FőképHa a Down To Earth űrszivárványos borítója, valamint a logóként felfogható Rainbow-felirat elhagyása újdonságnak számított, a Difficult To Cure borítója egyenesen sokként hatott.
Az album megjelenésekor nem én voltam az egyetlen, aki nem tudta mire vélni a zöldköpenyes orvosokat és a semleges, piros tipográfiát. Persze mindenféle okos kis magyarázatokkal álltunk elő, hogy védjük kedvenceinket, ám tagadhatatlanul gyökeres volt a változás, és ezt mindenekelőtt a Rainbow zenéjén lehetett érzékelni.
 
Mivel a zenekar addig csupán az európai és ázsiai koncertközönségnél és lemezpiacokon tudott komolyabb sikereket elérni, Blackmore úgy döntött, a minden megnyilvánulásukban jellegzetesen brit Cozy Powell és Graham Bonnet helyére két amerikait toboroz: az énekesi posztra a négy albummal és komoly turnésikerekkel büszkélkedhető, ám 1980-ban feloszlott Fandango frontemberét, Joe Lynn Turnert kérte fel, míg a doboknál a korábban ismeretlen (a Kiss megüresedet dobosi posztjáról azonban épphogy lemaradt) Bobby Rondinelli váltotta elődjét.
 
A hangzás így már határozottan AOR-jellegűvé vált, lágyabb, még az előző korong dalainál is eladhatóbb, fülbemászóbb, még több vokált alkalmazó számokkal. A korabeli kritikák szerint a Rainbow a Foreigner útjára lépett, és egy interjújában Blackmore el is ismerte, hogy az amerikai csapat nagymértékben hatott zenei fejlődésének irányára.
 
Hogy semmit ne bízzanak a véletlene, az album a „Since You’ve Been Gone” sikere után egy újabb Russ Ballard-feldolgozással, az „I Surrender”-rel nyit, ami kissé meglepő módon az Egyesült Királyságban jutott az együttes pályafutása során elért legmagasabb (harmadik) helyre a slágerlistákon.
A szám latinosan dallamos refrénje lényegében kiverhetetlen az ember fejéből, Blackmore szólói pedig fenomenálisan csodálatosak, szóval cseppet sem volt érdemtelen a siker.
 
A közepesen gyors szerelmes dalt egy sokkal tempósabb nóta, a „Spotlight Kid” követi, melynek szövege ugyan a művészélet egyik aspektusát, az ellenállhatatlan fellépéskényszert dolgozza fel, egyértelműen túllép a megszokott hard rock sémákon.
A legfurcsább mégis az, hogy a szólókörök levezetéseként felcsendülő vidám téma már-már lakodalmas komolytalansága ellenére is hihetetlenül üt, és inkább változatosságot visz a muzsikába, mint rontana színvonalán.
 
A bedurvulós, húzós „No Release” és Brian Moran ellenállhatatlanul melodikus szerzeménye, a „Magic” egyértelműen az amerikai közönség felé való nyitást tükrözik. E két számnál, s különösen a „Magic”-nél határozottabban semmi nem példázhatná a korábbi, brites, középkorias hangulatú és a modern, újvilági orientációjú Rainbow közötti különbséget.
 
A Rainbow első teljesen instrumentális lassú nótája, a „Vielleicht Das Nachste Mal” rendkívüli érzékkel meghangszerelt, neo-klasszikus elemekkel teli kompozíció, melyben Blackmore egyszer és mindenkorra bizonyítja, hogy tökéletesen ért egyrészt az érzelmek gitár általi kifejezéséhez, másrészt a fokozáshoz és a megnyugváshoz, hiszen az egész számon átívelő szóló, akár egy hatalmas tengeri hullám, úgy dagad, fodrozódik és zuhan alá, hogy végül mint a fövenyről visszahúzódó óceán, finom örvényekkel állapodjon meg.
 
Miközben a vinil-lemez A oldala valamelyest könnyedebb szórakoztatást ígér, a B oldal a keményebb témáké; a szövegüket tekintve legalábbis kétségtelenül.

Rögtön az első hallásra megszokott, sodró ütemű hard rock and rollnak tűnő „Can’t Happen Here” nyíltan politikus hangvétele mellbevágóan hat, aminél már csak a „Freedom Fighter” anno kifejezetten aktuális gondolatisága tűnhetett meglepőbbnek.
A „Midtown Tunnel Vision” zeneileg leginkább a „Mistreated”-del és a „Love’s No Friend”-del rokon, bluesos darab, ám ismételten komoly, mai témával.
 
Az album másik instrumentális száma Beethoven kilencedik szimfóniájának, pontosabban annak „Örömóda”-ként ismert negyedik tétele témáinak rockosított feldolgozása. A több mint ötperces darab kiválóan ötvözi a klasszikus motívumokat a ragyogóan hangszerelt alapú, átgondolt rock improvizációval.
Külön érdekesség, hogy Airey szólóját hat évvel később szinte hangról hangra átvette az Edda billentyűse a „Lisztománia” című számhoz.
 
Ha a Dio-korszak legsikerültebb lemeze a Rising, akkor a Difficult To Cure egyértelműen a Turner-éra messze legjobb és legváltozatosabb albuma, amely kidolgozottságban, invencióban és szövegeinek komolyságában egyaránt az érettség, kiforrottság, valamint a frissesség és újítóerő tökéletesen kiegyensúlyozott elegye, hamisítatlan ékkő, és nem mellékesen minden hangjában élvezetes.
 
Az együttes tagjai:
Ritchie Blackmore – gitár
Don Airey – billentyűs hangszerek
Roger Glover – basszusgitár
Bob Rondinelli – dobok
Joe Lynn Turner – ének
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. I Surrender
2. Spotlight Kid
3. No Release
4. Magic
5. Vielleicht Das Nachste Mal (Maybe Next Time)
6. Can’t Happen Here
7. Freedom Fighter
8. Midtown Tunnel Vision
9. Difficult To Cure (Beethoven’s Ninth)
 
Diszkográfia:Ritchie Blackmore’s Rainbow (1975)
Rising (1976)
On Stage (1977) – koncert
Long Live Rock’n’Roll (1978)

Down To Earth (1979)
Difficult To Cure (1981)

Straight Between The Eyes (1982)
Bent Out Of Shape (1983)

Finyl Vinyl (1986)
Stranger In Us All (1995)