Részlet Richelle Mead: A halál csókja című könyvéből

Ahogy az ujjai végigsiklottak a hátamon, bár alig fejtettek ki nyomást, mégis mintha áramütés ért volna. Lassan, nagyon lassan haladtak kezei a bőrömön, le a hasam két oldalán, hogy végül a csípőm domborulatain pihenjenek meg. Éreztem, hogy az ajka közvetlenül a fülem alatt a nyakamhoz ér, majd ezt egy újabb csók követte lejjebb, és még egy, és még egy…
Az ajka a nyakamról az arcom felé vette az irányt, és végül odaért a számhoz. Szorosan összefonódva csókolóztunk. Lángolt a vérem, és abban a pillanatban jobban éreztem, hogy élek mint valaha. Odáig voltam érte, annyira szerettem Christiant, hogy…
Christiant?
Jaj, ne!
Valamelyik összefüggő gondolkodásra alkalmas részem azonnal ráébredt, mi történik – és ember! de felhúzta magát. A többi részem viszont – mely nem volt képes kiszakadni – még mindig nyakig belemerült a helyzetbe, és úgy élte át, mintha engem simogattak és csókolgattak volna. Túlságosan egybeolvadtam Lissával, és minden szándékom és akaratom ellenére tényleg velem történt a dolog.
Nem, közöltem magammal szigorúan. Ez nem a valóság – legalábbis számodra! Tűnj el onnan!
De hogyan hallgathattam volna logikus érvekre, amikor a testem minden idegszála lángolt?
Te nem ő vagy! Ez nem a te fejed! Tűnj el!
Az ajkai. Semmi más nem létezett a világon abban a pillanatban, csak az ajkai.
Nem ő az! Tűnj el!
A csókjai ugyanolyanok voltak, pontosan olyanok, mint az emlékeimben vele…
Nem, ő nem Dmitrij! Tűnj el!
Dmitrij neve olyan volt, mintha jeges vizet loccsantottak volna az arcomba. Kijutottam.
Felültem az ágyamba, és hirtelen úgy éreztem, mindjárt megfulladok. Megpróbáltam lerúgni a takarót, de leginkább csak még jobban belegabalyodott a lábam. Zakatolt a szívem a mellkasomban, úgyhogy megpróbáltam mély levegőket venni, hogy visszanyerjem a lelki egyensúlyomat, és képes legyek visszatérni a saját valóságomba.
Annyi bizonyos, hogy komoly változások mentek végbe. Régebben Lissa rémálmai szoktak felriasztani. Most a szexuális élete. Az az állítás, hogy a kettő egy kicsit különbözik egymástól, alig közelítené a valóságot. Igazából kezdtem belejönni a romantikus pásztorórái kizárásába a fejemből – legalábbis, amikor ébren voltam. Ezúttal Lissa és Christian (ha akaratlanul is) túljártak az eszemen. Álmomban leomlottak a védőfalaim, és így az erős érzelmek át tudtak jutni azon a lelki köteléken, ami összekötött bennünket a barátnőmmel. Ez nem is lett volna probléma, ha egyszerűen csak lefeküdtek volna, mint a rendes emberek – és a „lefekvés” alatt most az alvást értem.
– Istenem – motyogtam, miközben átlendítettem a lábam az ágy peremén. A hangomat ásítás torzította el. Most tényleg nem tudta volna Lissa és Christian levenni egymásról a kezét reggelig.
De még a felébredésnél is rosszabb volt az, amit még mindig éreztem. Persze abból az előjátékból semmi nem velem történt. Nem az én bőrömhöz értek hozzá, és nem az én ajkaimat csókolták. Ennek ellenére a testem még mindig érezte a veszteséget. Nagyon sok idő eltelt már, mióta utoljára ilyen helyzetbe kerültem. Mindenem sajgott és égett. Ostobaság volt, de hirtelen bármit megadtam volna, hogy valaki hozzám érjen – akár csak egyszerűen a karjában tartson. De semmiképpen nem Christian. Átvillant a fejemen azoknak az ajkaknak az emléke, hogy milyen érzés volt, és hogy mennyire biztos volt benne az alvó lényem, hogy Dmitrij csókol.
Remegő lábakkal felálltam, nyughatatlanul, és… nos, szomorúan. Szomorúan és üresen. Szükségem volt arra, hogy kijárjam magamból a furcsa hangulatomat, úgyhogy felvettem a köntösöm és a papucsom, és kisétáltam a folyosó végén lévő fürdőszobába. Hideg vizet fröcsköltem az arcomba, majd a tükörbe meredtem. A tükörképem kócosan, véreres szemekkel bámult vissza rám. Kimerültnek tűntem, de nem akartam visszamenni az ágyba. Még nem akartam megkockáztatni, hogy elaludjak. Olyasmire volt szükségem, ami felébreszt, és kimossa belőlem, amit láttam.
Kimentem a fürdőszobából, és a lépcső felé vettem az irányt, majd óvatosan könnyed léptekkel lesétáltam rajta. A lakóépületem alsó szintjén minden mozdulatlan volt és néma. Már erősen dél körül járt az idő – ez a vámpírok éjszakájának a közepe, mivel ők fordítva élnek. A bejárat közelében lopakodva végigpillantottam az előcsarnokon: a recepciós pultnál ülő ásítozó morát leszámítva üres volt. A férfi tunyán lapozgatott egy magazint, és igen csak alábbhagyott már az ébersége. Elérkezett a magazin végéhez, és ismét ásított. Megfordult a forgószékében, a mögötte lévő asztalra dobta a lapot, majd odanyúlt valamiért, ami valószínűleg a következő olvasnivalója volt.
Miközben háttal ült nekem, végigsuhantam egy sor duplaajtó felé, amelyek kifele vezettek. Azon imádkozva, nehogy nyikorogjon, résnyire tártam az egyiket, csak annyira, hogy ki tudjak rajta csusszanni. Amint kiértem, a lehető legóvatosabban engedtem, hogy becsukódjon. Semmi zajt nem adott. A férfi legfeljebb egy kis huzatot érezhetett. Miközben kiléptem a nappali világosságba, úgy éreztem magam, akár egy nindzsa.
Hideg szél fújt az arcomba, de pontosan erre volt szükségem. Csupasz faágak hajladoztak a szélben, és úgy karmolászták a kőépület oldalát, mintha körmök lennének. A nap ólomszínű felhők közül kukucskált ki rám, ezzel is emlékeztetve arra, hogy ágyban kellene lennem, és aludnom. A fényben hunyorogva szorosabbra húztam magamon a köntösöm, és elsétáltam az épület mellett egy olyan rész felé a hálótermek és a tornacsarnok között, ami nem volt annyira kitéve az elemeknek. A járdán lévő latyak átáztatta a papucsom szövetét, de nem zavart.
Igen, tipikus, nyomorúságos montanai téli nap volt, de pont ez volt a lényeg. A csípős levegő sokat segített abban, hogy felébredjek, és sikerüljön elűznöm a virtuális szerelmi jelenet maradék foszlányait. Továbbá segített abban, hogy szilárdan a saját fejemben maradjak. A hidegre koncentrálni a saját testemben jobb, mint visszaemlékezni, milyen érzés volt, amikor Christian keze rajtam járt. Miközben ott álltam egy facsoportot bámulva anélkül, hogy tényleg láttam volna, meglepetten éreztem, hogy harag szikrázik fel bennem Lissa és Christian iránt. Biztos jó lehet, gondoltam keserűen, azt csinálni, amire az embernek kedve szottyan. Lissa gyakran kifejezte abbéli vágyát, hogy bár ő is úgy tudná érezni ez elmémet és az élményeimet, mint én az övéit. Igazság szerint viszont fogalma sem volt, milyen szerencsés. Nem tudhatta, milyen érzés, amikor valaki más gondolatai hatolnak be az enyémbe, valaki más élményei keverednek a sajátjaimmal. Azt sem tudta, milyen valaki más tökéletes szerelmi életével együtt élni, amikor a sajátom egyszerűen nem létezik. Nem érthette, milyen az, amikor egy olyan erős szerelem tölti be az ember minden porcikáját, hogy sajog tőle a mellkasa – és ezt a szerelmet csak érezheti, de ki nem fejezheti. Egy szerelmet eltemetve tartani nagyon hasonlít arra, mint amikor elfojtjuk a dühünket – ahogy ez kiderült számomra. Egyszerűen felemészti az embert belülről, amíg már másra sem vágyik, mint sikoltozni vagy megrúgni valamit.
Nem, Lissa ebből semmit nem értett. Nem is volt rá szüksége. Nyugodtan elmerülhetett a saját kis romantikus afférjaiban, anélkül, hogy rám is tekintettel lett volna.
Ekkor vettem észre, hogy ismét zihálok, ezúttal a dühtől. A bizarr érzés, ami Lissa és Christian késő esti összebújásától töltött el, már eltűnt. Harag és féltékenység vette át a helyét, olyan érzések, amelyek abból születtek, hogy Lissának ilyen könnyen megadatott az, ami nekem nem. Minden tőlem telhetőt bevetettem, hogy vissza tudjam nyelni ezeket az indulatokat, nem akartam így érezni a legjobb barátnőmmel szemben.
– Alvajársz? – szólalt meg mögöttem egy hang.
Ijedten pördültem meg. Dmitrij állt ott engem nézve, egyszerre vidáman és kíváncsian. Ez rám vallott, hogy miközben a szerelmi életem igazságtalanságai miatt dühöngök, éppen a problémáim forrása talál rám. Egyáltalán nem hallottam, hogy közeledik. Ennyit a nindzsaságomról. És most komolyan, belehaltam volna, ha megfésülködöm, mielőtt kijövök? Kapkodva lesimítottam a hajam, tudván, hogy már késő. Valószínűleg, úgy nézett ki, mintha egy döglött állat heverne a fejemen.
– A lakóépület biztonságát teszteltem – jelentettem ki. – Nagyon gáz.
Dmitrij ajkain egy mosoly árnyéka játszadozott. Ekkorra komolyan kezdett áthatni a hideg, és egyszerűen nem tudtam nem észrevenni, milyen melegnek tűnik a hosszú bőrkabátja. Nem bántam volna, ha beleburkolózhatok.
Mintha a gondolataimban olvasna, Dmitrij azt mondta: – Biztos mindjárt megfagysz. Kéred a kabátomat?
Megráztam a fejem, és úgy döntöttem, nem említem, hogy nem is érzem a lábam.
– Jól vagyok. Te mit csinálsz idekint? Te is az őrséget teszteled?
– Én vagyok az őrség. Szolgálatban vagyok. – Az iskola területét folyamatosan biztosították az őrök, mialatt mindenki más aludt. A strigák, az élőhalott vámpírok, akik a mora vámpírokra utaztak, mint például Lissára, nem jöttek elő nappal, de a szabályokat megszegő tanulók – mint például azok, akik kiszöknek a lakóépületükből – éjjel-nappal problémát jelentettek.
– Nos, derék munkát végeztél – állapítottam meg. – Örülök, hogy lehetőségem nyílt leellenőrizni az elképesztő képességeidet. Most viszont mennem kell.
– Rose… – Dmitrij elkapta a karom, mire minden szél, fagy és latyak ellenére forróság öntött el. Dmitrij hirtelen elengedett, mintha megégettem volna. – Mit keresel idekint igazából?
A „hagyd abba a félrebeszélést”-hangját használta, úgyhogy a tőlem telhető legigazabb választ adtam neki: – Rosszat álmodtam. Egy kis friss levegőre vágytam.
– Úgyhogy egyszerűen kirohantál. A szabályok megszegése át sem futott az agyadon – és az sem, hogy kabátot vegyél.
– Aha – helyeseltem. – Ezzel körülbelül össze is foglaltad.
– Rose, Rose – Dmitrij hangja csüggedtté vált. – Te soha nem fogsz megváltozni. Mindig gondolkodás nélkül vágsz bele a dolgokba.
– Ez nem igaz – ellenkeztem. – Rengeteget változtam.
Dmitrij arcán hirtelen meglepődés halványította el az aggodalmaskodó kifejezést. Másodpercekig csak nézett. Néha úgy éreztem, mintha azok a szemek egyenesen a vesémbe látnának.
– Igazad van. Tényleg megváltoztál.
Nem tűnt túl boldognak, hogy ezt be kellett ismernie. Valószínűleg arra gondolt, ami majdnem három héttel azelőtt történt velünk, amikor pár barátommal strigák kaptak el bennünket. Pusztán a szerencsénken múlott, hogy sikerült megszöknünk – és nem jutottunk ki mindannyian élve. A barátomat, Masont, aki amúgy megőrült értem, megölték, és egy részem ezt soha nem lesz képes megbocsátani önmagának, noha megöltem a gyilkosait.
Ettől sötétebben kezdtem tekinteni az életre. Vagyis hát, ettől mindenki itt a Szent Vlagyimirban sötétebben kezdett tekinteni az életre, de én különösen. Mások is kezdték észrevenni a bennem végbement változást. De én nem szeretem, ha Dmitrij aggódik, úgyhogy megpróbáltam elviccelni a megjegyzését.
– Nos, nem kell aggódnod. Közeledik a születésnapom. Amint betöltöm a tizennyolcat, felnőtt leszek, igaz? Biztos vagyok benne, hogy aznap reggel, amikor felébredek, tök érett leszek, meg minden.
Ahogy reméltem, Dmitrij komor arckifejezését egy apró mosoly lágyította meg.
– Igen, én is biztosra veszem. Mikor is lesz, egy hónap múlva?
– Harmincegy nap – jelentettem ki büszkén.
– Nem mintha számolnád.
Vállat vontam, ő meg elnevette magát.
– Gondolom, már ajándéklistát is írtál. Tíz oldalast? Egyes sorközzel? Fontossági sorrendben? – Még mindig ott volt az arcán a mosoly. Egyike azoknak a laza, őszintén vidám példányoknak, amilyet olyan ritkán lehetett látni rajta.
Majdnem újból tréfálkozni kezdtem, de akkor ismét bevillant Lissa és Christian képe. Visszatért a gyomromba az a szomorú, üres érzés. Minden, amit szerettem volna – az új ruhák, egy iPod, bármi –, hirtelen lényegtelennek tűnt. Mit jelentenek az ilyen anyagi dolgok ahhoz képest, amit a legjobban akarok? Te jó ég, én tényleg megváltoztam.
– Nem – válaszoltam vékony hangon. – Nincs listám.
Dmitrij félrebillentette a fejét, hogy jobban megnézzen magának, és ettől vállig érő haja egy része az arcába hullott. Barna haja van, mint nekem, de messze nem olyan sötét. Az enyém időnként már-már feketének tűnik. Dmitrij félresimította a kócos tincseit, pusztán azért, hogy azok azon nyomban visszahulljanak az arcába. – Nem hiszem el, hogy semmit nem akarsz. Nagyon unalmas születésnapod lenne.
Szabadságot, gondoltam. Ez az egyetlen ajándék, amire vágyom. Szabad választási lehetőséget. Hogy szabadon szerethessem, akit akarok.
– Nem számít – válaszoltam inkább.
– Ezt meg hogy… – Dmitrij elhallgatott. Megértette. Mindig megért. Részben ezért kerültünk egymáshoz ilyen közel, a hét évnyi korkülönbség ellenére. Tavaly ősszel zúgtunk bele egymásba, amikor ő lett a közelharcedzőm. Ahogy a dolgok egyre forróbbá váltak közöttünk, rádöbbentünk, hogy nem csak a korunk miatt kell aggódnunk. Mindketten Lissát fogjuk védelmezni, amikor végez, és nem hagyhatjuk, hogy az egymás iránt táplált érzelmeink tereljék el a figyelmünket, amikor ő a legfontosabb.
Természetesen ezt könnyebb volt mondani, mint eszerint cselekedni, ugyanis nem hittem abban, hogy valaha is tényleg elmúlik, amit egymás iránt érzünk. Mindkettőnknek voltak gyenge pillanatai, olyan pillanatok, amelyek lopott csókokhoz vezettek, vagy amikor olyasmiket mondtunk a másiknak, amit nem kellett volna. Miután megszöktem a strigáktól, Dmitrij azt mondta, hogy szeret, és nagyjából azt is beismerte, hogy soha nem tudna mással élni emiatt. De az is egyértelművé vált, hogy ennek ellenére nem lehetünk együtt, és mindketten visszaestünk a régi szerepünkbe, vagyis távol tartottuk magunkat a másikról, és eljátszottuk, hogy a kapcsolatunk pusztán szakmai.
Á, kicsit sem volt feltűnő Dmitrij szándéka, hogy témát váltson:
– Tagadhatod, amennyit csak akarod, de tudom, hogy mindjárt megfagysz. Menjünk be! Majd hátul beviszlek.
Nem tudtam visszafojtani a meglepetésemet. Dmitrij nem az a típus, aki szereti elkerülni a kényes kérdéseket. Ami azt illeti, pont arról híres, hogy mindig felhozza azokat a témákat, amikről nem akarok beszélni. A mi kis diszfunkcionális, rossz csillagzat alatt született kapcsolatunk? Egyértelműen látszott, hogy aznap nem óhajt ebbe belemenni. Igen. Határozottan megváltoztak a dolgok.
– Szerintem te fázol – ugrattam, miközben körbesétáltuk a testőrtanoncok lakóépületét. – Nem kellene ennél keményebbnek lenned, ha már egyszer Szibériában születtél?
– Szerintem Szibéria nem pontosan olyan, mint amilyennek te elképzeled.
– Sarkköri pusztaságnak képzelem – válaszoltam az igazságnak megfelelően.
– Akkor egyértelműen nem olyan, mint amilyennek képzeled.
– Nem hiányzik? – kérdeztem hátrapillantva arrafelé, ahol mögöttem haladt. Ez olyasmi volt, ami még soha nem jutott eszembe. Az én fejemben mindenki az Államokban akar élni. Vagy, nos, legalábbis nem Szibériában.
– Folyamatosan – válaszolta Dmitrij vágyakozó hangon. – Néha azt kívánom…
– Belikov!
Egy hangot hozott a szél mögülünk. Dmitrij dünnyögött valamit, majd még beljebb tolt a sarok mögé, ahova éppen befordultam.
– Ne kerülj szem elé!
Lebuktam egy sor magyalbokor mögé, amelyek az épület körül nőttek. Nem volt rajtuk bogyó, csak a sűrű csoportokban növő éles, hegyes leveleik, amik felkarcolták a bőröm, ahol kilátszott. Tekintettel a fagypont alatti hőmérsékletre, és a késő esti sétám lehetséges következményeire, pár karcolást abban a pillanatban fel sem vettem.
– Te nem is vagy most szolgálatban – hallottam Dmitrij hangját pár pillanattal később.
– Nem, de beszélni akartam veled. – Felismertem a hangot. Albertáé volt, az akadémia őreinek kapitányáé. – Csak egy percet kérnék. Át kell cserélnünk pár ügyeletet, amikor majd a tárgyaláson leszel.
– Már eszembe jutott – válaszolta Dmitrij. A hangja furcsán, szinte zavartan csengett. – Mindenki másra is nagy terheket ró majd a dolog. Rossz az időzítés.
– Hát, a királynő a saját időbeosztása szerint él. – Alberta frusztráltnak tűnt, én pedig megpróbáltam kilogikázni, miről lehet szó. – Celeste veszi át a műszakodat, és Emillel felosztják maguk között az edzéseidet is.
Edzéseit? Dmitrij nem tart edzést jövő héten, mert… Ó. Hát erről van szó, döbbentem rá. A terepgyakorlat. Másnap indul a hathetes éles gyakorlat számunkra, testőrtanoncok számára. Nem lesznek óráink, és éjjel-nappal morákat fogunk védelmezni, miközben a felnőttek tesztelnek minket. Az „edzések” alatt valószínűleg arra gondoltak, amikor Dmitrij ebben vesz majd részt. De mi ez a tárgyalás, amit Alberta említett? Azokra a megbeszélésekre gondolt vajon, amikre a terepgyakorlat elején kerül sor?
– Azt mondták, nem bánják a pluszmunkát – folytatta Alberta –, de arra gondoltam, nem akarod-e esetleg egy kicsit kiegyenlíteni a dolgokat, és átvállalni párat az ő műszakjaik közül, mielőtt elmész?
– Dehogynem – válaszolta Dmitrij röviden és mereven.
– Köszönöm. Szerintem ez sokat segít majd. – Alberta felsóhajtott. – Bárcsak tudnám, milyen hosszú lesz ez a tárgyalás. Nem akarok nagyon sokáig távol lenni innen. Az ember azt hinné, Daskov esete lefutott ügy, de most úgy hallom, a királynő nem igazán szeretne bebörtönözni egy jelentősebb nemest.
Megmerevedtem. A rajtam végigfutó borzongásnak semmi köze nem volt a télhez. Daskov?
– Biztos vagyok benne, hogy helyesen fognak dönteni – válaszolta Dmitrij. Ebben a pillanatban döbbentem rá, miért volt olyan szűkszavú. Olyasmiről volt szó, amit nekem nem kellett volna hallanom.
– Nagyon remélem. És azt is remélem, hogy csak pár napba telik majd, mint azt állították. Figyelj, rettenetes az idő. Nem jönnél be egy pillanatra az irodába, átnézni az időbeosztásokat?
– Dehogynem – válaszolta Dmitrij. – De előtte hadd intézzek el valamit.
– Rendben. Viszlát mindjárt.
Csend lett, amiből úgy véltem, Alberta biztos elindult. És tényleg, Dmitrij befordult a sarkon, majd megállt a magyal előtt. Felugrottam a búvóhelyemről. Dmitrij pillantása arról árulkodott, hogy eleve tudta, mi fog történni.
– Rose…
– Daskov? – kiáltottam fel úgy, hogy közben megpróbáltam visszafogni a hangom, nehogy Alberta meghallja. – Úgy is, mint Viktor Daskov?
Dmitrij meg sem próbált tagadni.
– Igen. Viktor Daskov.
– És arról beszélgettetek… Úgy érted… – Olyan meglepett voltam, olyan döbbent, hogy alig tudtam összeszedni a gondolataimat. Ez hihetetlenül hangzott. – Azt hittem, őt már bezárták! Azt akarod mondani, hogy még nem is folyt le a tárgyalása?
Igen. Ez egyértelműen hihetetlen volt. Viktor Daskov. Az a fickó, aki rászállt Lissára, és lelki és fizikai kínzásoknak vetette alá, hogy uralkodni tudjon a varázsereje felett. Minden mora képes arra, hogy a négy elem valamelyikét használja mágikus módon: a földet, a levegőt, a vizet vagy a tüzet. De Lissa egy eddig szinte nem is hallott ötödik elemmel tud dolgozni, amit léleknek hívnak. Bárkit meg tud gyógyítani – még a halottat is életrekelti. Annak is, hogy létrejött köztünk a pszichikai kötelék ez az oka – „árnyékcsókolta” lettem, ahogy ezt páran hívják. Lissa visszahozott engem abból az autóbalesetből, amibe a szülei és a bátyja belehaltak, és ezáltal olyan kapcsolatot hozott létre közöttünk, amelyen keresztül képes vagyok érezni a gondolatait, és amit átél.
Viktor már jóval előttünk megtudta, hogy Lissa képes a gyógyításra, úgyhogy fogságban akarta tartani, hogy a saját, különbejáratú Örök Ifjúság Forrásaként használja. És nem habozott megölni bárkit, aki az útjába került – vagy Dmitrij és az én esetemben kreatívabb módszereket is bevetett az ellenfelei legyőzésére. Tizenhét évem alatt rengeteg ellenséget szereztem, de az biztos, hogy senkit nem utáltam annyira, mint Viktor Daskovot – legalábbis, ami az élőket illeti.
Dmitrij olyan arcot vágott, amit nagyon jól ismerek. Akkor szokott így nézni, amikor attól tart, hogy mindjárt megütök valakit. – Bezárták, de nem, nem folyt még le a tárgyalása. A jogi procedúrák néha sok időt vesznek igénybe.
– De most meglesz a tárgyalás? És te is mész? – Az összeszorított fogaimon keresztül ejtettem ki a szavakat, miközben megpróbáltam nyugodt maradni. Gyanítottam, hogy még mindig ott az arcomon a „mindjárt megütök valakit”-kifejezés.
– Jövő héten. Szükségük lesz rám és még néhány másik testőrre, hogy elmondjuk, mi történt aznap éjjel veled és Lissával. – Az arckifejezése a négy hónappal azelőtt történtek említésének hatására megváltozott, és ismét felismertem azt a pillantást. Ezúttal arról a harcias, védelmező tekintetről volt szó, amit akkor öltött magára, amikor a szerettei veszélyben forogtak.
– Nevezz nyugodtan őrültnek, amiért ilyet kérdezek, de izé, Lissa és én nem megyünk veled? – Ekkorra már tudtam a választ, és egyáltalán nem tetszett.
– Nem.
– Nem?
– Nem.
Csípőre tettem a kezem.
– Nézd, nem tűnne logikusnak, hogy ha a velünk történteket akarják megtárgyalni, akkor nekünk is ott kellene lennünk?
Dmitrij, aki ekkorra már magára öltötte a teljes szigorútanár-vértezetét, megrázta a fejét. – A királynő és néhány testőr úgy véli, az lesz a lesz a legjobb, ha ti nem lesztek ott. Nekünk, többieknek is van elég bizonyítékunk, és most leszámítva, hogy bűnöző vagy sem, Daskov az egyik legbefolyásosabb nemes a világon, vagy legalábbis az volt. Akik tudnak erről a tárgyalásról, azok nem kívánják nagydobra verni.
– Azt akarod ezzel mondani, hogy úgy gondoltátok, ha minket is beavattok, mi mindenkinek elmondjuk? – kiabáltam. – Ne már, elvtárs! Tényleg azt hiszed, hogy ilyet tennénk? A leghőbb vágyunk, hogy Viktort bekasztlizzák. Mindörökre. Esetleg még annál is tovább. És ha van rá esély, hogy szabadon engedik, akkor nekünk is ott kell lennünk.
Miután Viktort elkapták, börtönbe zárták, és én azt hittem, itt vége is a történetnek. Úgy gondoltam, ott fog megrohadni. Soha fel sem merült bennem – bár fel kellett volna –, hogy először büntetőjogi eljárásoknak kell alávetni. Akkoriban olyan egyértelműnek tűnt a bűnössége. De, bár a mora államigazgatás titkos volt, és elkülönült az emberekétől, nagyon hasonló módon működött. Isten malmai, meg minden.
– Nem az én döntésem volt – közölte velem Dmitrij.
– De neked van némi befolyásod. Szólhattál volna az érdekünkben, különösen, ha… – A haragom egy része egy kicsit elhalványult, és hirtelen bénító rémület vette át a helyét. Alig bírtam kiejteni az ez után következő szavakat. – Különösen, ha van némi esélye, hogy megússza. Van? Tényleg van esélye, hogy a királynő elengedi?
– Nem tudom. Néha egyszerűen nem lehet megmondani, mit fog ő, vagy a többi magasrangú nemes tenni. – Dmitrij hirtelen fáradtnak tűnt. A zsebébe nyúlt, és odadobott nekem egy kulcskarikát.
– Nézd, megértem, hogy ez felkavart, de most nem beszélgethetünk róla. Vissza kell mennem Albertához, neked pedig be kell menned. A négyszögletes kulcs nyitja a túloldali ajtót. Tudod, melyikre gondolok.
Tényleg tudtam.
– Aha. Kösz.
Duzzogtam, és utálok duzzogni – különösen, mivel Dmitrij éppen a csávából húzott ki –, de nem tudtam mit csinálni. Viktor Daskov bűnöző – sőt, gonosztevő. Hataloméhes és mohó, ráadásul bárkit eltapos, aki az útjába áll. Ha megint szabadlábra kerülne… nos, akkor ki tudja, mi történne Lissával, vagy bármelyik másik morával. Tomboltam a dühtől, amiért én esetleg tehetnék valamit azért, hogy végleg bezárják, de senki nem hagyja.
Pár lépést haladtam, amikor Dmitrij utánam szólt mögülem: – Rose?
Hátrapillantottam.
– Sajnálom – mondta. Kicsit elhallgatott, majd aggódóvá vált az arckifejezése. – És jól tennéd, ha holnap visszahoznád azokat a kulcsokat.
Visszafordultam, és folytattam az utam. Valószínűleg igazságtalan voltam, de egy gyerekes részem úgy gondolta, Dmitrij bármire képes. Ha tényleg be akarna juttatni minket Lissával a tárgyalásra, akkor biztosra veszem, hogy sikerülne neki.
Amikor már majdnem odaértem az oldalbejárathoz, a perifériás látómezőmben hirtelen megmozdult valami. A hangulatom még mélyebbre zuhant. Remek. Dmitrijtől kulcsot is kaptam, hogy bejuthassak, erre valaki más fog lebuktatni. Ez jellemző a szerencsémre. Félig-meddig arra számítva, hogy egy tanár fog érdeklődni afelől, mit keresek odakint, megfordultam és gyorsan kigondoltam valami ürügyet.
De nem egy tanár volt.
– Nem – mondtam halkan. Ez biztos valami trükk. – Nem.
Egy fél pillanatra az is felmerült bennem, hogy vajon tényleg felébredtem-e. Lehet, hogy még mindig ágyban vagyok, alszom és álmodom.
Mert az biztos, hogy ez az egyetlen magyarázat arra, amit abban a pillanatban magam előtt láttam az akadémia kertjében, egy ősöreg, göcsörtös tölgyfa árnyékában ólálkodni.
Mason volt az.

A kiadó engedélyével.