Főkép
– Az az ember – jelentette ki barátom, Marty Gilmartin – egy… abszolút, tökéletes… kivételes… – Felemelte a kezét és sóhajtott egy mélyet. – Cserbenhagynak a szavak.
– Azt látom – bólintottam. – Legalábbis az igék minden bizonnyal. Ugyanakkor a jelzők, azok egyértelműen a barátaid. Az igékről már ugyanezt…
– Segíts, Bernard – mondta. – Ki tudna jobban kisegíteni engem? A szavak elvégre a te asztalod.
– Az enyém? – Elgondolkodtam. – Igaz, asztalom is van a bolt előtt tele könyvekkel…
– Te könyvekkel kereskedsz – folytatta Marty zavartalanul. – Mi egy könyv valójában? Papír és festék és vászon és ragasztó, de ha egy könyv csak ezen közönséges alkotóelemek összesége lenne, akkor senki sem akarna egynél többet birtokolni. Egy könyvet a szavak tesznek könyvvé. Hatvan, nyolcvan vagy százezer szó.
– Vagy kétszáz, esetleg háromszázezer. – Nemrégiben olvastam a Grub Streetet, és azokon a kiválónak nehezen nevezhető viktoriánus írókon tűnődtem, akikről George Gissing írt: szóban forgó szerzők kiadói arra kényszerítették őket, hogy három-négykötetes óriásregényeket írjanak olyan olvasóknak, akiknek a kelleténél messze több idejük van.
– Ennyi szóra nincs szükségem, Bernie – jegyezte meg Marty. – Csak egyre. Amivel – körbepillantott a helyiségben, majd halkabban folytatta – úgy húzhatom karóba Crandall Rountree Mapest, ahogy egy férget szúrnak át gombostűvel.
– Egy férget – ismételtem.
– És akkor még finoman fogalmaztam.
– Féreg. Patkány. – Marty a fejét ingatta, így elhagytam az állatok királyságát. – Bunkó?
– Ez már közel jár hozzá, Bernie. Isten látja koszos lelkemet, ez az ember egy bunkó, és ez még csak a kezdet.
– Barom.
– Ez se rossz, de…
Megcsóváltam a fejem, és igyekeztem még több szinonimát felidézni. Barom, bunkó…
– Rohadék?
– Na, ez már sokkal jobb – bólintott. – Akár maradhatunk is ennél, ha nem találunk jobbat. Elég archaikusan hangzik, ugye? És jobb a bunkónál meg a baromnál is, mert ez lényegét ragadja meg. Ráadásul ami elkezd rohadni, annak vége, azt már nem lehet visszafordítani. – Felemelte a poharát és mélyet szippantott a konyak illatából. – A rohadék szinte pontosan leírja, hogy pontosan miféle fortyogó szarfazék ez a Crandal Rountree Mapes.
– Szarfazék?
– Pontosan. Ez mintegy összegzése mindannak, amit az az ember megtestesít. És szerinted honnan került ide a szó? Nem, nem az eredete érdekel, csak azt szeretném tudni, hogyan került a beszélgetésünkbe a szarfazék szó. Már senki sem mond ilyeneket.
– Te éppen most mondtad.
– Igaz, ám azt el sem tudom képzelni, mikor használtam utoljára. – Aztán felderült. – Biztos ihletet kaptam – jelentette ki, majd egy korty kiváló brandyvel jutalmazta meg magát. Nekem semmi sem jutott eszembe, amiért jutalmat érdemeltem volna, ennek ellenére én is ittam egy kortyot. Az ital úgy töltötte meg a számat, akár a folyékony arany, úgy csúszott le a torkomon, mint a legédesebb méz, majd testem minden sejtjét melegséggel töltötte el.
Nem szerepelt terveim között hogy munkagépet kezeljek vagy vezessek, így legyintettem. A pokolba az egésszel. Ittam még egy kortyot.

A Pretenders éttermében ültünk, ami egy magánklub a Gramercy Parknál, és legalább annyira tiszteletreméltó, mint a konyakjuk. A klub tagjai írók és színészek, férfiak, akik a művészet belső-, esetleg határvidékén élnek, ám volt egy kategória, amelyet a Színház Támogatóinak neveztek, és Martin Gilmartin ennek köszönhetően lehetett tag.
– Szükségünk van tagokra – mondta egyszer –, a tagság fő követelményei pedig: legyen a jelöltnek pulzusa és csekkfüzete, lehetőleg némi fedezettel. Ám ha körbenézel, joggal gyaníthatod, hogy jó pár tagnak csak az egyik van, néhánynak meg egyik sem. Szeretnél a klubunk tagja lenni, Bernie? Láttad valaha a Macskákat? Ha tetszett, akkor a Színház Támogatójaként lehetsz klubunk tagja. Ha nem, akkor Kritikusként.
Köszönettel lemondtam a belépés lehetőségéről attól tartva, hogy még ők sem vesznek fel valakit bűnözői múlttal. Valahol nekik is meg kell húzni a határt. Ugyanakkor soha nem mondtam nemet Martynak, ha meghívott egy ebédre. Az étel elfogadható, az italok elsőrangúak, a kiszolgálás hibátlan, de mire a Barnegat Könyvesbolttól eljutottam a klubig, legalább nyolc vagy tíz étterem mellett mentem el, amelyek mindegyike megfelelt ezen feltételeknek. Egyvalamivel azonban nem tudtak szolgálni, nevezetesen annak a tizenkilencedik századi kastélynak a hangulatával, amely a klubnak otthont adó épületből áradt, ahol minden zugból a történelem és a hagyomány köszönt vissza. És ne feledkezzünk meg Martyról mint kiváló beszélgetőpartnerről, akivel bárhol és bármikor szívesen találkozom. Bármilyen környezetben.
Marty az az idősebb úr, akivé az Esquire olvasói válni szeretnének idős korukra: magas és vékony, bőre egész évben barna, ősz haja dús, amellett úgy néz ki, mintha minden napot a fodrásznál kezdene. Bajsza gondosan nyírt, öltözete visszafogottan elegáns. Ugyan kényelmesen élhetné nyugdíjas éveit, mégis elfoglalja magát befektetéseivel, és ritkán mond nemet egy véletlenül az útjába vetődő üzleti lehetőségnek.
És természetesen a színház nagy barátja. Ennek megfelelően számos színházi előadást megnéz úgy a Broadway-n, mint az off-Broadway-n, és alkalmanként még befektetni is hajlandó olyan darabba, amely megnyeri tetszését. Ami még ennél is fontosabb: színházi patronálása nagymértékben magában foglalja – nemegyszer akár még közepesen is tehetséges – fiatal színésznők karrierjének egyengetését.
A tehetség sok mindenben megnyilvánulhat. Jelen színésznők tehetségének pontos mibenléte azonban nem tartozik a nagy nyilvánosságra, és Marty nem hajlandó nyilatkozni a kérdéses színésznőkről még retrospektíve sem. Marty maga a megtestesült diszkréció.
Azt kell mondanom, hogy meglehetősen szokatlan körülmények között találkoztunk. Marty az évek során jelentősre hízlalta baseballkártya-gyűjteményét, amit én annak rendje és módja szerint elloptam tőle.
Persze ennyire nem volt egyszerű az eset. A gyűjteményéről nem is volt tudomásom, arról viszont tudtam, hogy azon az adott estén a feleségével színházba mennek, ezért döntöttem úgy, hogy beugrom hozzájuk. A beugrás helyett derekasan berúgtam, Marty pedig (akinek készpénzproblémái voltak) bejelentette a rendőrségen, hogy a gyűjteményét ellopták, majd várta, hogy a biztosító fizessen. A kártyák végül nálam kötöttek ki (mondtam, ugye, hogy nem egyszerű az eset), én meg eladtam őket, és az árukból megvettem a könyvesboltomnak helyet adó épületet. Ez már önmagában is szokatlan történet, ám ennél még szokatlanabb az, ahogy a végén Martyval összebarátkoztunk, és alkalmanként bűntársakként segítettük egymást.
A bűn elkövetésében. Martynak ezen a délutánon is ez járt az eszében. A kiszemelt áldozat – és kétlem, hogy ezen a ponton bárki meglepődne – egy Crandall Rountree Mapes alias Szarfazék volt.
– Az a szarfazék – mondta Marty érzéssel. – Teljesen nyilvánvaló, hogy nem törődik a lánnyal. Nem hajlandó ápolni a tehetségét és egyengetni a karrierjét. Érdeklődése csak és kizárólag testi természetű. Elcsábította a lányt, majd összetörte. Az a barom, az a bunkó, az a rohadék, az a…
– Szarfazék?
– Pontosan. Istenem, Bernie, akár az apja is lehetnék annak a lánynak.
– A szarfazék veled egyidős?
– Pár évvel talán fiatalabb nálam.
– A disznó.
– És azt említettem már, hogy nős?
– A disznó. – Marty maga is nős, és történetesen a feleségével él együtt. Erre azonban nem akartam rámutatni.
Ekkor már sejtettem, hogy mire fogunk kilyukadni, ám hagytam, hadd mondja el úgy a történetet, ahogyan ő akarja. Közben eltűnt a konyakunk, a pincérünk pedig, egy idősödő kerub csillogó fekete fürtökkel elvitte az üres poharakat, majd arany nedűvel telve hozta vissza.
A percek múltak, az asztalok lassan kiürültek körülöttünk, Marty pedig csak folytatta, hogy Marisol („Gyönyörű név, nem igaz, Bernie? Természetesen spanyol, a mar y solból ered, ami annyit tesz, hogy tenger és nap. Az anyja Puerto Rico-i, az apja meg valamelyik helyes, bájos kis balti államból származik. Nap és tenger, barátom!”) mennyire tehetséges, mennyire szép és mennyire körbelengi az ártatlanság szele, amibe neki bizony akár a szíve is bele tud szakadni. Csehov Három nővérének premierjén látta őt először, s bár a darabról nem lehet elég keveset mondani, a lány alakítása és tündöklő színpadi jelenléte úgy magával ragadta, amire már évek óta nem volt példa.
Marty bement hát a színfalak mögé, majd másnap elvitte a lányt ebédelni, hogy megvitassa vele a karrierjét, aztán elcsalta egy darabra, amelyet szimplán látnia kellett, a többit pedig már mindenki el tudja képzelni. Egyetlen kis csekk havonta, alig több Marty pénzügyi sztrádáján egy aprócska kátyúnál, ám ahhoz bőven elegendő, hogy a lány pincérnőként dolgozva is kellő figyelmet tudjon fordítani tanulmányaira és a meghallgatásokra, valamint arra is, hogy mindig otthon legyen, amikor Marty délutánonként felugrik a lakására a Pokol Konyhájában egy cinq a septre, ami franciául van, és annyit tesz, hogy „gyors menet”.
– Korábban Dél-Brooklynban élt – magyarázta Marty –, ami azt jelentette, hogy rengeteget kellett metróznia. Most alig öt perc sétára él a legtöbb színháztól. – Valamint pár perc távolságra taxival Martyék lakásától, és még kisebb távolságra Marty irodájától, ami mindenki számára nagyon kényelmesnek bizonyult.
Marty belehabarodott a lányba, aki nagyon szenvedélyesen viszonozta érzelmeit. A Nyugati Negyvenhatodik utca kis lakásának behúzott függönyei mögött Marty átadta fiatal szeretőjének mindazt a tudást, amelyet még fiatalabb szeretőitől sajátított el, és örömmel nyugtázta, hogy a fiatalság heve és energiája nem veheti fel a versenyt a tapasztalat művészetével és kifinomultságával.
A lakás, amelyet Marty a lánynak talált, maga volt az Édenkert, talán csak a kígyó hiányzott belőle, de az sem sokáig, mert egyszer csak felbukkant a szarfazék, Crandall Mapes. A részletektől mindenkit megkímélek, bár Marty velem egyáltalán nem volt kíméletes. Elég legyen annyit mondanom, hogy a zokogó Marisol közölte az összetört Martin Gilmartinnal, hogy többé nem találkozhatnak, de mindig hálás lesz neki nagylelkűségéért és természetesen saját magáért, ám a szívét megszerezte egy olyan férfi, akivel – és ebben biztos volt – együtt fogja tölteni hátralévő éveit, és ha rajtuk múlik, akkor az örökkévalóságot is.
És ez a férfi, tudta meg Marty összetörten, nem más volt, mint maga a szarfazék.
– Marisol azt hiszi, hogy a szarfazék majd otthagyja érte a feleségét – mondta. – Hathavonta új csaja van, Bernie. Néha egyik-másik egy évig is húzza. Mind azt hiszi, hogy érte fogja otthagyni a feleségét, és még az sincs kizárva, hogy egyszer tényleg megteszi, de nem úgy, ahogy ezek a lányok képzelik. Otthagyja a feleségét a nagy örökséggel, amikor egy infarktus azt teszi vele, amit szeretnék, és akkor végleg eltűnik a színről.
Hogy Marty szokatlanul keserűnek hangzott, annak az lehetett az oka, hogy Mapes nem egy arctalan rivális volt. Marty ismerte őt, ráadásul beszélgettek is párszor. Többször összefutott vele színházban és meghallgatásokon, valamint feleségével, Ednával egyszer vendégségbe is elmentek Mapesékhez a Riverdale-ben található puccos birtokukra. Az apropó egy jótékonysági vacsora volt, amelyet Everett Quinton Nevetséges Színitársulata javára szerveztek, mert a kompániának távoznia kellett régi Sheridan-téri helyiségeiből.
– Kétszáz dollárt fizettünk egy vacsoráért és egy magánelőadásért – idézte fel Marty –, utána meg mindent megtettek azért, hogy valahogy kicsikarjanak belőlünk még párezer dollárt. A vacsorával nem volt baj, bár a bor a cefre szintjén mozgott, de Quinton egy zseni, és én mindenképpen segítettem volna nekik, akár jótékonysági vacsora nélkül is. Edna pedig örült, hogy megnézheti a házukat, Mapesék ugyanis körbevezettek minket, és mindent megmutattak. A pincét és a padlást ugyan nem láttuk, de végig kellett néznünk az összes szobát, és meg kellett csodálnunk a tájképet a hálószobájukban. Egy tengeri látkép volt.
– Gondolom, nem Turner.
Marty megrázta a fejét.
– Elfogadható volt – felelte. – A bornál egy kicsivel jobb. Tudod, hajó a vízen. Egy dolog tűnt fel csupán. Csálén lógott.
– Az a szarfazék!
Marty felhúzta a szemöldökét.
– Nem vagyok mániás – jegyezte meg –, de zavar, ha egy kép csálén lóg a falon. Ennek ellenére nem vagyok az a típus, aki idegenek házában a festményeket igazgatja.
– De most megtetted.
– Én jöttem ki onnét utoljára, Bernie, és visszanéztem a festményre. Ismered Coleridge versét? „festett hajóként álltunk ott / a festett tengeren.”
Felismertem a két sort a Ének a vén tengerészről című költeményből, amely egyike volt azon középiskolai kötelező olvasmányoknak, amelyeket kivételesen szerettem.
– „Tenger, tenger mindenütt; / dongánk korhadva romol. / Tenger, tenger mindenütt, / s egy korty sincs inni sehol!”  – folytattam a verset.
Marty elismerően bólintott.
– A legtöbben azt hiszik, hogy az „egy korty sincs inni sehol” a vers utolsó sora.
– A legtöbben tévednek – feleltem – a legtöbbször a legtöbb dologgal kapcsolatban. Szóval festett hajó állott a festett tengeren?
– Ó, igen – válaszolta Martin Gilmartin. – De hogy mögötte mi volt, az már más kérdés.


 
Kettő

– Egy faliszéf – mondta Carolyn Kaiser. – Kiegyenesítette a képet, aztán érezte, hogy valami van mögötte. Mégpedig egy faliszéf.
– Pontosan.
– Marty csak azért hívott meg ebédelni – folytatta Caroly – hogy közben elmondhassa neked ezt a sztorit. Egyszerű. Azt akarja, hogy menj el Riverdale-be, Mapesék házába, és nyisd ki azt a széfet.
– Szeretném azt hinni, hogy nem csak ezért hívott meg ebédre. Elvégre barátok vagyunk. Szerinted nem élvezi a társaságomat?
– Ehhez kétség sem férhet, Bernie. Ha egyszer tagja leszek egy puccos klubnak, mindig meghívlak majd ebédre. De attól tartok, most csak ennyire futja.
A Pudliművekben voltunk, Carolyn üzletében, két ajtóra az én üzletemtől a Keleti Tizenegyedik utcában a University Place és a Broadway között. Szerda volt, amikor is szokás szerint szendvicset ettünk a Barnegat Könyvesboltban, mivel előző napon a kutyafürösztőben ebédeltünk. Csakhogy hétfőn Martyval ebédeltem, így Carolyn szerepe a vendéglátóé lett, az enyémé meg a vendég, aki magával hozza az ebédet. Szerepemnek megfelelően vettem két töltött pitát és két adag meg-nem-határozható köretet a Két Fickónál Kandaharból, amely egy falba vájt kifőzde volt a Broadway-n, jelentős tulajdonosi fluktuációval. Mivel csak egy kékes-zöld színű, pisztácia- és iszonyatos ízű üdítőt árultak, ezért a kis boltban vettem inkább két kólát.
– Ez jó – mondta Carolyn. – De szerinted mennyire autentikus? Mármint van pita Afganisztánban?
– Nem mindegy? Szerinted van taco Pekingben? Vagy calzone Tiranában?
Carolyn belátta, hogy igazam van. Elvégre New Yorkban voltunk, ahol tacót a kínaiak árulnak, a pizzériákat meg albánok működtetik.
– Igazad van – mondta Carolyn. – De kanyarodjunk csak vissza Martyhoz. Ez azért még tőle is új, nem? Eddig olyan melókat szerzett neked, amikor a barátai lakását kellett kirámolnod, hogy aztán a biztosító fizessen nekik. Ez a Mapes azonban nem úgy hangzik, mintha a barátja lenne…
– Nos, hacsak a szarfazék megszólítást nem tartod a becézés egyik formájának.
– …és nem is fog tudni róla előre, hogy betörnek hozzá. Mi van abban a széfben?
– Készpénz.
– Ezt meg honnét tudja Marty? Ne mondd, hogy a széf nyitva volt.
– Ha nyitva lett volna – feleltem –, akkor ő maga vette volna el a pénzt. Bár akkor se vette volna el, mert akkor még nem neheztelt Mapesre. Nem kedvelte különösebben, mert mindig is egy sunyi és töketlen alaknak tartotta, de akkor még Marty sem találkozott Marisollal.
– Mert középiskolába járt San Juanban.
– Oakmontban.
– Mindegy. Oakmont? Az meg hol van, Bernie?
– Pennyslvaniában. Pittsburgh közelében.
– Ahogy Philadelphia is – bólintott. – Mármint az is Pittsburgh közelében van. Szóval honnét tudott a kápéról?
– Mapes elszólta magát. Nem tudom, pontosan mit mondott, de utalt arra, hogy néha nagyobb mennyiségű készpénzhez jutott, amit nem tett be a bankba, és az adóhivatalnak sem vallotta be.
– Én lassan már alig látok bankókat – mondta Carolyn. – Mindenki hitelkártyával fizet. Ami jó is, mert nemegyszer buktam pénzt fedezetlen csekk miatt. És te? Te sok készpénzt látsz?
– Tíz dollár alatt majdnem mindenki kápéban fizet. De valamelyik nap bejött egy fickó, vett egy rakás könyvet, a végösszeg negyvennyolc dollár és valahány cent volt, mire adott egy ötvenest. De ez nagyon ritkán fordul elő.
– Egy ekkora összegű vásárlás vagy a készpénzes fizetés?
– Mindkettő. Ha valaki két dollárért vesz könyvet az olcsókönyves asztalról, a pénzt a legtöbbször a zsebembe teszem. De a legtöbbször beütöm az eladásokat a pénztárgépbe. Úgy értem, nem akarok kápét kivenni az üzletből. Sokkal jobban szeretem, ha a boltnak van bevétele, ami után szépen adózom.
– Mivel a másik állásodban nem fizetsz adót.
– Ez a helyzet a betörősdivel – mondtam. – Nem kell adót fizetnem, és nincsen papírmunkám.
– Nem fogom megkérdezni, hogy gyűjtesz-e valamilyen formában a nyugdíjra. Mivel foglakozik ez a Mapes?
– Orvos.
– És kápéban fizetnek neki?
– Nem mindig, de sok kápé megy át a kezén.
– De hát mindenkinek van egészségbiztosítása – mondta. – Ki fizet kápéban?
– Nekem nincs egészségbiztosításom.
– Nekem sincs, Bernie. Mindkettőnknek van azonban saját üzlete, amibe az egészségbiztosítás már nem fér bele, mert tönkremennénk, ha ki kellene fizetnünk. Szerencsére az egészségem kiváló, így aztán nem is foglalkozom a témával, de ha mégis orvoshoz kell mennem, a végén csekket vagyok kénytelen aláírni. De így legalább levonhatom az adóalapomból.
– Le.
– Persze az is lehet, hogy Mapes egy régi vágású doktor – folytatta Carolyn. – Olyan, akihez én is járok Stuyvesant Townban. Nem kell időpontot kérnem tőle, csak bemegyek, és fogok egy sorszámot. Aztán tizenöt vagy húsz dollárt fizetek a vizitért. De a pasi egy szent, Bernie, viszont amit Mapesről eddig hallottam, nem ad alapot a boldoggá avatáshoz sem.
– Ugye?
– Szóval miféle orvos ez a Mapes?
– Plasztikai sebész.
– Te most viccelsz, ugye? Valaki megcsináltatja az orrát és készpénzzel fizet?
– Marty szerint – magyaráztam – a legtöbb plasztikai beavatkozásra nem vonatkozik az egészségbiztosítás. Szóval ha meg akarod csináltatni a melled, az orrod, vagy le akarod szívatni a zsírt, akkor azt saját zsebből kell fizetned.
– Vagy legalábbis a számlámról, mert ha onnét fizetem, akkor levonhatom az adóalapomból, nem?
– Azt hiszem.
– Akkor?
– Azok, akiknek sok a készpénze – magyaráztam –, mindig úgy akarják elkölteni, hogy ne maradjon nyoma. Tegyük fel, hogy százezer dollárt nem ütsz be a pénztárgépedbe, oké?
– Nos, akkor alig valamit ütnék be, maradjunk annyiban.
– Hipotetikus példát próbálok hozni, Carolyn.
– Szóval nem az én kutyafürösztő vállalkozásomról van szó. Rendben.
– Szóval ott van az a rengeteg kápéd – folytattam. – Mihez kezdesz vele? Veszel a feleségednek egy gyémánt nyakéket, csakhogy könnyen lehet, hogy nem tudod biztosítani, arról nem is beszélve, hogy mit válaszolsz, ha valaki megkérdi, miből vetted? Ha gyűjtő vagy, az más helyzet, akkor nincs miért aggódnod. Orrba-szájba vehetsz bélyegeket, érméket és ritka könyveket, soha senki meg nem kérdi tőled, miből tellett rá. Mindenért kápéval fizetsz, a gyűjteményed meg úgy issza fel a pénzedet, akárha szivacs lenne. De van még valami, amit megtehetsz…
– Készpénzzel fizetsz a plasztikai sebészednek?
– A kórházban kiállíthatsz egy csekket – feleltem –, és az összeget akár le is vonhatod az adóalapodból, de lehet, hogy a sebész szőrmentén tudatja veled, hogy nincs ellenére a kápé, sőt, amennyiben így fizetsz, még egy kis árengedményt is ad neked. Így mindenki jól jár.
– Ügyes.
– Nagyon ügyes. Ezen felül azt is tudom még, hogy Mapesnek vannak a törvény túloldalán lévő ismerősei.
– Ahol te is lakol?
– Én a törvény túloldalán lakom?
– Te? – nézett rám Carolyn. – Isten őrizz. Ott a bűnözők laknak.
– Azok – bólintottam komoran. – És Marty szerint az a hír járja, hogy Mapes a plasztikai sebész, ha mondjuk Tony Sopranónak van szüksége törvényellenes műtétre.
Carolyn meglepve nézett rám.
– Törvényellenes műtét? Úgy érted abortusz? Ahogy hallottam, az abortuszt nem tiltja a törvény. Bár ha Tony Sopranónak… Bernie? – kapta fel a fejét. – Miért van szüksége Tony Sopranónak abortuszra?
– Arra gondolok, hogy meglövik Tony Sopranót, nem arra, hogy teherbe esik – magyaráztam. – A lőtt sebet minden kórháznak jelentenie kell. – Carolyn komoran bólintott. – Vagy mondjuk ismersz egy ilyen orvost, besétálsz hozzá, viszed magaddal a körözési képedet, hogy így nem akarsz kinézni, és ha már arra járnak, akkor azt a pár tetoválást és különös ismertetőjelet is kapják le rólad. Kétlem, hogy Mapesnek minden napra jutna egy ilyen páciense, de ha felbukkan egy, akkor az nem keveset fizet, és nem hitelkártyával.
Carolyn ezt átgondolta, és ismét bólintott.
– A lényeg az – mondta –, hogy Mapes egy rakás kápéhoz jut. Amit aztán a faliszéfben tart.
– Marty szerint.
– És szerinted?
– Szerintem egy rakás készpénze van – feleltem –, és valamit tart a faliszéfjében. Ha nem kápét, akkor olyasmit, amit érdemes ellopni. A lényeg az, hogy tudok a széfjéről, és tudom, hogy hol van. Még azt is tudom, hogy melyik festmény mögött keressem.
– Festett hajó festett óceánon.
– Egy vacakul megfestett hajó a vacakul megfestett óceánon.
– Nehéz lesz kinyitni a széfet?
– Egy faliszéfet? Eddig még nem találkoztam olyannal, ami nehéznek bizonyult volna. Ha pedig mégis annyira nehéz kinyitni, akkor kiszedem a falból, hazaviszem, és otthon békében eljátszadozom vele. Ez a jó a faliszéfekben. Hogy hordozhatók. Annak kell lenniük, különben nem lehetne beépíteni őket a falba.
– És megcsinálod, Bernie?
– Azt mondtam Martynak, hogy gondolkodnom kell még rajta. Nagyon szeretné, ha megcsinálnám. Még azt is felajánlotta, hogy eljön velem, sőt, a részéről is hajlandó lemondani.
– A részéről?
– Hát persze. Ha nem jön, akkor nyomravezetői jutalmat adok neki, ha meg eljön, akkor osztozunk a szajrén.
– Nyomravezetői jutalom? – kérdezte Carolyn. – Azt nem azoknak szokták fizetni, akik megtalálnak…? – Lassan bólogatni kezdett, majd kijelentette: – Értem. Folytasd.
– Marty tudja, hogy nem fogadom el az ajánlatát, miszerint elkísér, de azt azért remekül mutatja, mennyire fontos neki ez a betörés. Nem érdekli a pénz. Csak ártani akar Mapesnek. Akármi is van abban a széfben, akár készpénz, akár valami, amit készpénzen vett. Szóval nincs biztosítva, ami azt jelenti, hogy a jó doktor ezt rondán bebukta.
– Szerinted is akkora szarfazék ez a Mapes?
– Nos, kétlem, hogy lelke nemes lenne és szeplőtlen. Minimum egy barom, de talán tényleg rohadék is. Martynak jó oka van utálni őt, mivel elszedte tőle a csaját, mielőtt végzett volna vele. Nekem személy szerint semmi bajom dr. Mapesszel. Nekem nem ártott, és kétlem, hogy árthatna, mivel nincs barátnőm, akit elszerethetne tőlem.
– Nekem sincs.
– De ahhoz nem kell utálnom valakit, hogy betörjek hozzá. Soha nem törődtem azzal, hogy megideologizáljam azt, amit csinálok, mivel úgy vélem, hogy ilyesmit nem lehet megideologizálni.
– Azt mondtad, hogy ez egy szimpla személyiséghiba.
– Az is, és talán kezdeni is kellene vele valamit. Lehet, hogy egyszer elmegyek orvoshoz.
– Orvoshoz?
– Na jó, nem ahhoz…
– De nem ma, ugye?
– Nem ma – feleltem. – És nem is holnap, sőt holnapután sem.
– Mi van holnapután?
– Péntek.
– Kösz, Bernie. Ha nem lennénk barátok, még a végén egy naptárt kellene fellapoznom. Mi lesz pénteken? Arra vagyok kíváncsi. – Szótlanul néztem őt, mire Carolyn a homlokára csapott. – Hülye vagyok – mondta. – Pénteken fogod megcsinálni. Péntek éjjel, igaz? Ami azt jelenti, hogy péntek este Perrier-t fogsz inni a Bum Rapben.
Minden nap találkozunk zárás után egy italra, amit azért döntünk le, mert vége a napnak. Meg persze azért, hogy megszabaduljunk a feszültségtől, amelyet a kutyafürösztés meg könyvek polcra helyezése és olvasása generál bennünk. Néhanapján, amikor az este a második műszak kezdetét jelenti, csak Perrier-t iszom. A skót whisky, a kedvenc italom, sok mindenhez remekül passzol, de a betöréshez nem.
– Semmi baj – jelentette ki Carolyn. – Mert én sem leszek itt. – Oldalra billentette a fejét, és rám kacsintott. – Randim van.
– Ismerem?
– Nem. Illetve te talán ismered, én azonban biztosan nem.
– Az interneten találkoztál vele.
– Aha.
– Melyik honlapon? A Leszbi-Randin?
– Ők a legjobbak, Bernie. Sokkal jobbak a LeszBosziknál, mert kiszűrik a tinédzser fiúkat. Azt esetleg meg tudod mondani nekem, hogy miért vannak annyira rágyógyulva a tinisrácok a meleg nőkre? Miért érdekeljük őket annyira? Mert afelől biztosíthatlak, hogy az érdeklődés nem kölcsönös.
– Azt akarod mondani, hogy nem fantáziálsz arról, milyen lehet tizenötéves fiúnak lenni?
– Meglepő módon nem – felelte. – Bernie, egyszer te is voltál tizenötéves fiú.
– Igen, jóval az internetes társkeresés előtt.
– Az lehet, de Sapphóról csak hallottál. Téged is izgattak a leszbikusok?
– Nem – feleltem –, mert azt sem nagyon tudtam, hogy léteznek leszbikusok. Elég kifinomult fantáziavilágom volt, de emlékeim szerint egy darab leszbikus sem szerepelt benne.
– Én meg nehezen tudom kiverni a fejemből a jelenetet, hogy egy társkereső oldalon két meleg nő teljesen nyíltan beszél arról, hogy mit és hogyan csinálnának a másikkal, és közben az egyik nő egy fiú. Eszembe jutott valami.
– Micsoda?
– A srácok őrültek, de nem buták, igaz?
– És?
– Elvileg tudniuk, de legalábbis sejteniük kellene, hogy a meleg csaj valójában egy velük egykorú srác. Ennek ellenére csinálják és élvezik. Te minek nevezed az ilyen embereket?
– Boldognak.
– Gondolom, igazad lehet. Szóval a Leszbi-Randi a legjobb társkereső. Nem is lehet csetelni a többiekkel, csak üzenetet küldeni. Aztán ha tetszetek egymásnak, akkor találkoztok.
– Ez hányadik randid is lesz? A negyedik?
– Csak a harmadik, Bernie. Egy hete lett volna, de a csaj lemondta.
– Meggondolta magát?
Carolyn megrázta a fejét.
– Szép emlékek. Az exével úgy döntöttek, hogy mégis megpróbálják még egyszer, utoljára. Szóval lemondta a randit, amit annyira nem is bántam, mert azt írta magáról, hogy laza, szabados és nem igazán szerelmes típus. Azt is közölte, hogy az előző kapcsolata iszonyatos volt, és reméli, hogy soha az életben nem látja viszont azt a ribancot. Nos, ezeket hallván már nem nagyon bántam, hogy nem találkoztunk.
– Megértem.
– Ez a pénteki lány – folytatta – jogi asszisztens egy ügyvédi irodánál, ami ingatlan-befektetőket képvisel vételi, eladási és bérleti ügyekben.
– Nem csodálom, hogy fel vagy izgulva.
– Rendben van, nem túl izgalmas – sóhajtott –, bár azzal se kerül az ember leánya a Vanity Fair címlapjára, hogy reggeltől estig kutyákat füröszt meg kefél. De a csaj azért érdekesnek hangzott. Persze fotó nélkül nem tudhatom előre, hogy vonzódni fogunk-e egymáshoz.
– Nincsenek fotók a Leszbi-Randin?
– Ez a másik módja annak, hogy a fiúkat távol tartsuk. De ez különösebben nem zavarja őket, mert máshonnan töltenek le fotókat nőkről, és azokat küldözgetik egymásnak. – Megrázta a fejét. – Micsoda világban élünk, Bernie.
– Mi a neve a csajnak, akivel találkozol?
– Remélem, hogy minden jól megy, egymásra kattanunk, és akkor megtudom az igazi nevét. Egyelőre ugyanis csak a regisztrációs becenevünk alapján ismerjük egymást.
– És neki mi a neve?
– Csajóca.
Nem mondtam semmit.
– Ha engem kérdezel – folytatta Carolyn –, akkor a Csajóca egy kicsit még ironikus is. Nem egy feminista értelmiségi, de nem is egy maszkulin kaminosofőr beceneve.
– Valahol a kettő között van.
– Ott.
– Lehet, hogy amúgy nem rúzsozná a száját, de ha munkába megy, akkor nem felejti el.
– Valami hasonló, Bernie. Elég érdekesnek hangzik a csaj. Ha nem is lesz belőle semmi, szerintem akkor is jól fogom érezni magam péntek este.
– Remélem, hogy én is – feleltem.

A Kiadó engedélyével.

A szerző magyarul eddig megjelent művei:

Matt Scudder:
Az apák bűnei
Az apák bűnei
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár
A penge élén

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
Bérgyilkos inkognitóban

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett

Kapcsolódó írás:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak