rajta, méghozzá nem is először, hogy vajon a mesemondó tehetségét, az aprólékos részletek kitalálásának képességét nem Namitól örökölte-e. A részletek kitalálása nem éppen olyan képesség, amellyel egy újságírónak rendelkeznie kell.

Megátkozlak téged és király atyádat, királyné anyádat, és velük együtt nagybátyáidat, unokatestvéreidet és nagynénéidet... És mindenkit, aki csak a nevedet viseli...
Becca megborzongott. De hiszen ez csak egy mese; százszor is hallotta. Hirtelen mégis arra gondolt, hogy Naminak nem volt senkije, aki az ő nevét viselte volna. Sem anyja, sem apja, sem... férje. Csak egy lánya, akinek született három lánya. Talán ezért kattant rá annyira a Csipkerózsika-sztorira. Csak mese, semmi több, suttogta magában, mintegy vigasztalásképpen. De ebben a gyászoló házban ez nem jelentett semmiféle vigaszt.
A jó tündér megígérte, hogy nem hal meg, csak elalszik. És végül is mi rossz van abban, ha valaki alszik? Ő, Shana és Sylvia ezt újra meg újra megbeszélték egymás között.
És a gyerekkori kérdésére egyszer csak megjött a válasz.
– Nem az alvónak rossz. Hanem a többieknek, az ébren lévőknek.
Nami meséje sohasem végződött boldogan, leszámítva Csipkerózsika királylányt és az ő kicsi lányát. Az egész mesében volt valami nagyon furcsa. Becca csak most jutott el oda, hogy ezt beismerje. Nami meséjében mindenki – kivéve a királyfit, aki csókjával felébreszti a királykisasszonyt, és Csipkerózsikát, majd utána a gyermeküket – mindenki más alszik tovább. De mi van a... és újra hallotta Nami hangját, a baljós szavakat, melyek végigbukdácsoltak az ebédlőn:

Mindenki aludt: az urak és úrhölgyek, tanítók és ceremóniamesterek, kutyák és galambok, nyulak és nyúlfiak, és minden rendű és rangú ember...
Becca vett egy nagy levegőt, és Nami szavait lassan elnyelte a messzeség. Azokban a mesekönyvekben, amelyeket az iskolában olvasott, a királyfi csókjától mindenki fölébredt az álomból. Nami meséje azonban azt sugallta, hogy a gonosz tündér halálos átka örökös álomra ítélte mindnyájukat. Halálos álomra. Nem csoda, hogy a szomszéd házban lakó Hogyishívják Shirley soha többé nem akart náluk aludni. Halálos álomban.
– Mégis, mit gondoltál, Nami? – kérdezte Becca indulatosan. – Aztán ásított, és fölemelte azt a képet, amely az asszonyról és a gyermekről készült. – És ti attól kezdve boldogan éltetek? – kérdezte a képtől. A nő egyenesen a fényképezőgép lencséjébe bámult, fekete szeme elnézett Becca mellett. Akárhogyan forgatta is a képet, a nő szeme a válla fölött egy pontra szegeződött. A gyerek, ujjával mint egy dugóval a szájában, fejét anyja mellére hajtva, csukott szemmel feküdt.

© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.