Főkép[PROLÓGUS
Budapest, 1944 novembere

Csak a szerencséseket temették el.
Farkas Miklós átlépett a nő megfagyott holttestén, és kinyitotta a bőröndjét, amit a nő még mindig a kezében szorongatott. Üres volt. Gyorsan továbbsétált a Károly körúton, vékony kabátját szorosan összefogta magán. A hullarablás miatti szégyent már rég felváltotta a túlélési ösztön. A járdát jég borította, erősen hullott a hó, a szél az arcába vágott. Füst és lőpor szaga csapta meg az orrát, nyelvén a szétlőtt bérházak téglaporát érezte. Az úton keresztben egy halott ló hevert. A gettó Dohány utcai kapuja vagy száz méterre mögötte látszott. A férfi hétpercnyi sétára volt céljától, a Savoy Szállóban lévő SS-parancsnokságtól.
A fegyveresek a sötétből léptek ki, és kapzsin elvigyorodtak, amikor meglátták Miklóst. Ketten voltak: egyikük magas és vékony, hegyes orral és petyhüdt bajusszal. Egy ezüstmezuzát, zsidó ajtódíszt tűzött a kabátjára. A másik alacsony és vörös arcú volt, idegesen toporgott. Katonai sapkát és télikabátot viseltek, karszalagjukra nyilaskeresztet festettek. Csizmájukat több réteg megsárgult pergamenbe csavarták; a héber betűk tintája a hóba szivárgott.
A magasabbik fegyveres puskájával Miklós gyomrába vágott. A férfi lélegzete elakadt, előregörnyedt, és megtántorodott a jeges járdán. Felegyenesedett, és dobogó szívvel felemelte jobb karját. – Kitartás, testvérek! – köszöntötte őket nyilaskeresztes módon. – Nem vettem észre magukat. – Átnyújtotta iratait, miközben sikerült uralkodnia kezének remegésén.
Az alacsony férfi körbejárta Miklóst, végigmérte, és megbökte pisztolyával. – Testvér? Nem hiszem. Nekem zsidónak tűnik! – jelentette ki éles hangon, mint egy izgatott iskolás fiú.
– Én? Zsidó? Ugye viccel. Ha bárki zsidónak tűnik, hát szerintem maga az. Lőjön csak le, ha akar – mondta Miklós megvetőn, és a földre köpött. – De ezért majd az SS előtt kell felelnie.
– Az SS előtt? – horkant fel a magas fegyveres. – Majd meglátjuk. Ez Magyarország, nem Németország. – A puskája csövét Miklós álla alá ékelte, és felnyomta torkának puha húsába. Miklós fájdalmában felnyögött, ahogy a puska a fejét hátrakényszerítette.
– Hátra a fejjel, fel, fel, remek. Az iratok szerint Kovács Miklós vagy. Egynyolcvanöt magas, világosbarna hajú, kék szemű – folytatta, és Miklósra nézett. Ismét a papírokra pillantott. – Különleges engedély a német vezérkari parancsnokságtól, hogy az utcán lehet kijárási tilalom után is, a Savoy Szállóban végzett értékes munkája miatt. Szép. De nem elég szép, Kohn Miklós – mondta, és még erősebben megnyomta a puskacsövet.
– Kovács Miklós a nevem, láthatja, világosan oda van írva – mondta Miklós, és megpróbált nyelni a torkába fúródó fegyvercső mellett.
– Kohn, Kun, mindegy. Lássuk, ki is vagy valójában. Imádkozz, Kohn-Kun – mondta, és elvette a puskát. A németek számára a zsidók megölése üzlet volt. Magyar náci szövetségeseiknek, a nyilaskereszteseknek viszont olyan élvezet, ami egyre csak fokozódott, ahogy az oroszok folyamatosan előretörtek. A magas fegyveres elvigyorodott, és fegyverével Miklós fejére célzott.
– Miatyánk, ki vagy a mennyekben – köhögte Miklós szaggatottan, majd folytatta. – Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket …
– Fejezd csak be – morogta a fegyveres. Tüzérségi gránát robbant a Duna közelében, döreje megremegtette a közeli ablakokat. – Méghozzá gyorsan.
Miklós folyamatosan mondta a végéig: – Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen. – Majd határozottan keresztet vetett.
A magas férfi lejjebb engedte a fegyverét, és megpödörte bajuszát, ahogy Miklósra nézett. – Nem rossz. Egyáltalán nem rossz. De bárki megtanulhat egy imát. Le a gatyával.
– Aha, azt nem tudja megtanulni – rikoltott az alacsonyabb.
– Megőrült? Megfagy és leesik – tiltakozott Miklós.
A hórihorgas fegyveres puskatusát erőteljesen a mellkasába vágta. – Ne … vitatkozz … velem … – tagolta lassan és határozottan.
Miklós megtántorodott az ütéstől, hátralódult a falnak, és megcsúszott egy jégdarabon. Arccal előre a járdára zuhant. A két férfi karjánál fogva térdre rántotta. Az alacsonyabbik hátracsavarta Miklós karját, és lenyomta a fejét, nevetett, miközben pisztolyát Miklós nyakához nyomta.
– Ki van soron? – kérdezte.
– Nem emlékszem – felelte magas társa. – Azt hiszem, enyém volt az utolsó. Vagy a tiéd?
Miklós erősen összerázkódott, egy jéghideg vízcsepp folyt végig a hátán. Megpróbálta felidézni felesége, Ráhel képét, de csak a szürke, jeges járdát látta maga előtt. Hideg düh áradt szét benne. Ne most, ne így. Megpróbált elfordulni a pisztolycsőtől, de a fegyveres magasabbra csavarta a karját. Fájdalom hasított a hátába. A hórihorgas férfi Miklós fejére szegezte a puskáját, aki összeszedte magát, behunyta szemét és beharapta ajkát, miközben szaggatottan vette a levegőt.
– Tégy magadnak egy szívességet, Kohn. Maradj nyugton, és akkor szép gyorsan végzünk. Különben csúnya vége lesz – mondta az alacsonyabbik, miközben a pisztolycsövet Miklós nyakához nyomta.
Egy áramvonalas, fekete Grosser Mercedes hajtott feléjük, két náci zászló csapkodott a fényszórók felett. Az autó hirtelen lefékezett a járda mellett, kicsit meg is csúszott a jeges úton, és kicsapódott az ajtaja. Egy teljes díszbe öltözött SS-tiszt ugrott ki belőle. Segédtisztje a másik oldalon szállt ki a kocsiból, és géppisztolyát feltartva megállt a magyarokkal szemben.
– Halt! Letenni a fegyvereket – parancsolta az SS-tiszt.
A két magyar leeresztette fegyverét, és hátralépett. Miklós lassan felállt, kezét a magasban tartva. A német odalépett hozzájuk. A magas fegyveres idegesen mosolyogva Miklós felé intett. – Kérem, csak tessék. Egy zsidó.
Az SS-tiszt elővette Lugerét a pisztolytáskából, és a két nyilasra célzott. A lövés hangja visszhangzott az utcában, a lövedék nagy lyukat vájt mellettük a falban. A két férfi hátraugrott, arcukon döbbenet és félelem tükröződött. Az SS-tiszt még kétszer a földbe lőtt, mindkettejük elé egy-egy golyót. Az alacsony fegyveres remegett a félelemtől, a lába mellett sárga tócsa kezdett szétterülni a hóban.
Miklós leeresztette a kezét, és megtörölte a száját. Vér ízét érezte a nyelvén, ahogy a németre bámult. A tiszt magas és sápadt volt, haja szinte tejfölszőke, éles vonásai és értelmes kék szeme volt. Bal kabátujja üresen lógott a zubbonyához tűzve. Friedrich Vautker volt a legfiatalabb ezredes a Waffen SS-ben. A háború felgyorsította előléptetését. Biccentett Miklós felé, aki bizalmatlanul visszabiccentett, szíve még mindig hevesen vert.
– Ez a férfi nekünk dolgozik, világos, magyar seggfejek? – csattant Vautker a nyilasokra. – Piától bűzlötök. Nem csoda, hogy az oroszok a kapukat döngetik.
Vautker visszatette pisztolyát a tokjába. Letépte az ezüstmezuzát a magas fegyveres kabátjáról, az anyag vele együtt szakadt. Egy katonai teherautó dübörgött elő. Két sor német ült rajta egymással szemben, télikabátjukba burkolózva; a frontra tartottak. A sofőr lassított, amikor a közelükbe ért, gyors pillantással felmérte a jelenetet, majd megállt.
– Valami gond van? – kérdezte a motort túráztatva. A motor remegett, ahogy a vizes benzint próbálta hatékonyan elégetni. Több német katona megfordult, és őket bámulta.
– Nem, nincs semmi baj – felelte Vautker. – Hova mennek?
– A keleti szektorba. A vörösök kezdenek minket körbezárni. A parancsnokság szerint túl kevesen vagyunk arrafelé.
Vautker a nyilaskeresztesek felé intett. – Vigyék őket. Az első frontvonalba.
A magyarok tiltakozni próbáltak, de hat jól megtermett katona leugrott a teherautóról, és fellökdöste őket. A kocsi meglódult, az alacsony nyilas úgy vinnyogott, mint egy kismacska.
Az SS-tiszt az ezüstmezuzát méregette kezében, majd átadta Miklósnak.
– Tessék, Herr Kovács. Valamennyit biztos megér. Most pedig szálljon be az autóba.

***

Miklós karja sajgott a pezsgőspoharakkal megrakott ezüsttálca súlya alatt. A feje hasogatott, a nyaka lüktetett, a térdébe is fájdalom hasított, de megpróbált a munkájára koncentrálni. A vacsorát a Savoy pincéjében szolgálták fel. A falakat a padlótól a plafonig nehéz fekete függönyök fedték. Gyertyák sercegtek, az asztalterítőkre viasz csöpögött. Egy zongorista Hitler kedvenc operettjéből, Lehár Ferenc A víg özvegyéből játszott részleteket. Pár tucat ember gyűlt össze a hideg szobában. Némelyikük fekete SS-egyenruhát viselt, vagy a hadsereg szürkéjét, de többen civileknek tűntek. Egy maréknyi nő koktélruhában didergett. Két öltönyös férfi állt a csoport szélén, mindketten elutasítóan intettek a kínált pezsgőre. Miklós hallotta, hogy zürichi akcentussal beszéltek.
Az egyik híres, vörös hajú budapesti színésznő kék ruhát viselt; Miklós megállt előtte. A nő gúnyosan nézett Miklósra, két korttyal lenyelte a pohár pezsgőt, majd azonnal megragadott egy újabb poharat; kék szeme üvegesen meredt a semmibe.
A Savoy főpincére odaintette Miklóst, miközben a többi pincér az ételt hozta le a konyhából. Nagy Aladár a Farkas család inasa volt, akik a városi rezidenciájukat bízták rá, egy tizenöt szobás villát az Andrássy út északi végén. Alacsony, köpcös férfi volt, kerek arccal és élénk, barna szemmel.
– Biztosan emlékszik önre. Elég gyakran felszolgáltam neki vacsorát az önök házában – mormolta.
Miklós komoran elmosolyodott. – Igen. Amikor még volt házunk.
A Farkas család villáját márciusban, a megszállás másnapján kisajátították a németek. Nagyot kirúgták, de hamar talált új munkát a Savoy Szállóban, ahol elintézte, hogy Miklós is pincérként dolgozhasson. Ez biztosította Miklósnak, hogy azon a télen hozzájusson egész Budapest legértékesebb árucikkéhez: az élelemhez.
– Az apja? – kérdezte Aladár.
Farkas Lajos bárót, gondolta, Horthy admirális, Magyarország kormányzójának barátját a villa lefoglalása után letartóztatták, és nem látták többet. A család egyetlen képeslapot kapott Mauthausenből, egy ausztriai településről pár héttel később, de azt is idegen kéz írta.
Miklós megrázta a fejét. – Nincs hír.
– És Ráhel?
Miklós elmosolyodott. – Él. Néha eltűnődöm, miként lehetséges ez. Akárhányszor ételt viszek neki, odaadja valakinek. És magával mi a helyzet?
– A fiamat a frontra küldték – bicsaklott meg Aladár hangja. – Tizenhat éves. Az első háborúból való puskát adtak neki. Soha életében nem sütött el fegyvert. Az anyja megállás nélkül sír.
Miklós megrázta a fejét, Aladár vállára tette a kezét, majd visszasétált a tömeghez. A levegő cigarettafüsttől, parfümtől és alkoholpárától volt sűrű, a szobát immár nevetés töltötte be, kissé hisztérikus színezettel. Miklós ámulattal meredt az asztalnál faló nőkre és férfiakra. A szájában összefutott a nyál: libamáj és ropogós, zsírban sült krumpli, sült kacsa nagy halom zöldséggel, marhahússzeletek gazdagon meglocsolva tejszínes borsmártással. Poros palackú, remek borok sorakoztak a tálak előtt. Egypercnyi sétányira innen pedig éhen haltak az emberek.
Vautker ezredes odaintette, majd egy nagy pohár vörösbort töltött magának. – Szóval, Kovács, az oroszok valószínűleg hamarosan itt lesznek. Ejt majd az érdekemben egy-két jó szót, ugye? Elmondja nekik, miként mentettem meg a nyilasoktól? Szükségem lehet rá.
Miklós bólintott. – Hogyne, uram. Bármit, amivel csak segíthetek – felelte szárazon.
Vautker az oldalán ülő vörös hajú színésznő felé fordult, karját a széke támlájára tette. A nő kihívóan rámosolygott.
Miklós visszatért a Savoy konyhájába. A helyiség forró és levegőtlen volt, zsír- és konyhaszagú. A falak imbolyogni kezdtek, és Miklós úgy érezte, bármelyik pillanatban elájulhat. Öntött magának egy pohár vizet, és leült, amíg a vacsora véget nem ért, és – ahogy Vautker ezredes mondta – elkezdődött „az esti ügylet”. Az ajtókat bezárták, a pincérek távoztak, és elhordták a konyhába a maradékot. Miklós átnyúlt az asztal fölött egy libacombért, amit szinte nem is érintettek. Egy vékony, görnyedt férfi azonban lecsapott rá előtte, és diadalittas szemmel tömte a zsíros húst a zsebébe.
Valami elpattant Miklósban, és előrelendült, jobb öklét felemelve. A vékony férfi felkapott egy konyhakést. Aladár lépett közéjük. Egyik kezét Miklós mellére tette, a másik tenyerét pedig a vékony férfi elé nyújtotta, aki átadta Aladárnak a kést. Aladár megszólalt: – Elég harc van odakint. Itt semmi ilyesmit nem akarok, ha még egy műszakot akarnak dolgozni. Most
pedig fogjanak kezet.
A két ember követte Aladár utasítását, aki ezután megfogta Miklós karját, és elvezette. – Ne aggódjon, bőven jut magának is. Jöjjön.
Aladár köszönetet mondott a személyzetnek, és hazaküldte őket; mindenki kapott a maradékból egy csomagot. Miklós letakarított egy kis helyet a vacsora romjai között, és leült egy tányér csirkével és krumplival. Lassan és óvatosan rágott. A nehéz ételt nem volt könnyű megemészteni a gettó étrendje után. Aladár mindkettőjüknek töltött egy pohár vörösbort.
– Mit gondol, mennyi idejük van hátra? – kérdezte Aladár.
– Nem sok, hála istennek. Az oroszok bekerítették a várost. Amint hallja, nincsenek híján a gránátoknak. A német utánpótlásvonalat elvágják. Azt hallottam, egyes tábornokok feladnák a háborút, de Hitler nem engedi nekik. A nyilasok nyugatra menekülnek. Az oroszok házról házra, szobáról szobára foglalják el a várost. Talán hetekbe telik. Talán csak napok kérdése.
Aladár bólintott. – Nem szeretem a kommunistákat, de azt akarom, hogy ez mielőbb véget érjen, és a fiam hazajöjjön. Mit fog tenni, ha az ivánok ideérnek?
Miklós vállat vont. – Megpróbálom újraépíteni az életünket, azt hiszem.
– Marad? Ezek után?
– Persze. Magyarok vagyunk. – Miklós óvatosan villájára szúrt egy darab csirkemellet és egy szelet krumplit. – De mit csinálnak ezek az őrültek, hogy most szerveznek partit?
– Különös az egész. A két svájci üzletember pár napja érkezett. – Aladár elhallgatott. – Volt némi haddelhadd ma reggel. Az egész szállodát felforgattatták velünk.
– Miért?
– Eltűntek valami dokumentumok. A svájciak hisztérikusak voltak.
– És megtalálták őket? – kérdezte Miklós.
Aladár elmosolyodott, és öntött még bort. – Hajtsa fel. Hamarosan már csak vodka lesz.

A kiadó engedélyével.