Főkép

Locatelli, aki Rómában rövid ideig vélhetőleg az élete utolsó éveiben járó Arcangelo Corelli tanítványa volt, és 1721-ben adta ki a mester hatása alatt és stílusában írt tizenkét concerto grossóját (op. 1), 1729-ben Amszterdamban telepedett le.
Itt született meg előbb az op. 2-ként kiadott tizenkét fuvolaszonáta, majd a kora 18. század egyik legnagyobb hatású zenei kiadványa, a már egyértelműen a híres pályatárs, Antonio Vivaldi velencei stílusának alapos ismertét mutató L’Arte del Violino.
 
Az 1733-as keltezésű concerto-gyűjtemény már címében is összegző, útmutató kollekciót sejtet – szándékosan. A hegedű művészete a kor más „oktató", vagyis inkább a technikai lehetőségeket bemutató műveihez csatlakozik, melyek közül a leghíresebb minden bizonnyal Bach 1745-ben megjelentetett monumentális alkotása, A fúga művészete.
 
Locatelli op. 3-ként közreadott tizenkét concertójának különlegessége a szélső tételeket lezáró, kibővített kadenciaként felfogható, huszonnégy, rendkívüli technikát és virtuozitást megkívánó capriccio, melyek – nyilvánvalóan nem véletlenül – Paganini sokkal későbbi 24 capriccióját juttatják az eszünkbe.
Locatelli capricciói a concertókból kiemelve, önálló darabokként is megállják helyüket; voltaképp előfordul, hogy ténylegesen így is kerülnek előadásra, teljes hatásukat azonban kizárólag a versenyművekbe ékelve, azok szerves részeként fejthetik ki.
 
E concertókban ugyanis Vivaldi könnyedsége, napsugaras felszabadultsága és mérhetetlen energiája elegyedik Corelli finom dallamaival és méltóságteljes, magasztos harmóniáival, amihez Locatelli felülmúlhatatlan melódiai érzéke és virtuóz írásmódja párosul, és ennek eredményeként az olasz barokk leggyönyörködtetőbb darabjai közé tartozó versenyműveket hallhatunk.
 
Az ausztrál származású Elizabeth Wallfisch korhű hegedűje végig tündököl, évődik, csicsereg a historizáló felvételen.
A tuttik és a szólók alatt tökéletes egyensúlyban játszik az ugyancsak nagyszerű Raglan Baroque Players tagjaival, a 18. században még szokatlanul virtuóz capricciókban pedig – melyek megszólaltatására annak idején valószínűleg egyedül maga Locatelli lehetett csak képes –, a gyors tempóktól nehezített, rengeteg kettős fogás, polifonikus dallamvezetés, trilla és a mind a négy húrt érintő, staccatós akkordfelbontás ellenére játéka abszolút természetesnek, magától értetődőnek tűnik.
 
Ennél nagyobb dicsérettel talán nem is lehetne illetni hegedűjátékost, hiszen a mind a bal, mind a jobb kéztől komoly bravúrokat igénylő capricciók ily mértékben könnyed előadása valóban rendkívüli technikát és felkészültséget feltételez.
Az album elkészítéséhez szólista és zenekar egyaránt a fellelhető legtöbb forrást és információt használta fel, aminek eredményeképp a mű mára nem kevés felvétele közül Elizabeth Wallfisché tűnik a legsikerültebbnek.
 
De Locatelli L’Arte del Violinóját ne a historizáló előadás zenetörténeti értékei, hanem a puszta, felhőtlen élvezet miatt hallgassuk, hiszen mindenekelőtt ezért érdemes.
 
Előadók:
Elizabeth Wallfisch – hegedű
The Raglan Baroque Players
Nicholas Kraemer – zenekarvezető
 
A lemezen elhangzó művek listája:
CD 1
1-5. Concerto No. 1 in D major
6-10. Concerto No. 2 in C minor
11-15. Concerto No. 3 in F major
16-20. Concerto No. 4 in E major
 
CD 2
1-5. Concerto No. 5 in C major
6-10. Concerto No. 6 in G minor
11-15. Concerto No. 7 in B flat major
16-20. Concerto No. 8 in E minor
 
CD 3
1-5. Concerto No. 9 in G major
6-10. Concerto No. 10 in F major
11-15. Concerto No. 11 in A major
16-20. Concerto No. 12 in D major „Il Laberinto Armonico, facilis aditus, difficilis exitus”