Főkép Hetedik kötetéhez érkezett a világhírű kisfiú-tigris páros kalandjainak gyűjteménye. A koraérett, nagyszájú és kétbalkezes Kázmér és képzeletében életre keltett plüsstigrise, Huba immár 25 éve szórakoztatják a közönséget.
A sorozat 3160 képsora 1985 és 1995 között készült, és több mint 2400 újságban jelent meg világszerte. Az összegyűjtött comic stripeket 18 kötetben adták ki, és én bízom benne, hogy a Vad Virágok Könyvműhely jóvoltából kivétel nélkül mindet olvashatjuk majd magyarul is.
 
A vérszomjas hómutánsok támadása tulajdonképpen ugyanazt nyújtja, mint az összes eddigi kötet: fölfelé kunkorodó szájszéleket, egy nagy adag gyermeki őszinteséggel és érett társadalomkritikával meghintve.
Bizony, az egyszerű és kedves poénokon túlnézve helyenként görbe tükörben pillantjuk meg magunkat és az úgynevezett „felnőtt” társadalmat.
 
Teljesítmény, szabályok elvárások – néha úgy tűnik, hogy a felnőttek szerint csak ezekből áll az élet. És miközben mi is ugyanerre neveljük a gyerekeinket, azért a szívünk mélyén igazat adunk Kázmérnak, amikor alkotmányos jogaira hivatkozva megtagadja az iskolába menést. Milyen jó volna kitörölni a szótárból a „kell”, „muszáj” és „illik” szavakat!
 
Kázmér minden, csak nem mintagyerek. Nem tanul jól, minden létező sportban ügyetlen – még a saját maga által kitalált Kázmérlabdában is állandóan veszít – és rojtosra cibálja a szülei idegrendszerét. Viszont megvan benne az a valami, amit a személyigazolvánnyal rendelkezők nagy többsége valahol elvesztett útközben. Nevezzük mondjuk fantáziának.
 
Mi mást is várhatnánk egy kisfiútól, aki a reformáció egyik legnagyobb gondolkodójáról, Kálvin Jánosról kapta a nevét. (Angolul ugye Calvin and Hobbes néven fut a sorozat.) Huba keresztapja Thomas Hobbes, egy 17. századi angol társadalomfilozófus, mégpedig azért, mert „neki is hasonlóan lesújtó véleménye volt az emberi természetről” – mondta egyszer Watterson.
 
Bill Wattersonnak volt honnan ihletet merítenie, hiszen neki is sokszor meggyűlt a baja a „felnőttekkel”. Pályafutását politikai karikaturistaként kezdte egy napilapnál, ahonnan pár hónap után elbocsátották.
Próbálkozott más újságoknál is, de érezte, hogy hiányzik belőle az a „gyilkos ösztön”, ami ehhez a szakmához kell. Így aztán reklámgrafikusnak állt, amit teljes szívéből utált.

Szabadidejében képregényeket firkált, és küldözgette őket különféle újságoknak, hogy azoknak legyen mivel kitömniük az irodai papírkosarakat. Ám Watterson makacsabb volt, mint a kudarc, és végül sikerült megegyeznie egy lapkiadó vállalattal. A kisfiú és a plüsstigris aztán pillanatok alatt bevette magát mindenki szívébe és otthonába.
 
Szeretjük őket, mint a tigrisek a tonhalas szendvicset.

Kapcsolódó videónkon beszélgetés látható hat részben a sorozat fordítójával, Nikowitz Nórával: