FőképHetvenkét évesen elsőkötetes íróként bemutatkozni a nagyobb közönség előtt nem tartozik a megszokott irodalmi teljesítmények közé, s mindenképp rendkívüli életerőre, önkifejezésvágyra vall.
Egy efféle késői – de talán még nem megkésett – író kitárulkozás sok mindent előfeltételez: mindenekelőtt stiláris kiforrottságot, az átlagosnál szélesebb látókörhöz és megfontoltabb ítéletalkotáshoz hozzásegítő élettapasztalatot; más oldalról szemlélve az ifjúság visszafoghatatlan kreativitásának és zabolátlanságának hiányát. A kérdés csak az, mit tekintünk fontosabbnak a két véglet közül.
 
A kötet jelentős részét egy novellafüzér, egy modernkori Odüsszeusz szerelmi bolyongásait elbeszélő, vélhetően (vagyis az „Előszó”-ból és az „Epilógus”-ból meglehetősen egyértelműnek tetszően) saját tapasztalatokból merítő, nagy ívű allegória.
Az egymáshoz nem szorosan, vagyis csupán a központi alakon keresztül kapcsolódó epizódok, akár egy albumba rakott pillanatfelvételek, a hihetetlenbe hajló hódítás és a rémület és belátás elegyéből eredő lemondás szélsőségei közötti játékteret szinte teljesen lefedve, bejátszva mesélik el Odi, a novellák többségében már korosodó, de még vonzó sebészprofesszor erotikus kalandjait.
 
Az Odüsszeiára és az ókori görög mitológiára utaló metaforák valamelyest kiszakítják a jelen béklyójából a szöveget, egyetemessé teszik azt, a minden férfiban (és valószínűleg minden nőben is) mindig jelenlévő nyugtalanság, kalandkeresés, a szirénéneket csak árbochoz kötözve, ám csillapíthatatlan kíváncsisággal meghallgatni vágyó megélni akarás megfogalmazása.
Ám minden másnál jellemzőbb itt az a rezignáltság, amely „A furcsa madár!” kadenciájában jelenik meg legesszenciálisabb formájába: Kipróbálod, hogy tudsz-e még zongorázni, és amikor kiderül, hogy gyönyörűen megy, akkor a záróakkordot nem ütöd le?
 
Hasonló beletörődés jellemzi az önálló, ugyanakkor sok szálon és szempontból mégis a korábbiakhoz kapcsolódó novellát, „A Yacht Club szépei”-t.
A második világháború utáni Magyarország szépség, szabadság és biztonság utáni sóvárgását kiválóan megfogó, azt a kamaszkor minden korban jellemző idealizmusával keverő előtörténetet a kiábrándulást épp csak elkerülő leleplezés és a valóság változtathatatlanságának, kényszerű megszépítésének racionális elfogadása ellenpontozza.
 
Még hangsúlyozottabban az illúzió, a beavatatlanság szépséglátása és a bensőséges tudás brutalitása között feszülő ellentétet dolgozza fel „A bosszú csókja”, e Gustav Klimt, a bécsi szecesszió talán legkiemelkedőbb, mindenképp egyik leghíresebb festőjének négy képét elemző, azok születéstörténetének titkait felfedő novella, amely minden kétséget kizáróan a kötet legjobban sikerült, legkiforrottabb írása.
Önmagában ezért érdemes megismerkedni A Yacht Club sziréneivel, különösen mivel mind a négy szóban forgó kép reprodukciója megtalálható a megfelelő szöveghelyek közelében.
 
Kevés kiadó annyira merész, hogy lényegében leírt korú kezdő íróval ismertesse a meg a világot. Hogy lesz-e sikere a kötetnek, mint mindig, ezúttal is megjósolhatatlan, a kalandtól való vissza nem riadás mindenesetre egyértelműen dicséretes. És ha már vitorlát bontott, ki tudja, végül merre viszi, miféle izgalmakat kínáló partokra veti a merész hajóst a szél.