Főkép

A könyv első felében Terry Pratchett szokás szerint felülmúlhatatlan (és ez nem túlzás), mivel olyan ütemben szórja szellemes sziporkáit – amelyeket bizony időnként követni sem volt egyszerű, nemhogy felfogni –, mint a nyolcéves szabadstrandi vízipisztolyhős a halálsugarakat.
 
A régről ismert boszorkányok ezúttal létszámhiányban szenvednek (ennek okát lásd az előző kötetben), aminek pótlása még az olyannyira tapasztalt matrónáknak sem egyszerű feladat, mint Ogg Nagyi vagy Wiharvész Anyó (röviden Eszmé).
 
Amikor végre döntenek az ideális harmadikról (elvárások vele szemben: legyen fiatalabb náluk, rendelkezzen megfelelő képességekkel, s nem utolsó sorban legyen szűz – bár ez utóbbi kitétel fontosságára nem kapunk magyarázatot), az időközben fogja magát és elmegy a városba (Ankh-Morpork) szerencsét próbálni. Természetesen senki nem léphet le a végzete elől, ezért a két éltes vidéki hölgy utána megy – majd még tovább, hiszen a kiválasztott (Ágnes) énekesnőként jelentkezik az Operába.
 
És ettől kezdve nincs megállás, nyakig lubickolunk a zenében, elferdült áthallásokkal múlatva az időt.
Az még hagyján, hogy Pratchett kíméletlenül parodizálja Az operaház fantomja című Webber darabot, de közben minden lehetőséget megragad a kikacsintásra, aminek következtében olyan klasszikus operák is terítékre kerülnek, mint például a Cosi fan frutti, vagy a Die Meistersinger von Heréd.
 
Azonban nem csak a közismert darabok járnak pórul, hanem úgy általában a művészvilág, egészen pontosan egy komplett operaház szolgáltat okot a kacagásra, kezdve a takarítócsaláddal és befejezve a sajt- és tejüzletből érkező igazgatóval.
 
De persze nem csak az opera világával szórakozik Pratchett, hanem Ogg Nagyi révén a könyvkiadás pajkosabb részébe is bepillanthatunk, miként a hagyományőrző postakocsizás boszorkányos verzióját is megismerjük. Villanásnyi szerepekben feltűnnek a korábbi kötetek „sztárjai” is, mint például a Halál vagy a városi őrség kihelyezett titkos egysége.
 
A Maszkabál ismét tipikus Pratchett-féle agymenés, amit kár letenni az utolsó írásjel előtt, bár úgy érzem, a kötet második felében kicsit csökkent a humorforrás hozama...
 
A szerző életrajza