FőképA Sziget többnyire a nagyszínpadról, a nagyszínpados előadókról szól, pedig nem érdemes elhanyagolni a kevésbé fókuszban lévő helyszíneket sem, főleg, mivel a részleges hagyományőrzés okán többnyire a magyar pop, rock és jazz élet színe-java is képviselteti magát a fesztiválon. Ezért ha csak tehetem, igyekszem megnézni a kisebb színpadok vagy kevésbé ismert, esetleg még kezdő együttesek produkcióit is.
 
Épp ezért kezdtem a hivatalos csütörtöki napot (a nem hivatalos részéről később még szót ejtek) az AWS műsorával. Ugyan a csapat még rendkívül fiatal, és talán a stílusuk sem teljesen kialakult, annyi mindenképp lejött, hogy nem tehetségtelenek.
A gitárok és a bőgő nem nyűgöztek le különösebben, bár gondom sem igen volt velük, a húzóerőt mégis a karakteres dob és az igencsak jó torkú énekes jelentették, akiknek köszönhetően bárki számára élvezhető volt a buli – igaz a közönség pár betévedt, korai lézengőtől eltekintve látszólag inkább rokonokból és ismerősökből állt.
 
A belga Drums Are For Parades ugyanakkor már első hallásra, sőt ránézésre is unikum. A Wim és Geert Reygaert, valamint Piet Dierickx alkotta trió ugyanis basszusgitár nélkül játssza a maga heavy metal, hardcore punk és noise rock elemekből kikevert szikár, extrém, sajátosan absztrakt metal muzsikáját, ami némelykor matekmetalosan bonyolultnak hangzó, feszes ritmusaival, máskor már-már himnusszerű dallamaival nyűgözte le a mindenféle szempontból vegyes, bár a korai kezdés miatt meglehetősen kis létszámú közönséget.
 
A Subscribe ennek éles ellentéte volt. Valószínűleg jelentős rajongótáboruknak köszönhetően külföldiek is szép számmal bejöttek az MTV Headbangers Ball sátorába, hogy végigtombolják a bulit, melyet a banda minden ismert számának elhangzása mellett a szó legszorosabb értelmében melldöngető hangerő és az ennek következtében időnként elkülöníthetetlen szólamok és egyfajta exhibicionista túlmozgásosság jellemzett.
A zenekar szélsőségesen eklektikus zenéje, a minimum öt frontember állandó rohangálása a színpadon ellenállhatatlanul magával ragadó, igazi koncertélményt ad.
 
Őket csupán a Péterfy Bori & Love Bandnek sikerült – méghozzá messze – felülmúlnia. Mivel meglehetősen hamar kimentem a Szigetre, sikerült már a kora délutáni beállás alatt meghallgatnom a műsor nagyobbik részét, és leírhatatlan volt a különbség a próba és az „éles” előadás között.
Persze a beállásnak is voltak izgalmas pillanatai, például az örök (és meglehetősen öregnek tűnő) fesztiválozó magán táncszáma miatt, aki a Drums Are For Parades alatt ugyancsak alakított. A lényegi különbséget nyilván mégsem ő, hanem Péterfy Bori jelentette.
 
Míg az együttes frontasszonya a hangzás belövésekor egyszerű, kényelmes, kissé katonás kinézetű szerelést viselt, az esti előadáshoz a színes fényeknek köszönhetően kifejezetten hatásos, flitteres koktélruhát és magas sarkút vett fel – vélhetően a kontraszt érdekében motoros kesztyűvel és térd alá érő cicanadrággal.
Utánozhatatlan, leírhatatlan színpadi jelenléte miatt azonban úgy érzem, önmagában is az általam valaha látott legjobb előadók közé tartozik. Ha kell, fáradhatatlanul ugrál a húrtépőkkel, ha kell, finoman énekel, ha kell, szenvedélyesen, szinte artikulálatlanul üvölt, és minden pillanatban tökéletesen uralja az előadást és a közönséget.
 
Koncerten ráadásul az is megmutatkozik, mennyire kiváló zenészek a kísérői, akik a stílusok egész sorában otthonosan mozognak, és még a „Jó reggelt, Bori”-t, az egyik leggyengébb számot is élvezetessé képesek tenni, míg az egykoron A. E. Bizottságos „Szerelem” feldolgozása vagy a „Bűvös vadász” egyenesen utolérhetetlen élményt nyújtanak.
 
Nemcsak a kimondottan hatalmas nevekért érdemes tehát kimenni a szigetre; bensőségesebb koncerteken is éppoly izgalmas élményeket szerezhetünk, és bár így kénytelenek vagyunk kihagyni azoknak a műsorát, akikért voltaképp ténylegesen megérné kifizetni a napijegyet, efféle, változatosabb összeállításokkal is emlékezetes maradhat egy-egy délutáni-esti program.