FőképMire megjelent a Rainbow hatodik stúdióalbuma, egyértelművé vált, hogy Ritchie Blackmore képtelen ugyanazzal a csapattal túlzottan sokáig együtt dolgozni, és így minden lemez felvételéhez legalább egy poszton változott a tagok névsora.
Igaz ezúttal Don Airey volt az, akinek nem tetszett az irány, amelybe a csapat zenei stílusa elmozdult. Helyébe az ismeretlen, ám elődjéhez hasonlóan kimagasló képzettségű David Rosenthal lépett.
 
Az új felállás a kifejezetten eklektikus Difficult To Cure-hoz képest összehasonlíthatatlanul koherensebb anyagot hozott össze, és ugyan az előző album egyes dalai önmagukban jobbnak, élvezetesebbnek, újítóbbnak mondhatók, ahogy immár évtizedek teltek el a lemez piacra kerülése óta, az összképet nézve a Straight Between The Eyes egyértelműen kiforrottabb elképzeléseket tükröz, s így albumként eltaláltabbnak mondható.
 
Rosenthal határozottan jó cserének bizonyult, mert jóllehet Airey klasszikus előképzettsége és alkotói zsenije sokat hozzátett a vele együtt komponált számok színvonalához, az új billentyűs valahogy sikeresebben hozott vissza egyfajta klasszikusabban a Rainbowra, sőt, a Deep Purple-re jellemző hangzást, miközben megoldásai tökéletesen illeszkedtek az AOR vonalba is.
 
Rögtön az első számban, a „Death Alley Driver”-ben megmutatkozik a változás. A „Highway Star” mintáját követő nótánál nagyszerűbb és hatásosabb kezdést elképzelni is nehéz. A szóló, amely Bach d-moll toccata és fúgájának híres, orgonapontos témájával nyit, vad improvizációba megy át, és előbb a gitár, majd az szintetizátor mutatja meg, mire képes értő kezekben a hangszer.
 
A lassabb tempójú „Stone Cold” jellegzetes hard rock ballada nagyszerű, érzelmes énekkel, keménységében is szívbemarkoló orgonával és szaggatottságával kifejező gitárszólóval. Ehhez készült a Rainbow első (nem túlzottan kreatív módon megvalósított) videoklipje, melyet annak idején kifejezetten sokat játszott az MTV.
Ám még ennél is érdekesebb, hogy mind ez a dal, mind a „Death Alley Driver” számítógépes játékokban szerepelt; a „Stone Cold” a Grand Theft Auto:Vice City Stories-ban, míg a lemeznyitó nóta a Sega Turbo-jában.
 
Hangzásában, szövegében és levezetésében a „Bring On The Night” talán az album legtipikusabb AOR dala, a verzében alig mozduló témával és balladaszerű énekkel, ami a Dio-korszakot idézően csodás, dallamos refrénnel váltakozik.
A szólóban Blackmore ismét remekel: a neo-klasszikus motívumokat keveri a tőle oly sokszor hallott, gyors, absztraktabb témákkal.
 
A „Tite Squeeze” makacs, lassúdad gitár–dob–basszus témája végiglüktet az egész számon, és még a refrén sem tér el sokban tőle. Kizárólag az elvont gitárszóló hoz némi változatosságot a látszólagos monotóniába, a dal egésze mégsem unalmas egyetlen pillanatra sem.

A „Tearin’ Out My Heart” ellenben csupa dallamosság. A verze reneszánsz hangulatú, torzítatlan gitárkísérete csodásan ellenpontozza a durvább, mégis – vagy tán épp ezért – a reménytelenné vált szerelem keserű fájdalmát hibátlan hűséggel kifejező refrént.
Blackmore szólóit nem lehet eleget dicsérni, és ezúttal is legfeljebb a rögtönzés rövidsége az, ami némi hiányérzetet hagyhat bennünk.
 
A vinil album második oldalát indító „Power” a „Death Alley Driver”-hez hasonlóan hatásos kezdő nóta, sőt, talán még eltaláltabb is annál. A már-már az AC/DC számokéhoz hasonlatosan elemi riff valószínűleg pontosan ezért, egyszerűsége miatt ennyire ütős, dögös és könnyen megjegyezhető.
 
A „MISS Mistreated” címével veszélyes terepre tévedt Blackmore, hiszen a borítón tipográfiailag jól láthatóan kiemelt szótól eltekintve létezett már egy hasonló elnevezésű Deep Purple-dal, amit ráadásul a Rainbow is gyakorta előadott koncerteken.
Ezúttal azonban nem bluesos, fájdalommal és érzelmekkel átitatott, sokrögtönzéses, hanem makacs, keveset mozgó basszusra épülő, közepesen gyors számot hallhatunk, melynek erejét mégiscsak a leginkább a háttérben improvizáló gitár adja.
 
A „Rock Fever” lendületes, a feledhetőség és a húzósság határán egyensúlyozó hard rock and roll, miközben az „Eyes Of Fire” misztikus-epikus, keleties hangvétele és szimfonikus megközelítésű főtémája a „Stargazer” és mindenekelőtt a „Gates Of Babylon” nyomdokain halad.
Noha a szám minden pillanatában nagyszerűen kidolgozott és változatos, s különösen a háttérben, többnyire halványan hallható nagyzenekar dob sokat rajta, a csúcspont ismét Blackmore fergeteges, ám egyetlen mozzanatában sem öncélú, két szólója.
 
Nem szabad túl sokat beleolvasni borítókba, mégis sokatmondó véletlen (ha egyáltalán beszélhetünk véletlenről koncepciók kapcsán), hogy a Straight Between The Eyes a Rainbow utolsó soralbuma, melynek grafikájában megjelenik a szivárvány-motívum, ráadásul az ugyancsak jellegzetes, Blackmore kizárólagos kedvencének tekinthető Fender Stratocaster fejével kombinálva.

Ezen az albumon látható utoljára már első ránézésre is, hogy letisztult, markáns elképzelés áll mögötte, és ezt az érzést a zenei anyag úgyszintén megerősíti. A számok mindegyike kellően ütős, ám egyikre sem illene a „korszakalkotó” vagy „zseniális” jelző, egészében a lemez mégis az egyik legtöbbször meghallgatható Rainbow-opus.
 
Az együttes tagjai:
Ritchie Blackmore – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Bob Rondinelli – dobok
Joe Lynn Turner – ének
David Rosenthal – billentyűs hangszerek
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Death Alley Driver
2. Stone Cold
3. Bring On The Night (Dream Chaser)
4. Tite Squeeze
5. Tearin’ Out My Heart
6. Power
7. MISS Mistreated
8. Rock fever
9. Eyes Of Fire
 
Diszkográfia:Ritchie Blackmore’s Rainbow (1975)
Rising (1976)
On Stage (1977) – koncert
Long Live Rock’n’Roll (1978)

Down To Earth (1979)
Difficult To Cure (1981)

Straight Between The Eyes (1982)
Bent Out Of Shape (1983)

Finyl Vinyl (1986)
Stranger In Us All (1995)