Főkép Aforizmagyűjteményekről szinte mindenkinek rögtön Márai Sándor A négy évszakja, Ég és földje, s különösképp legkiforrottabb aforizma- és maxima-kollekciója, a Füvesköny ugrik be, pedig ezek az 1938-ban, 1942-ben, 1943-ban megjelent kötetek nem előzmény nélküliek sem a világ-, sem a magyar irodalomban.

Az előbbit tekintve elegendő Benjamin Franklin magyarul 1914-ben megjelent művére, A gazdagodás útjára gondolni, amely szegény Richard magvas életfilozófiai eszméinek kompendiuma, idehaza pedig Kner Izidor gyűjtötte csokorba aforizmáit 1917-ben, aki előtte már a Borsszem Jankó állandó munkatársaként ontotta magából az igényes humorú, sokszor a szarkazmusig elmerészkedő, velős gondolatait.
 
A Kner Izidor aforizmáiban a szerző a nagy háború révén megváltoztatott világlátással elmélkedik az ország, az átalakuló politikai (had)színtér, az irodalom, a könnyedség és a megfontoltság, a létezés és a zsidó-lét, no meg mindenekelőtt a házasság és annak elviselhetetlen terhei felett.

A könyvecskében utolsóként megszólaltatott aforizma pedig amolyan Kner Izidor-i ars poeticának is felfogható, belőle az önirónia, a humorban mindig benne rejlő komolyság és a komolyságban mindig benne rejlő humor egészséges életfelfogása olvasható ki: „Nincs a világnak olyan bölcs embere, ki egy kötetnyi szamárságban megszívlelendő tanulságot ne lelhetne.”
 
Különösen találóak Kner azon meglátásai, melyek egyetemes, máig érvényes igazságokat fogalmaznak meg. Ha nem tudnánk kellő távolságtartással kezelni, kegyetlenül fájnának mindenkinek az afféle kijelentések, hogy: „A politika poetika licentiájának nevezik, ha a politikus hazudik.”
Az alkalmazottaival a jövőbeni változásokat megelőlegező előrelátással, szokatlanul emberségesen bánó nyomdatulajdonostól való olyan kijelentések pedig, mint a „Ha a nagy tőke a proletariátus kezére kerülne: a szoczializmus eben gubát cserélne”, még határozottabban megmutatkozó éleslátásról tanúskodnak.
 
A leginkább kacagtató, és egyben a legmélyebb igazságokat kimondó aforizmák mégis a házastársi hűség (azaz hűtlenség), és általában a becsületes életvitel nehézségeit boncolgató mondásai.
Ki ne értene egyet azzal, hogy: „Amely asszony verve jó, annak a férje van megverve.”, vagy: „Annak az asszonynak van a toiletteje a legjobb rendben, kinek idegen is szokott segíteni a vetkőzésben.” Ám Kner a férfiakat sem kíméli, hiszen szerinte (és ezzel csak egyetérthetünk): „Szívesen jutnak pokolra a férfiak, ha nők flaszterezik az útjukat.”
 
Még általánosabb igazságokat fogalmaz meg Kner Izidor, amikor rámutat arra, hogy a „Badar nők azt hiszik, hogy a Don Juan a férfi. Férfi a nőben az avatatlant keresi.” Kissé keserűbben hangzik viszont két örök alapigazsága, miszerint: „Rossz házőrző a lelkiismeret: mindig a hiba megtörténte után ébred.”, meg hogy: „Csak az üthet az emberen lelki sebet, kit lelkéhez közel engedett.”

Ezt ellensúlyozza viszont sztoikus felkiáltása, hogy: „Férfi sohse búsuljon! A változhatatlanba nyugodjon bele, a megváltoztathatót pedig változtassa meg.” Mintha Epiktétosz arany könyvecskéjének egyik fő gondolatát hallanánk vissza ebben a tanácsban.
 
Ám a panteisták világszemlélete sincs távol Kner gondolkodásmódjától, de ez talán nem is oly nagy csoda egy világégést követő korban, hiszen Hermann Melville már a shiloh-i csata után megfogalmazott ahhoz hasonló gondolatokat, mint hogy: „A földnek olyan mindegy, hogy méhébe apró féreg, vagy emberóriás kadávere kerül: a föld tovább kereng egykedvün.”
 
A nyomdász-író-humorista legfőbb életvezető elve mégis az – és ezt minden mondatával, kötetével, művével igazolja és hirdeti –, hogy: „A betü öl. Gyilkolja, apasztja a sötétség baczillusait.” A Kner Izidor aforizmái e gondolat tükrében akár kész tömeggyilkosságként is felfogható.