FőképA Sziget utolsó napján úgy érzem, egy kis előnnyel indultam a többiekkel szemben, mivel volt egy egész napom előtte a pihenésre. Kellett is a feltöltődés, hiszen számomra ez volt a legerősebb felhozatalú nap, amikor olyan programokban bővelkedtek a helyszínek, hogy az átfedések miatt eleve lehetetlen volt mindent megnézni.
Egészen pontosan az estére sűrűsödtek be nagyon a sok jóval kecsegtető koncertek, míg a délután nekem elég szellős volt.

Az MTV Headbangers sátrában azért meg kellett jelennem az első koncertre, merthogy egy régi ismerősöm zenélt, akit még nem volt szerencsém korábban hallani.
A gyöngyösi Green Path nyitotta tehát a napot a metal körzetben és bár a korai kezdés miatt eleinte még alig álltak a színpad előtt, a végére viszonylag szép kis tábort bevonzottak. A zenekar nu-metalban utazik: súlyos basszusból, szaggatott gitártémákból és agresszív énekből, valamint olykor dallamosabb refrénekből épül fel a zene, továbbá a bandát ezúttal egy MC is segítette néhány dalban.

A srácok egyébként nagyon korrektül elő is adják a dolgot, néha kicsit nehéz is volt követnem a rendkívül összetett dinamikát, annyira megvariálták a dolgokat, máskor pedig olyan volt, mintha a Panterát hallanám.
Püsi nagyon nagy hatásfokon pörgött: az éneklésen és gitározáson túl folyamatosan ugrált és rohangált a színpadon, úgyhogy le a kalappal előtte.

Ezután úgy alakult, hogy a Nagyszínpadhoz keveredtem, amit aztán nem is bántam meg, merthogy az előttem eddig ismeretlen Danko Jones játszott. A kanadai együttes már többször is fellépett a Szigeten és ezúttal is akkora sikert arattak, hogy valószínűleg látjuk még őket errefelé.
A háromtagú banda jófajta pörgős hard rockot nyom: rövid, egyszerű, de annál hatásosabb és dallamos nótáikkal rendesen be is indították az eddigre már jócskán elcsigázott tömeget.

A zenekar névadója és frontembere egyébként egy roppant szimpatikus figura, aki a dalok közt remekül elszórakoztatta a közönséget: beszélt mindenről, a rockhoz fűződő rajongásuktól egészen a nemrégiben elhalálozott rocksztárokig, valamint az est többi fellépőjét és a közönséget is méltatta.
A dinamikus és vastagon megdörrenő dalfolyam mellett talán pont ez a pozitív és emberközeli hozzállás, a tisztelet teszi annyira magával ragadóvá és szórakoztatóvá ezt a produkciót.

Ezt követően egy kis üresjárat következett, mivel két olyan koncertre sikerült betévednem, ami nemigen tudott lázba hozni.
Az Isten Háta Mögött sűrű hangulatváltozásai a dalok ismerete nélkül nekem kicsit túl vontatott és kiszámíthatatlan volt, amire most sehogy sem tudtam ráhangolódni, Billy Talent fellépésében pedig az ének hangzott nekem kicsit idegennek, így inkább sétáltam és nézelődtem egészen fél nyolcig, amikor is visszatértem a Headbangers Ball színpadhoz, hogy újra lássam a legendás Monster Magnetet.

A Dave Wyndorf vezette space rock/stoner/hard rock zenekar egy kiváló koncertbanda, amit sajnos most nem sikerült bebizonyítaniuk, bármennyire is szerették volna. A legnagyobb baj persze most is a hangzás volt.
Egyszerűen nem értem, hogy amíg egy délutáni koncert teljesen élvezhetően tud megdörreni ebben a sátorban, akkor hogy tud estére annyira tönkremenni a dolog, de ebből kiindulva biztos a sötétség az oka.

Ebben a konkrét esetben azonban nem csak ezzel, hanem az összeállított programmal is voltak gondok. A Monster Magnetnek számtalan pörgős bulinótája van, amiből bőven össze lehet rakni egy olyan korrekt bulit, ahol mindvégig táncol a közönség, de ezen kívül vannak olyan elszállósabb témáik, amiket igazából nem is nagyon tudok hová tenni, de koncertre semmiképp nem tenném, az biztos.

Ehhez képest most berakták, ráadásul egy általam nem ismert darabot, ami a buli közepén némileg lenyomta a hangulatot. A baj az volt, hogy nem értettem, mi célja volt ennek, hacsak nem az, hogy a drogoktól megtisztult és emiatt jócskán elhízott Dave kipihenhesse a nagy pörgést ezalatt.
Az ilyen módon félbevágott buli többi része egyébként nagyon rendben volt a dalok tekintetében, természetesen elhangzottak a legnagyobb slágerek, így volt „Space Lord”, „Powertrip”, „Crop Circle” és a többi megfejelve néhány új nótával a készülő lemezről és mindezek még a hanyag hangosítás ellenére is átjöttek, szóval ez a része hibátlan is volt, csak hát ott volt az a sok de.

A koncert végeztével még sikerült elcsípnem a Turbo koncert végét az A38 színpadon. Itt is voltak bőven gondok a hangosítással: érkezésemkor olyan erősen szólt a cucc, hogy azt hittem, menten halláskárosodást szenvedek.
A helyzet szerencsére javult némileg ezt követően és abban az óriási meglepetésben volt részem, hogy a zenekar pont ekkorra tartogatta azokat a dalait, amiket annyira szeretek hallani tőlük, így gyors egymásutánban meghallgathattam a zseniális „Lámpagyár” feldolgozást, valamint a „Heavyweight Promises”-t is.

A Turbo véleményem szerint az ország egyik legjobb koncertbandája, akik mindig maximálisan teljesítenek és ráadásul kiváló dalaik is vannak, s mindezt alátámasztotta a jókora lelkes közönség, akik képesek voltak lemondani a többi csalogató külföldi programról is miattuk.
Kicsit szerencsétlen volt ez a beosztás, ami számukra jobban is kijöhetett volna, de emiatt nem tűntek csalódottnak, sokkal inkább boldognak a népes tábor és a fergeteges hangulat miatt.

Ami pedig ezután következett, az minden várakozásomat felülmúlta. Nagyon sokat kellett várnom, hogy élőben láthassam a sci-fi metal úttörőit, az amerikai Fear Factoryt, és bár voltak kétségeim affelől, hogy a Sziget a visszatérő hibák miatt méltó helyszíne lehet-e egy ilyen koncertnek, félelmeim már az első dalok hallatán alaptalannak bizonyult, ugyanis a banda hihetetlenül erős volt, ez a koncert pedig olyan volt, mint egy megsemmisítő csapás az emberiségre.

Persze itt sem volt tökéletes a hangzás, de ezt most valahogy pont nem bántam, mert a dobok voltak előtérben a többi hangszerrel szemben és Gene Hoglant élőben dobolni hallani már önmagában is hatalmas.
A fazon hihetetlenül precízen és könnyedén ütötte a cuccot és aki ismeri a Fear Factoryt, az tudja, hogy itt bizony gyakorlatilag minden erre épül, pontosabban ez a zenéjük egyik legismertebb jellemzője, de Gene Hoglan pedig az egyik legtehetségesebb dobos ezen a planétán, aki elképesztő produkcióra képes – elég csak meghallgatni a Death Symbolic-ját, a Strapping Young Lad lemezeit, vagy az új Fear Factory mesterművet.

De természetesen a többeikben sem kellett csalódni: Dino Cazares gitáros itt-ott felturbózta kicsit a régi témákat és olykor háttérvokállal is besegített, Burton C. Bell pedig prédikátorként vezényelte végig a bulit és tökéletesen, szinte lemezminőségben el is énekelt/üvöltött mindent.
Igazából tőle is nagyban függ a produkció sikere és nem is vártam tőle olyan sokat. Na nem azért, mert nem tartom sokra, hanem mert egyrészt nagyon nehéz lehet élőben az üvöltözős és dallamos énektémákat váltogatni, másrészt pedig túl kell üvöltenie ezt a nagyon hangos és agresszív zenét, de mindezt sikerült elképesztő módon és minőségben abszolválnia.

Egyszerűen lehengerlő volt, ahogy ez az ultrabrutális zene végigszántott a sátorban, a közönség pedig óriási tombolással köszönte meg az amerikaiaknak a feledhetetlen bulit. Nem meglepő módon a legsikeresebb időszakokat idézték meg leginkább ezzel az összeállítással, így több tétel is elhangzott a Demanufacture-ről („Self Bias Resistor”, Zero Signal”, „Hunter-Killer”, valamint a ráadásban „Replica”), volt „Martyr” az első korongról, az Obsolete-ről a „Smasher/Devourer”, a „Shock” és az „Edgecrusher” és természetesen az új lemezről is szemezgettek. Az egész előadás igazi death metal ünnep nagyon profi előadásban.
 
A buli végeztével futottam is tovább az A38/Wan2 színpadhoz, ahol a Yeassayer tolta a talpalávalót. Ez a banda egy számomra behatárolhatalan zenét játszik, amit azon kívül, hogy tetszik, nem igazán tudok hova tenni.
Ez a dolog most sem változott, mert ugyan most is vidámságot és igazi örömünnepet varázsoltak a sátorba, de hogy mindezt hogyan csinálták, az továbbra is megfoghatatlan számomra.

Ebben a zenében biztos van valami mágikus, ami nálam adott pillanatban bekapcsolja ezt a hangulatot, majd amikor megszűnik, akkor már nem is emlékszem rá, mit, vagy hogyan tettek mindezért.
Ezen a helyszínen is szép kis tömeg volt, ami a párhuzamosan futó és hatalmas népszerűségnek örvendő Muse-koncert ellenére is idevonzotta az embereket és ami önmagában sokat elárul erről a formációról, annak sikeréről.
 
A Fear Factory hihetetlen teljesítménye után már végképp nem számítottam arra, hogy azt bárki felülmúlja, így az esélytelenek nyugalmával néztem végig a Sziget két utolsó metalkoncertjét.
A Superbutt zenéjét még ma sem ismerem eléggé és bár egy alkalommal már láttam őket élőben, ahol jól is játszottak, de most (talán nyúzottságom miatt) nem ütött annyira ez a produkció. Rosszat egyébként nem mondhatok róluk, hiszen nagyon lelkesen és fáradhatatlanul játszottak és a kései órán is kitartó közönség is rajta volt a bulin, szóval inkább bennem volt a hiba és hogy valami más elvonta a figyelmemet.
 
A Watch My Dyingnak jutott aztán a hálátlan feladat, hogy hajnalban a Sziget utolsó koncertjét elnyomják a kimerült metalrajongóknak.
Ők is beleadtak apait-anyait, ahogy mindig és persze megint túl hangosan és széttorzítva szóltak, mint (majdnem) mindig. Gábor a vendégénekesek híján egyedül is remekül megbírkózott a változatos énektémákkal, ám sajnos hangját legtöbbször elnyomta az iszonyatos zúzás.

Persze ez nem is olyan nagy baj, na persze nem az ő teljesítménye miatt, hanem mert a WMD zenéjének is élőben inkább a zúzásról kell szólnia, mint a ravasz dalszövegek boncolgatásáról.
Még mindig furcsa kicsit a régebbi dalokat mindössze egy gitárral hallani, de azért ez nem annyira nagy probléma, elvégre maga a zene így is eléggé intenzív és kellően megdörren.

Kicsit azért reménykedtem, hogy a Superbuttba átigazolt Kovács Attila még fennmarad kicsit a színpadon kisegíteni régi cimboráit egy-egy dalban, de végülis enélkül is korrekt volt ez a koncert, egy igazi Best of Watch My Dying, akiket ráadásul külön öröm volt egyazon estén látni a Fear Factoryval. Legközelebb szívesen megnézném őket úgy, mint előzenekar az amerikaiak előtt!