Főkép Forgatókönyvet olvasni bizony abszurd dolog. Mégis, kinek jut eszébe csak a szavak révén megismerni egy alapvetően vizuális médiumot, ahol ráadásul a hanghordozásnak, a szkriptben legfeljebb jellegében jelzett zenének is meglehetősen fontos szerep jut.
Ellenvetésként persze előhozakodhatnánk azzal, hogy sokan kizárólag nyomtatott formában olvasnak színdarabot, sőt, az sem elképzelhetetlen, hogy valaki kottából ismer meg egész szimfóniákat, zongoradarabokat, egyéb zeneműveket.

Ám ezek esetében minden – nem megörökített – megvalósítás egyedi, megismételhetetlen újrateremtés, nem változhatatlan kópia. Akkor mi értelme forgatókönyvet venni a kezünkbe film helyett?
 
A válasz nem egyszerű, és egyértelműen cáfolhatatlannak sem mondható, azonban szinte adja magát. Mivel a film fontos eleme a narratíva, a történetmesélés, és ez számos rendező esetében nem az akciót jelenti, hanem a nem ritkán irodalmi igényű szöveget, igenis élvezhető a minimális, jelzésszerű leírással kevert, lényegében színtiszta párbeszéd.
És ha az olyan – egyébként élvezhető és szórakoztató – filmeket, mint a Múmia, vagy Tomb Raider nem feltétlenül forgatókönyv-változatban szeretném megismerni, az Ingmar Bergmanhoz és Quentin Tarantinóhoz hasonló rendezők filmjeit mindenképp szívesen olvasom ebben a formában is.
 
Woody Allen alkotásai pedig, ahogy az 1977-ben a „Legjobb film” kategóriában Oscar-díjjal jutalmazott Annie Hall is, kétségtelenül ez utóbbi kategóriába tartoznak.
 
Az Annie Hall a tipikus alleni figura, a neurotikus New York-i zsidó értelmiségi, a mai „felesleges ember” keserédes, gyötrődő, se-veled-se-nélküled hangulatú, lírai szerelmi vallomása, melyben felfedezhető a hetvenes évek szépirodalmának szinte minden fontos és jellemző eleme az öniróniától és az önreflexiótól kezdve a vendégszövegeken és a „szövegből” való kikacsintásokon át a töredezettségig és kettős lezárásig.
Mondhatnánk úgy is, hogy filmre átültetett posztmodern szöveg, ami tagadhatatlan rokonságot mutat Allen sokszor kifejezetten briliáns kisprózájával.
 
Leírva nem egyszer talán még mulatságosabbak a poénok, a gegek; azonnali újraolvashatóságuk miatt élvezhetőbbek, s így hatásosabbak bizonyos sorok, párbeszédek. Az egész egy pergő, helyenként hangos kacagásra indító, letehetetlen mai mese, igazi remeklés, Woody Allen egyik felejthetetlen mesterműve, mely még a Marchall Brickmannal közösen jegyzett forgatókönyv-verzióban is elemi erővel üt.
 
A sokéves tartozást lerovó magyar kiadás ötletes designja és tipográfiája méltó a darabhoz, a fordítás lendületes, még a filmből vett képek sem hiányoznak. A kötet szép és fontos darabja lehet bármely otthoni könyvtárnak.