Aki szelet vet, vihart arat

Azt gondolom, ha nyári fesztiválok kerülnek szóba egy társaságban, akkor alapvetően kétféle képsor pereg le a szemek előtt.

Az egyiken izzadt és kipirult arcú fiatalok láthatók, kezükben műanyag poharakban sör, csuklójukon karszalag, a háttérben sátorerdő és színpadok, büfék, mindenki pólóban-bikiniben mulat és pörög.
A másik helyszíne egy elegáns hangversenyterem vagy éppen egy opera színpada, ahol különböző elvek szerint válogatott zenészek és zenekarok mutatják be tudásuk legjavát; a nézőtéren finom parfümillat leng, csillognak az ékszerek, a szünetben a foyer-ban halk zeneszó és udvarias beszélgetés vegyül el a kávégép sziszegésével.

Nos. Hogyan is lehetne a fiataloknak nyár derekán-végén olyan hangvételű fesztivált rendezni, ahol nem kell egyenöltönyben feszengeni, mégis kaphatnak azokból az élményekből, ahol a kis létszámú együttesek közösségbe tudják vonni őket magukkal, egymással és a zenével? Ahol együtt lehet szinte levegőt venni a négy vonóssal, a zongoristával vagy a klarinétossal?

Kokas Katalin és Bolyki György nagy – és valljuk be, merész – húzása fényes, zajos sikert aratott.
Nemcsak azért, mert a magyar zenei élet színe-javából sikerült válogatni mind a klasszikus, mind a jazzestekre (Kocsis Zoltán, Kelemen Barnabás, Szakcsi Lakatos Béla, Charlie, Gál Csaba Boogie), és külföldi nagyságokat illetve nálunk ismeretlen ifjú tehetségeket is idecsábítani (Joshua Bell, Jonathan Cohen, Anna Laakso), hanem mert megtalálták azt a kapcsolópontot, ahol valóban, a jövő zenei értelmisége, a ma fiatalsága „töltőre tud állni”, és hozzá hasonló korú zenészektől elementáris élményeket kapni.

Időnként a körülmények ellenére is. Merthogy azért sok mindenen elcsúszhatott volna a hét.
A kényszerű helyszíncserék és a zsúfolt zeneiskolai terem (az egyik helyszín épülete egyszerűen nem lett készen); az ablakon besüvöltő söprőgép zaja és az állványon lapozáskor lerepülő/összeragadó/rosszul hajtott kották; megbetegedett művész és hangversenybe konduló déli harangszó…

Már a nyitóest alatt is, amikor Mácsai Pál kongeniális tolmácsolásában, Kocsis vezényletével Sztravinszkij A katona története lapjai elevenedtek meg, a Csiky Gergely Színház szinte meg-megremegett a kint tomboló hatalmas viharban, a villámcsapások közben pislákoltak a színpad lámpái.

Mindeközben már érezhető volt, hogy a közönség hangulata nemhogy ezeken megakadt vagy romlott volna, épp ellenkezőleg, együtt élt és lélegzett a zenészekkel, akik nem hideg precizitással adták „le” fellépéseiket, hanem valóban a régi kifejezéssel élve szolgálatként tekintettek minden koncertre, fiatalságuk minden bájával és lelkesedésével.
Aki éppen nem játszott az adott műsorban, az időnként egészen lazán, a színpad szélén törökülésben hallgatta a többieket, és hatalmas ovációval értékelték egymás produkcióit.

Némelyik koncert pedig egészen-egészen kiemelkedő zenei élmény és csemege volt mindenki számára. Azt hiszem, még sohasem hallottam például Bartók kétzongorás-ütőhangszeres Szonátáját úgy, ahogyan az felhangzott a bemutatón, amikor a szerző és felesége – tehát egy férfi és egy nő – játszották a két zongoraszólamot.

Most Anna Laakso és Kocsis Zoltán vállalkozott erre. A leginkább „belvárosi alternatív lány”-kinézetű, rakoncátlan copfos fiatal hölgyet talán sokan bizalmatlanul méregették: hogy vállalkozhatott erre a hihetetlen feladatra?
Azonban pillanatok alatt megvilágosodtunk, amikor elkezdték; az őserő, ami ott tombol a kottafejekben, a termet teljesen betöltötte.

Anna Laaksoról egyszerűen nem hittük el, hogy Finnország talán legzordabb részén él családjával: energiájával akár a zeneiskola következő félévi fűtését is vállalhatta volna. Az ütőknél az amadindás Rácz Zoltán–Holló Aurél páros biztosan és kiválóan játszott. A véget nem érő bravózást Kocsis azzal intette le, hogy a Szonáta első tételét játsszák el ráadásnak, „kijavítandó a hibákat”…

Vagy a nemigen ismert Ravel-trió és -duó különös, szívbe markoló hangjai, amelyeket José Gallardo, Alina Pogotskina és Jan-Erik Gustafsson, majd a finoman szólva is extrém egyéniségű Pekka Kuusisto és Nicolas Altstaedt hoztak elénk káprázatosan.
Pekka időnként sétálgatott a színpadon, aztán egy beröppenő pillangó után mélázott mosolyogva, de a közönség imádta a grimaszaival és poénjaival együtt: egy ízben feledhetetlen ráadása volt a „finnish tango”, amelyet a gitárként használt hegedű mellé fütyörészett el…

Kocsis Zoltán egy megbetegedett klarinétos miatt kútba esett Kontrasztok-műsor helyett nyolc Chopin-darabot játszott el, „beugrásként”. Bartók tudnivalóan igen szerette Chopint, és a rafinált hangnemi összeköttetésekkel egybefűzött műsorrend méltó tisztelgés volt a Mester előtt: Kocsis hagyta, hogy a darabok lendülete maga beszélhesse el azt, amit csak akar. Nem volt szükség túllihegett agogikára, látványos ritenutókra, érzelgésekre. Az érzékeny és minden szólamot kristályosan megszólaltató zongorázás mindenkit lenyűgözött. Harmincöt perc megszakítás nélküli muzsikálása után ismét kitört a nézőtéren a vihar…

Csak a méltatás szavai illethetik a darabok választását is, hiszen olyan zenei csemegék hangozhattak el, amelyek a kamarazene színét-virágát és időnként az ismeretlen „desszerteket” jelentették.
(Részletes program és a művészek: www.kaposfest.hu)

Úgy gondolom, hogy ha hallottam is néha hamis hangokat, túlzásba vitt tempókat, elhangolódott zongorát – nekem mégis az arcok maradtak meg. Az arcok, amelyekre a zenélés öröme, teremtő pillanatainak valódi átélése, az élmény sugárzása volt ráírva, s nem a mesterkéltség, a hideg profizmus alabástroma rámetszve.

Nemkülönben azok a fiatalok, akik nap mint nap nem szűnő tapsviharral és kiabálással jutalmazták a muzsikusokat, azok talán megéreztek valamit a zene közösségteremtő erejéből, és sok-sok felfedezést tettek olyan tájakon, ahová eddig még nem merészkedtek – talán azért, mert úgy gondolták, hogy azt ők úgysem képesek meghódítani.

Azonban a koncertek értéke tényleg túlmutat a hallhatóan ihletett, kiváló előadásokon. A kamarazene tudniillik összefűz, intim atmoszférát teremt, nagyrészt halk, áttört hangzása pedig állandó koncentrációt igényel.
Ezen a héten valami szövődni kezdett Kaposváron, erős szálakkal, az utcán is egymásra mosolyogtak addig ismeretlen emberek. A fesztivál valóban ünneppé lett, amit a szó maga is eredetileg jelent.

A szervezők mertek szelet vetni. Az élményviharokat pedig tovafújta a szél, hogy jövőre ismét ideröpítse őket – már alig várom. Még sokan vagyunk így. Láttam.