Főkép

Sosem értettem a magyar közönséget, akik látszólag ugyanannyira veszik komolyan a koncertidőpontokat, mint a munkaidőt. A nyolc órára meghirdetett kezdés előtt öt perccel ugyanis még csupán szállingóztak az érdeklődők a hazánkban már többször járt Vaya Con Dios idei fellépése előtt.
Csodák csodájára azonban nem sokat kellett várni arra, hogy a színpadra lépjenek a zenészek, majd végül az együttes nevével tulajdonképp egylényegű Dani Klein.
 
A fellépést akusztikus koncertként harangozták be, ami számomra szintén örök rejtélyt jelent, hiszen az elektronikusan erősített hangszerek egyszerűen nem szólhatnak úgy, mint egy kocsmai-éttermi banda vagy egy komoly hangversenyteremben muzsikáló nagyzenekar.

De legalább kerülték a hasonlóképp félrevezető, ám gyakran használt unplugged kifejezést, pedig a színpadkép és a hangszer-összeállítás leginkább az MTV egykor ugyanilyen néven futó műsoraira emlékeztetett: nagybőgő, hegedű, trombita, dob és ütőhangszerek, a legtöbb számban elektronikus gitár helyett dobozgitár, no meg a hang.
 
Dani Klein összetéveszthetetlen orgánuma és ornamentikája. Igaz, hogy a belga hölgy hangterjedelme az évek múlásával kissé beszűkült, ez alkalommal pedig az összekötőszövegek alatt is hallhatóan rekedtnek tűnt, e hang sajátos karaktere önmagában sok mindent képes eladni.
Ebben persze nem keveset segítenek, és ezen a koncerten is segítettek kiváló kísérőzenészei, akik a jazztől a latin zenéken át a cigányzenéig számtalan műfajban jártasak. Ám a Vaya Con Dios éppen e sokszínűség miatt vált híressé, és oly sok országban közkedveltté.
 
A mostani koncertturné viszont meglehetősen eltér a korábban megszokottaktól. A műsor során a nemrégiben megjelent Comme On Est Venu, egy teljes egészében francia nyelvű lemez dalait váltogatták (lényegében egyet innen, egyet onnan leosztásban) legnagyobb slágereik képzeletbeli válogatásával, így sem azok nem csalódhattak a koncertben, akik a jelenlegi formációt és irányt kedvelték meg, sem azok, akik a jól ismert számokra vágytak.
 
Vagyis ez utóbbiak talán mégiscsak számíthattak másra, hiszen sokkal kevésbé latinosnak hangzott a mostani előadás, mint azt a régi albumok ismerői megszokhatták. Ehelyett szinte végig a rengeteg karibi elemmel színezett sanzon dominált, de hát a francia nem csupán Dani Klein anyanyelve, hanem az a zenei nyelvezet is, amit lényegében az anyatejjel szívott magába.
Az előadás derekén felszabadultan együtt énekelhette viszont a közönség Danival a „Puerto Rico” refrénjét, majd a ráadásblokk legvégén a nagy, mindenki által ismert slágert, a „Nah Neh Nah”-t.
 
Különösen tanulságos volt a ráadás előtti utolsó szám felkonferálása, amikor is Dani Klein kifejtette, hogy a magyarok mindig örömmel fogadják az épp következő számot, a „Je l’aime je la’aime”-et, hiszen a dal innen származik: cigánydal, miközben pont azok dicsérik meleg szavakkal a számot, akik itthon lenézik a romákat.
Ő azonban nyíltan felvállalja, hogy ugyan mindenfelé akadnak rossz emberek, igenis szereti a cigányzenét és magukat a cigányokat is, mivel saját művészete részben ebből a kultúrából táplálkozott.
 
Jóllehet szomorkásabb, merengőbb és merengésre késztetőbb Vaya Con Diost hallhattunk ezen az estén, mint amilyen a sikerek csúcsán lehetett a csapat, nem hiszem, hogy a népes közönség tagjai közül akár egyvalaki is mélységes csalódással tért volna haza.