FőképUtolsó nap.
Csak túlélni.
Akár ez is járhat az egy hete sátorban alvó, hajnalban fekvő, egész nap izzadó, sosem szomjas szigetlakó agyában. De persze menni kell, nyomni kell, mert ez mégiscsak a Sziget, és ha már kibírtam hat napot, akkor nehogy már a hetedik tegye be nálam a kaput.

Mondjuk évekkel ezelőtt az utolsó napon már torokgyuszi, megfázás és egyéb tünetek jelentkeztek nálam, de mostanság ezek elkerülnek. Van helyette ólmos fáradtság, fájó karok, nyak és persze a derék meg a láb. Azért valahonnan erőt merít az ember – talán onnan, hogy vár még rá pár jó koncert – és elindul zuhanyozni.

Az időjárás még a tegnapinál is embert próbálóbb. Iszonyat párás a levegő és nagyon meleg van. Olyan izzó katlanszerű a dolog. Mindegy, mit csinálsz, sehogy se jó. Ráadásul ismét esőt – sőt egyesek jeget – jósoltak, de kora délutánig mindössze egy egy perces, még a port sem elverő esőre futotta. Hát, jobb idő nem lett tőle.

Három óra magasságában a Nagyszínpadnál folytattuk szenvedésünket a melegtől a Death Valley Screamers koncertjén. Remek kis indítása volt ez a napnak, a felcsendülő – nevezzük – „motorosrock” helyrepakolta a kókadozó népeket. Engem is. Láb mozog, fej bólogat, elismerő pillantás a haverokra, összekacsintás az első sorok felé igyekvőkkel.

Azt nehéz megfejtenem, hogy miért is jó a Death Valley Screamers zenéje. Az biztos, hogy szeretem ezt a stílust és jópár képviselőjét is. Mert bejön, amit csinálnak. Hogy sose fogynak ki az ötletekből, hogy sallangmentes az előadásmódjuk, hogy még gondolnom se kell rá, már a tudatalatti mozgatja a testem a zene ütemére.
A zenekar tényleg nem aprózta el. Feljöttek, játszottak, nem tették az agyukat, nem sztároltatták magukat, csak nyomták a rockot. Szeretem ezt és kész, na.

A rockünnep után a keményebb zenék felé fordultunk Z barátommal. Szép lassan átsétáltunk a Neck Sprain koncertjére, az MTV színpadhoz. A srácok 1992 óta tolják agyzúzós zenéjüket, gondoltam Z kapjon kicsit a magyar metal világából is ízelítőt. Abból nem lehet baj.
Bár nagyon kevesen voltunk, a banda – mint rendesen – iszonyat odatette magát. Hála égnek volt pár „ős” Neck Sprain rajongó az első sorokban, ők adták a lovat a srácok alá. Így egy kisebb időutazáson részt véve végigmentünk az elmúlt évek szerzeményein.

Éles váltás következett. Irány a Világzenei, ahol a román Mahala Rai Banda lépett színpadra. Azt írja az újság, hogy ők azok, akik sikeresen ötvözték a cigányzene rézfúvós illetve vonós vonalát.
Hogy mennyire? Nem volt ember a küzdőtéren, aki nem kezdett volna mozogni a felcsendülő dallamok hallatán. Egy fiatal leányzó és barátja például hol táncolt, hol fogócskázott, hol az ehhez a színpadhoz rendszeresített homokvárban ugrált. A zenekar is rettentően élvezte, hogy a közönség vevő a zenéjére, így ha van olyan, hogy „cigány örömzene”, akkor ez az volt.

Hosszabb szünet következett miután még a koncert alatt megérkezett A barátom a kisfiával. Elsétáltunk a Hungarikum Faluba, ahol sajtokat kóstoltunk, fánkot ettünk egres és meggy lekvárral – a köményt nagy bánatomra nem merték bevállalni a többiek –, megnéztük a kontyolókat, a tésztadagasztókat.
Volt szerencsénk összefutni azzal a hazánkfiával, aki egy méter hosszú óriáskifli szerencsés nyertese lett. Ahogy elnéztem, nem csak mi magyarok látogattuk a falut, hanem ismét – tavaly volt először Hungarikum Falu a Szigeten – szép számú külhoninak volt szerencséje ismerkedni velünk és országunkkal.

A hosszabb kitérő után már nem volt mese, irány vissza az MTV-hez, ahol az amerikai illetőségű Fear Factory koncertje kezdődött.
Az indusztriális és death metal keverékének talán legnagyobb alakjai – voltaképpen az egyik úttörő banda voltak ezen a téren – nem aprózták el a dolgukat: mindjárt a leghíresebb nótáikból nyomtak le kettőt, így a „Shock” és az „Edgecrusher” remek kis bemelegítésül szolgáltak az elkövetkező másfél órára.

A srácok tényleg nem vicceltek, egymás után nyomták a zúzósabbnál zúzósabb számokat, a közönség legnagyobb megelégedésére.
Az egyetlen bajom nekem és S barátomnak – aki időközben csatlakozott hozzánk – az volt, hogy halkan szólt az ének a gitárokhoz képest, illetve kicsit finomíthattak volna a húrosok hangzásán, mert egy-két esetben nagyon egybefolytak egymással.

Viszont ki kell emelnem Gene Hoglan-t, a dobost. Valami elképesztő könnyedséggel dobolta végig a koncertet, minta csak simogatnia kellene a bőröket és nem egy metal együttesben ülne.
Hihetetlen volt az is, hogy a leggyorsabb részeknél néha feldobta az egyik dobverőt vagy jobbra-balra ingatta a fejét, mintha valamilyen vidám Chopin darabot hallgatna.

Összességében – a kisebb hibák ellenére – egy nagyon jó kis koncertet láthattunk. Igaz rövid volt és nem kaptunk ráadást sem.

Az amerikaiak után a Fröccsfaluban jött össze ismét a társaságunk, akkorra lassan már kb. tizenöten voltunk, és némi roséfröccs mellett azon tanakodtunk, hogy merre is legyen a tovább.
A vége az lett, hogy valaki cigiért ment – mint én és még páran –, valaki kajálni indult, valakit a természet szava hívott. Abban maradtunk, hogy némi „szabadfoglalkozás” után ismét összefutunk itt és folytatjuk a kupaktanácsot. Azonban odafent már megint nem így gondolták a dolgot.

Éppen visszafelé tartottunk, amikor megérkezett a viharos szél. „Ennek a fele se lesz tréfa, jönni fog az eső” – mondtam a többieknek. Gyorsan fedezéket kerestünk az egyik indiai étterem fedett részén. A felhőszakadás itt ért bennünket.
Megint fancsali képet tudtunk csak vágni a dologhoz. Tudtuk, hogy nálunk itt van vége a 2010-es Sziget Fesztiválnak. Az égi áldás elmúltával, a Balaton nagyságú tócsákat kerülgetve lassan elsétáltunk hazafelé…