Főkép1. fejezet

„A lovag egészen a fényűző, mi több: királyian ragyogó, hatalmas, súlyos drapériákkal díszített terem sarkáig űzte a márkinét. Joséphine ott kénytelen volt féket tenni ékkövekkel gazdagon telehintett topánjára. Majd vakmerően a lovag felé fordult. Keble fel s alá járt, és ez olyan látvány volt, melyről a lovag nem volt képes nem tudomást venni. Mégis óriási erőfeszítésekkel, de felemelte lángra lobbant szemeit a márkiné kecseiről, és delejes tekintetét szíve hölgyének riadt, ámde bátorságról tanúskodó pillantásába fúrta. És fújtató (hisz régóta rohant Joséphine cipellőinek ösvényét követve) suttogással szólott:
– Joséphine! Miért nem enged szabad folyást legbensőbb érzeményinek? – Felforrt lélegzetének orkánja már-már fájóan érintette a márkiné éppoly csöppnyi, mint amilyen hófehér fülkagylóit.

– Hah! Armand! Én hites feleség vagyok! Franciahon első udvarmesterének neje! – szegte fel piciny és szintúgy hószínű állacskáját a márkiné. Közben ellenállhatatlanul érezte, hogy szíve sebesen, mi több: annál is gyorsabban suhog fűzővel rabul ejtett mellkasában.
A lovag immár nem bírva parancsolni kívánásainak, férfiasan erős kezével megérintette a hölgy fűzfaágnál is keskenyebb derekát.”
– Nem… nem… ezzel a paráznaság határait súrolnám – mormolta magának Dávid Veron. – Armand-nak nem szabad megérintenie Joséphine derekát, az sok lenne. Kihúzom. Legyen inkább „a hölgy gesztenyszínben játszó, fényes, homlokába hulló fürtje”, és akkor Veritas nővérnek is a szemébe tudok majd nézni, amikor a történet napvilágot lát. – Veron olyan határozott mozdulattal húzta ki az utolsó mondatot, hogy a füzet kockás lapja kiszakadt.
Hétköznap kora reggel volt, a diákok még nem adták egymásnak a kilincset, hogy a tanítás előtti utolsó percekben vegyék meg maguknak a hiányzó irkákat, ceruzákat, festékeket. Veron ilyenkor boldogan merült el a regényírás örömeiben, és tért nap mint nap vissza Párizs varázslatos palotáiba. No persze ez az ő saját Párizsa volt, grófoktól és hercegektől hemzsegő, gáláns kalandoktól hangos, nem pedig saját korának, az 1900-as évek elejének Párizsa. A valódi városhoz és az élethez éppúgy kevés köze volt, mint szülőhelyéhez, a bácskai porban fulladozó Ókanizsához. Veront a tényszerűség úgy általában sem igen érdekelte, miért is érdekelte volna: az Árkádia papíráruda és könyvkereskedés aprócska, nyomdafesték– és papírillatú bolthelyiségében senki sem kérte tőle számon, hogy mi köze van a valósághoz annak, amit reggelente papírra vet. Így hát Dávid Veronika ókanizsai boltoskisasszony szorgalmasan és háborítatlanul róhatta legújabb regénye sorait, megfeledkezve a friss újságokról, amelyek a bejáratnál kötegekbe préselve várták, hogy kiszabadítsák őket a spárga szorításából.
Miután a derék és a hajfürt problémáját illető rövid elmélkedést befejezte, Veron folytatta az írást:
„A márkiné nőiségében erősen megkísértve zihálta:
– Armand! Engedjen el! A férjem bármelyik pillanatban hazatérhet, s akkor egyikőnk sem kerülheti el a félreértés bélyegét!
S e pillanatban a márki deus ex machina csörtetett be a küszöbön, akárha vadkan. Az őt fogadó látványtól felforrt vérrel a kardjához kapott, kirántotta, és…”
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, ami jelezte, hogy nyílik a bolt ajtaja, azaz vevő érkezik. Veron, mint ilyenkor mindig, összecsapta a füzetet, és villámgyors mozdulattal behajította az eladópultként szolgáló asztal legfelső fiókjába. XVI. Lajos Párizsából egy pillanat alatt vissza kellett térnie Ókanizsára, ezért némi nehezteléssel figyelte az ajtót és a reménybeli vásárló személyét.
A küszöbön Bolond Vili állt, szokott szakadt barna kabátjában, a piszoktól meghatározhatatlan színű ingében és a kelleténél jóval bővebb, foltos, valaha tintakék nadrágjában. A nadrágtartó egyik szalagja szabadon lengedezett, a karima nélküli cilinder viszont, amely az alig 19 esztendős Vilit szinte rangjelzésképpen megkülönböztette minden ókanizsaitól (akik közül senki sem volt elég elegáns egy ilyen fejfedőhöz), ezúttal hiányzott. Vili szürkésszőke haja kuszán, átizzadtan meredt az ég felé.
A fiú hirtelen megtántorodott.
– Az isten szerelmére, Vili, csak nem vagy részeg már megint? – kiáltott föl ijedten Veron. – Hányszor mondták már neked, hogy…
Vili bizonytalan mozdulattal előrelépett. Veron észrevette, hogy a fiúnak a szokásosnál is zavarosabb a tekintete, és szemmel láthatóan fogalma sincs, hogy éppen hol van. Aztán egy vércseppet pillantott meg Vili cipője mögött. Majd még egyet, és még egyet…
– Jézusmária, Vili, mi történt veled? – kapta a szája elé a kezét.
A fiú kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Előre lépett, megingott, és jókora puffanással a földre zuhant. Veron ekkor vette észre a kést a hátában.
Átsuhant a lány gondolatain, hogy a kellő magatartás ebben a pillanatban nyilvánvalóan az ájulás lenne. Abban legalábbis biztos volt, hogy Joséphine az ő helyzetében már régen a márványpadlón heverne, a márványnál is sápadtabb arcbőrrel, arisztokratikus öntudatlanságban. Ő viszont hiába hunyta be a szemét, a szíve nemhogy kihagyott volna, de már-már hallható szaporasággal, egyre gyorsabb ütemben vert. Még csak a világ sem fordult meg Veron körül, ahogyan az efféle helyzetekben cselekedni szokta: odakint ugyanolyan verőfényes, friss szeptemberi reggel volt, mint mielőtt Vili feltűnt. A világ mit sem változott. Veron belekukkantott a fiókba, és csalódottan állapította meg, hogy a füzete a helyén – tehát mégis minden megtörtént, amire az utóbbi néhány percből emlékezett.
A vele született élénk kíváncsiság azonban nem sokáig tűrte, hogy az ijedelem elnyomja. Lassú léptekkel kimerészkedett az asztal mögül, és óvatosan megközelítette a mozdulatlanul, különös csöndben heverő Vilit. A fiú testének mozdulatlansága annál is furcsább és megrendítőbb volt, mivel míg élt, nemcsak beszéd közben dobálta össze-vissza a tagjait, de akkor is, ha éppen szünetet tartott két, rendszerint végeérhetetlen és összefüggéstelen monológja között. Ijesztően világoskék, szinte színtelen szemei a legalsó polcokat megtöltő nyomtatványcsomagokra szegeződtek. Úgy tűnt, most már mindörökre.
„Nem az a látvány, amelyben halálom előtt szívesen gyönyörködnék” – morfondírozott Veron, mígnem eszébe jutott, hogy alighanem ő maga volt az utolsó, Vili számára talán ismerős kép, amit az élet nyújtott a város bolondjának.
– Hát az a kép se sokkal szebb, mint a besárgult papírok – sóhajtotta Veron, miközben közelebb hajolt a fiú ingét-kabátját átáztató vérfolthoz, amelynek a közepéből egy jókora, közönséges bicska nyele állt ki. Veron ujja hegyével finoman megérintette a kés gyöngyház-utánzatú végét. Maga se tudta, miért: talán azt várta, hogy valamit még megérezhet a gyilkos tenyerének melegéből. Csalódnia kellett. A bicska nyele hidegebbnek bizonyult a szeptember végi csípős reggelnél is. Veron gyorsan elkapta a kezét.
Időközben ugyanis gondolataiba villant, hogy kisdiákok csapata bármikor rányithatja az ajtót. Aztán rádöbbent, hogy a csupaüveg kirakaton át már meg is láthatták, ahogy ő egy nyilvánvalóan meggyilkolt ember hullája mellett áll, és a halált hozó fegyvert érinti a kezével. De nem hiába olvasta el betűről betűre Az Est minden egyes számát, és emlékezett élénken a hajmeresztő bűnesetekről beszámoló vezércikkekre. Tudta, hogy első dolga előkeríteni egy hivatalos személyt.
A padlón a már méretes tócsává gyűlt vért gondosan kikerülte.
Kinyitotta az ajtót, és miután a „Nyitva” táblát a „Zárva” oldalára fordította (közben gratulált is magának az előre látásáért), lefutott a lépcsőn az utcára. Rövid tépelődés után jobb felé vette az irányt. Az Árkádiától csupán kétháznyira lakott Vékony doktor, Annuskának, Veron kebelbarátnőjének az édesapja. Neki biztosan egyszerűbb lesz elmagyarázni a helyzetet, mint annak a vérmes Dujmovics főkapitánynak, aki az egyébként is a város túlsó felén lévő ideiglenes kapitányságon őrizte a Monarchia rendjét és Ókanizsa békéjét.
Bár ennek a békének az őrzése nem követelt hősies erőfeszítéseket a rend elkötelezett őreitől. Ókanizsa, ez a hozzávetőlegesen húszezer lakost számláló alföldi városka hírét nem a véres bandaháborúk vagy a vagyonukat elkártyázó főnemesek öngyilkossági kísérletei vitték szét a nagyvilágban. Sőt, a nagyvilág igazából mit sem tudott Ókanizsáról, amit nem csupán a telefonhálózat, villanyvezetékek vagy aszfaltutak hiánya okozott, hanem a helybelieket kevéssé jellemző szenvedélyesség, ambíció és extravagancia. Iparkodni és takarékoskodni! – ha az ókanizsaiaknak szükségük lett volna jelszavakra, bizonyára ezeket tűzték volna zászlajukra, megannyi korabeli mezővároshoz hasonlóan.
A város életéből ráadásul a hűbérúr egzotikuma is hiányzott már évszázadok óta. Miután Savoyai kétes dicsőségű seregei véget vetettek a környéket lakatlanná irtó török uralomnak, Ókanizsát magát a császári kincstár fogadta birtokába, hogy Mária Terézia később szabaddá nyilvánítsa. A város életébe tehát nem avatkozhatott be se gróf, se báró, se más úri haramia, amire a kanizsaiak a maguk módján büszkék is voltak, és függetlenségi hagyományukhoz híven egyként mondtak nemet minden olyan modernizációs vagy iparosodást elősegítő ötletre, ami egy polgártársuk kezébe az átlagosnál kicsivel is több hatalmat juttatott volna – azaz minden bölcs indítványra.
A legtöbben ezen az őszi reggelen is az iparkodással és a takarékoskodással voltak elfoglalva. Veron nem is futott össze senkivel, miközben lélekszakadva igyekezett Vékony doktor háza felé.
Vékony doktor az ebédlőben állva szürcsölte a kávéját. Orvosi táskája útra készen várta az asztalon, az üres tányér mellett. A talpig galambszínbe öltözött, ötvenes éveiben járó, városszerte nagytekintéllyel bíró doktor, akinek állát gyér, szürkévé őszült, de büszkén előre meredő kecskeszakáll díszítette, meglepetten fogadta Veron kissé zaklatott köszönését.
– Mi szél hozott erre ilyen korán, kislány? – tette le a doktor a Zsolnay csészét. – Annuska még alszik. Ami nem csoda, hiszen alig éjfél előtt értek haza az anyjával a vasútállomásról. Péter vőmuram az este utazott vissza Pestre. Nagy jövő előtt álló mérnökemberről beszélünk, akit már epekedve vártak vissza a feljebbvalói. Valami vásárcsarnoknak vagy mi az isten csudájának a terveit kell most asztalra tennie. Bevallom, én elvesztem a részletekben, de Annus a kelleténél is bőségesebb beszámolóval szolgálhat a jövendőbelijének még a cipőfűzési szokásairól is… De ezt te bizonyára jól tudod – vizsgálgatta szigorú szemmel a kapkodva lélegző Veront.
– Vili… meghalt… vagyis megölték, ebben egészen biztos vagyok. Odaát, az Árkádiában – szuszogta a helyzethez szerinte teljesen méltatlanul, minden tragikus hangsúlytól mentesen Veron. „Többet kellene teniszezni, akkor lenne elegendő tüdőm a drámaisághoz”, gondolta.
A drámát azonban nélküle is szolgáltatta Vékonyné, aki a konyhában hallotta meg Veron balladai homályú beszámolóját, és ejtette ki kezéből a Zsolnay csészealjat.
– Miket beszélsz itt össze, te lány? – hüledezett a kerekded doktorné, született nemes nemzetes Bogdán Erzsébet, Veronnak csak „Zsike néném”. Porcelánkék szemeit a lányra meresztette, súlyos hajfonata pedig, amit mindig is kissé instabiliter tűzött a feje búbjára, lezuhant a vállára, mintha maga is érzékelte volna a helyzet drámaiságát.
Vékony doktor letette a csészét az asztalra, kezébe vette a táskáját, és a könyökénél fogva az ajtó felé fordította Veront.
– Menjünk máris – nógatta. Részletes beszámolóra éhes, kikerekedett szemű nejét elegánsan megkerülve Veronnal együtt visszasietett az Árkádiába.
Bármennyire is felzaklatták az események, Veronnak feltűnt, hogy a doktor házára árnyékot borító ősöreg vadgesztenyefa milyen rohamosan veszti lombját. Most is, ahogy elhaladtak alatta, egy tucat rozsdavörös-sárgás levél hullott a járda tégláira, és így tisztán láthatták az ágakra telepedő rigópárt. A madarak ügyet sem vetettek Vili halálára – kegyetlen vidámsággal füttyögték tele a napsugaras reggelt. …
Veron aggódva várta, hogy hány kisdiák leskelődik majd a kirakat előtt, mire visszaérnek. Szerencsére azonban egy lélek sem toporgott türelmetlenül a bolt előtt. Úgy látszott, minden úgy maradt, ahogy ő hagyta, és a bűnesetről még mindig csak hármuknak volt tudomása.
Vékony doktor, mintha sejtette volna, mi jár Veron fejében, nagyot sóhajtott, megállt a bejárat előtt és megszólalt:
– Fél órán belül az egész város tudni fogja. Sietnünk kell, hogy Zsike nénéd kíváncsi barátnői elől eltitkolhassuk, amit kell. Már ha van mit titkolni. Már ha nem képzelődtél, Veronkám – vetett kételkedő pillantást a lányra.
Veron szó nélkül kitárta az Árkádia bejárati ajtaját. Vékony doktor megtorpant, amikor meglátta Vili földön fekvő holttestét és a feketévé alvadt vértócsát.
– A mindenit, igazad volt… 10 év után újra gyilkosság Ókanizsán! Micsoda hírverés lesz ebből! – csóválta a fejét, miközben letérdelt a halott mellé, és ösztönösen a pulzust próbálta kitapintani. Aztán fáradtan megdörzsölte a szemét, és kinyitotta az orvosi táskát.
Mire Vékony doktor végzett a holttesttel, megérkezett a rendőrkapitány is. Dujmovics Lázóért a doktor küldte el Veront a házba, ahová a kapitányságot szállásolták, míg az új városháza fel nem épül, és a rendőrök el nem foglalhatják benne a nekik szánt szobákat. Veron útközben magához tért annyira, hogy Dujmovics kapitánnyal csak ennyit közöljön szűkszavúan:
– Vékony doktor úr kéreti a kapitány urat, sürgős bűnügyben. – Így kitért a gyilkosság ismételt bejelentése elől, ugyanis nem akarta saját magát kellemetlen helyzetbe hozni. Vékony doktor minden további nélkül hitt neki, hiszen kislány kora óta ismerte. Ám Dujmovics Lázó – aki köztudomásúlag lekezelően bánt az okoskodó fehérnépekkel – azonban csak néhány hónapja került a városi rendőrség élére, és rendkívül elégedetlen volt a kisvárosi nyugalommal. Ókanizsán az évi néhány kocsmai késelésen és lányszöktetésen kívül csak a szerelmi bánatukat marólúggal csillapító cselédlányok esetei adtak a rendőrségnek munkát, meg a piaci tolvajlások. Lázó rendőrkapitány – aki korábbi állomáshelyén, a megyeszékhelyen, Zomborban jóval eseménydúsabb munkához szokott – nehezen viselte a tétlenséget.
– Az én őseim egytől egyig harcos granicsárok voltak, akik vérükkel védték a maguk, magyarok földjeit a törököktől! – harsogta rendszeresen a hajdani oszmán-Habsburg határ vitéz és szabad lelkű őrizőire utalva, ha a nagyvendéglői asztaloknál gazdák ültek a közelében. Nyomatékul meg-megcsördítette a kardját is, ami mindig az oldalán függött – a rossznyelvek szerint még éjszaka is, lévén Lázóné, egy dél-szerbiai fekete szépség maga is igen kardos menyecske. A gazdák eleinte szét is rebbentek a nagy kardcsörtetésre, de azóta megtanulták, hogy Dujmovics kapitány is csak olyasfajta kutya, amelyik ugat, de harapni még senki se látta.
– Már azt hittem, Rózsa Sándor lefogása után sose lesz errefelé ölés! – nyitott be a rendőrkapitány a várhatónál kevésbé zord arckifejezéssel az Árkádiába. – És tessék, mégis! Milyen kár, hogy csak ez a város bolondja akadt meg a kés hegyén… Milyen ügy lesz ebből, doktorkám? – vágta hátba a maga fogalmai szerint barátságosan Vékonyt olyan gyöngédséggel, hogy a derék orvos kiejtette kezéből a táskáját.
– Ismeri ezt a bicskát, Lázó? – A gyilkos szerszám már a kor tudós szokásához híven egy krumpli közepébe szúrva és dunsztosüvegbe csomagolva vattacsomóba tekerve hevert az Árkádia pultján, a márkiné és a lovag könnyfakasztó románcától alig egy asztallapnyira.
A kapitány fölvette a bicskát, és alaposan megmustrálta.
– Láttam már ilyet, nem is egyet. A kocsmákban minden második legénynek hajszálra ugyanilyen bicskája van. Ami nem csoda: az öreg Bicskás Bicskei az Ürmös kocsma utcájában csak ezt a fajtát csinálja, no meg a disznóölő késeket – sóhajtott a kapitány. – Látom, maga már végzett a Vilivel. Ameddig én kikérdezem a kislányt, szólna a legényeimnek, hogy jöjjenek? A kórházba vitetem velük a maga hulláját. Azazhogy a Viliét, no.
– Még ide kell telegrafálnom a zentai törvényszéki kollégát. Gyilkosság esetén ez az előírás – közölte az orvos a fejét vakarva. – No meg hátha ő többet lát, mint én. Ne felejtse, Lázó, nekem 10 éve nem volt dolgom gyilkossággal.
Vékony doktor becsukta a táskáját, majd a fejéhez kapott és Lázóra nézett:
– Ó, és még valami, kapitány úr! Lehet, hogy egyik bicska olyan, mint a másik… de fogadni mernék, ilyennel nemigen találkozott a kocsmákban – térdelt le a doktor újból Vili mellé, és a fiú ujjainak még langyos szorításából kihúzott egy csillogó tárgyat.
Veron, aki épp kezdte unni a tétlen várakozást a sarokban, közelebb lépett, hogy megszemlélhesse, mit szorongatott Vili az utolsó perceiben.
– Lám, lám, egy igazi aranyóra! Ilyen tényleg nem sok akad a városban – tette zsebre Dujmovics kapitány diadalmas mosollyal a bűnjelet.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Interjú Baráth Katalinnal, A fekete zongora című regény szerzőjével – 2010. szeptember