FőképElső rész
Billy története

I.

Jóval elmúlt már délután négy óra, amikor Sánta Billy végre felébredt, és azonnal tudta, hogy valami nincs rendben a szobájával.
Egyenesen felült az ágyában, és körüljártatta a tekintetét a nyomorúságos kis lakásban. A szennyes ruhák halomban hevertek a szoba minden vízszintes felületén. A mosogató túlcsordult a mosatlan edényektől, a sütőt pedig – ősrégi mikrohullámú modell – megkérgesedve, hagymaszerűen borították az odasült ételek egymásra rakódó rétegei. Ám mindez nem zavarta Billyt; ez volt a dolgok természetes rendje, se nagyobb, se kisebb felfordulás, mint ami a hét bármely délutáni ébredése után fogadta. Ugyanilyen ismerős volt számára a csíkos, penészes tapéta és a csupasz villanykörte is, amely méteres hosszúságú vezetéken lógott, és enyhén himbálózott a huzatos szobában. Ezek a tárgyak úgy néztek ki, ahogy mindig is szoktak; valami más volt a gond, és ezt Billy már az ébredése előtt, közvetlenül az öntudat felszíne alatt megsejtette.
Kigördült az ágyból, és elbicegett a szoba egyetlen ablakáig. Egy-két centire felhúzta a rolót, és kikandikált a szürke fénybe. Alatta az utcán a téli árnyékok már kezdték sötétbe vonni a ritkás, késő délutáni forgalmat. Néhány ember sietett fölfelé az alsóvárosi úton, látszott rajtuk, hogy nagyon szeretnének még sötétedés előtt fedél alá kerülni, és egy rendőrségi helikopter siklott el a bérházak teteje fölött, akár egy dögök után kutató keselyű. Billy ösztönösen visszahúzódott, amíg a helikopter el nem tűnt, és nem is tért vissza egy újabb fordulóra; csak egy rutinőrjárat volt. Ezután a fiú alaposabban szemügyre vette az utcát, de nem talált semmi gyanúsat. Fejét rázva visszaengedte a sötétítőfüggönyt. A zavar nem odakint volt, hanem idebent; valahol nagyon közel hozzá.
Ahogy ott állt, immár teljesen éberen, megpróbálta felidézni a pontos szellemi állapotát az ébredés pillanatában. Ma is álmodott, mint általában, és az álom ma is kellemetlen volt, mint általában. Valaki üldözte egy furcsa és ismeretlen, erdős vidéken, fáradhatatlanul közelítve hozzá, miközben ő bozótos vízmosásokba sántikált le, és viharban kidőlt farönkökön küzdötte át magát, beteg lábát fájdalmasan vonszolva maga után. Élénken emlékezett, ahogy felmászik egy hegygerincre, majd lekúszik egy fakitermelő telepre, ahol éppen akkor hallgattak el a láncfűrészek, és mindenfelé halmokban hevert a fenyőillatú fűrészpor…
Fűrészpor.
Billy a levegőbe szimatolt. És még egyszer. Doki mindig azt mondogatta, hogy Billynek olyan orra van, mint egy vadászkutyának, és talán nem is tévedett, mert a szag – az enyhe, de összetéveszthetetlen fűrészporillat – tényleg ott volt a szobában. Billy felkattintotta a lámpát, és négykézlábra ereszkedve, centiről centire kezdte átkutatni az alapdeszkákat, módszeresen, mert ekkor már biztosan tudta, mit fog találni. A kutatás néhány perccel később meg is hozta a gyümölcsét. A tárgy a falhoz közel volt, az ablak és a mosogató között, akadálytalan rálátással az egész szobára: egy rövid fémszár, amely periszkópszerűen emelkedett ki a padlódeszkákból; mellette apró fűrészporkupac. A szár végén pedig – akár egy konyhai gyufaszál feje – egy kristályszem csillogott.
Egy poloska volt: apró, de nagyon hatékony; érzékeny hangfelvevővel és nagy látószögű mikrolencsével, amely éppen elég ahhoz, hogy minden suttogást, minden mozdulatot felfogjon a szobában. Billy első, ösztönös reakciója az volt, hogy a sarka alatt széttapossa, de visszafogta magát. A kormánytulajdon megrongálása még akkor is bűncselekménynek számított, ha azt törvénytelenül használták fel, és Billy börtönviselt előéletét ismerve ez a poloska akár olyan törvényes is lehetett, mint a levegővétel – tizenhét házkutatási paranccsal és egy támadhatatlan bírósági végzéssel megtámogatva. Billy nem semmisíthette meg. Na persze, bármikor fellebbezhetett ellene. Elképzelhetőnek tartotta, hogy ötven centért a sarki számítógépes bíróságon szerezhetne egy felfüggesztő határozatot magánlaksértés miatt – de a bíróságokkal kapcsolatos múltbeli tapasztalatai alapján ez nem tűnt túl valószínűnek. Ami még rosszabb: a számítógépes bírósági tárgyalás könnyen kirobbanthatott volna egy, minden érintett számára rendkívül kínos konfrontációt, és Billy tudta, hogy Doki ennek egy cseppet sem örülne. Doki sosem kedvelte a kínos kérdéseket. Billy leült egy székre, és hirtelen feltűnt neki, hogy reszket. A poloskát akár törvényesen, akár törvénytelenül helyezték el a lakásában, így is, úgy is bajt jelentett. A kérdés csak az volt: miért? Vajon ez csak egy véletlenszerű ellenőrzés, amely szinte bármikor, bármelyik alsóvárosi lakásban előfordulhat, vagy valaki kifejezetten iránta érdeklődik? És ha az utóbbi, akkor miért épp őiránta? Az utóbbi időben nem adódtak problémák, semmi olyasmi, ami különleges figyelmet érdemelt volna, ebben Billy biztos volt. Tizenhét évének felét szikecsempészként töltötte, és értett hozzá, hogy tiszta maradjon, különösen, amióta Dokinak dolgozott. Persze mások, kevésbé gyakorlott szikecsempészek keresztbetehettek neki – de kicsoda? És ami még sürgetőbb: mit tegyen most azonnal, ebben a percben? Tudta, hogy Doki bármelyik pillanatban felhívhatja, és ha a telefont is lehallgatják, már tényleg nem lesz kiút a slamasztikából. Az első lépés, persze, csaknem ösztönösen következett. Nem pusztíthatta el a poloskát, de biztos volt benne, hogy be tudja csapni. A fiókos ruhásszekrényből kihúzott egy piszkos, fekete pulóvert, átment a szobán, és egyenesen a poloska fejére dobta. Aztán kihalászott egy kartondobozt az ágya alól, és kivett belőle egy tranzisztoros rádiót. Miután kicserélte benne az elemeket, a rádió idegőrlő rikácsolással kezdett el rikácsolni. Billy addig tekergette az állomáskeresőt, amíg meg nem találta a sáv leghangosabb, legdisszonánsabb zenéjét; aztán feltekerte a hangerőt, és letette a rádiót a pulóver mellé, hogy a hangszóró alig néhány centire kerüljön a poloska „fülétől”. Semmi esetre sem volt tökéletes megoldás; a szalag alapos elemzésével el lehetett választani az egyéb zajokat a zene ricsajától, de Billy egyelőre megelégedett annyival, hogy a lehallgatóknak meg kell majd dolgozniuk az információért. Ezután kihúzta a telefon csatlakozóját a falból, amivel használhatatlanná tette a készüléket, majd – némiképp vonakodva – a számítógépes konzolt is kikapcsolta. Végül egy székbe roskadt, és letörölte a verítéket a homlokáról. Teljesen elvágta a szobáját a külvilágtól, de így legalább volt egy perce gondolkodni. Ha Doki telefonál, „nem kapcsolható” jelet fog kapni, még mielőtt lenne idejük azonosítani a hanglenyomatát. Ha a telefonkapcsolat nem működik, valószínűleg megpróbálja majd összehozni a hívást a számítógépen – és rájön, hogy azt is blokkolták. Egymás után két sikertelen kísérletből Doki észre fogja venni, hogy valami nincs rendben, és abbahagyja a próbálkozást, legalábbis egy időre. Ez alatt az idő alatt Billynek el kell őt érnie. De hogyan? Doki állandó érvényű parancsa értelmében Billynek baj esetén Doki személyi csipogóját kellett felhívnia egy nyilvános telefonról, meghagyni egy rejtjelezett számot, és várni, hogy Doki visszahívja. Ha viszont valaki valóban komolyan szimatol Billy után, ez túl veszélyes lenne. A fiú megint gyötörni kezdte az agyát, hogy eszébe jusson valami, ami a nyakára hozhatta az Egészségügyi Ellenőrzést. Ott volt egy hete az az epehólyag-eset, de azzal nem adódott semmi probléma; jól ment minden, még úgy is, hogy Doki sokkal feszültebb volt a szokásosnál, az aneszteziológus pedig egész este részeg volt, mint a csap. A vakbélműtét tegnapelőtt éjjel szintén simán zajlott, akárcsak a nyirokcsomó-biopszia. Az emberek annyira örültek az eredménynek, és annyira hálásak voltak Dokinak, amiért segített rajtuk – valószínűtlennek tűnt, hogy bepanaszolták volna.
A tény ettől még tény maradt: Billy szobáját bepoloskázták. A megfigyelők nyilván mindenre kiterjedő parancsot szereztek, hogy bejussanak az alatta lévő lakásba, és vesződséges munkával lyukat fúrtak a padlójába. És bár a véletlenszerű megfigyelés valóban napról napra elterjedtebbé vált, a lehetőség, hogy annyi ember közül éppen Sánta Billy akadt volna egy szokványos rutinexpedíció horgára, túl sok lett volna véletlen egybeesésnek. Az Egészségügyi Ellenőrzésnek bőven volt oka megfigyelni Billyt, a rovására írt letartóztatásokkal és hajszálon múló megmeneküléseivel. Tudták róla, hogy szikecsempészként keresi a kenyerét, habár ténylegesen még soha nem kapták el. Ráadásul mindig fennállt a lehetőség, hogy Papagáj vagy egy másik szikecsempész vetette Billyt a farkasok elé valamilyen egyéni indíttatásból. Még maga Doki is beköphette, akármilyen valószínűtlennek is tűnt ez a gondolat. Billy világában a valószínűtlen lehetőségeket sem lehetett kihagyni a számításból. Egyelőre természetesen a legrosszabbal kellett számolnia: hogy valaki valamilyen meghatározott okból kémkedik utána. Ez azt jelentette, hogy ideiglenesen megszűnt a közvetlen kapcsolata Dokival. Azonban ha Doki egy újabb esetet tervezett ma estére, Billynek valahogy muszáj volt őt elérnie. A fiú lassan kihalászott néhány ruhát egy kupacból, és öltözni kezdett, magára húzva a szokásos farmernadrágot és sötét, hosszú ujjú inget, amit munkához hordott. Felvette a bal cipőjét, befűzte, majd beleerőlködte dongalábát a csavart, emelt talpú, ortopéd jobb cipőbe. Odalépett a hűtőhöz, talált egy maradék csirkecombot, és rágcsálni kezdte, miközben átnézte a fél tucat hamis hitelkártyát a pénztárcájában. Amikor végzett, magára öltött egy súlyos viharkabátot, nyaka köré tekert egy sálat, és keresztülbicegett a szobán az ajtóhoz.
A lépcsőház és az utca, akárcsak a folyosó, üres volt. Már majdnem teljesen besötétedett, és hideg szél szűrődött le a Felsővárosból, elhajított újságpapírdarabokat sodorva magával, amelyek a néptelen járdán táncoltak. Billy a legközelebbi nyilvános lift felé tartott. Az Alsóváros összes telefonkonzolját lehallgatták, és mindegyik teljes azonosítást és hitelellenőrzést végzett, mielőtt kapcsolta volna a hívott felet. A Felsővárosban már a telefonhasználat puszta méretei is lehetetlenné tették az ilyesfajta alapos hitelesítést; Billy biztos volt benne, hogy el tudja érni Mollyt egy vészhívással és a visszahívási számmal, mielőtt a hamis személyazonosítóját lenyomozzák, és bontják a vonalat.
A liftállomáson a lassú, de általában üres teherszállító liftet választotta, majd tizenhét emelettel feljebb kilépett a Felsőváros utcáira, és északnak indult, a legközelebbi helitaxi-állomás felé. A Felsőváros szokás szerint nyüzsgött az esti forgalomtól, és a helitaxi-állomás is tele volt emberekkel. A legtöbb telefont éppen használta valaki, de az állomás hátsó részénél két konzol szabad volt, távolabb az áramló tömeg útvonalától, a rakodórámpák közelében. Billy megnézte az egyik telefon számát, az emlékezetébe véste, majd belépett a szomszédos fülkébe, és behelyezett egy hitelkártyát az egyik nyílásba. Amikor a tárcsahang megszólalt, beütött egy számot, majd türelmetlenül várt, amíg a csengőhang halkan sípolt a fülében. Egy másodperccel később a videoképernyő bekapcsolt, és megjelent rajta egy lány arca. A szeme elkerekedett, ahogy fölismerte a fiút.
– Billy!
– Ne mondj semmit! – csitította Billy. – Baj van. Vedd át ezt a kódolt számot, és most rögtön hívj vissza! – Kódolva átküldte a lánynak a szomszédos telefon számát, és gyorsan bontotta a vonalat. Valahol egy telefonlehallgató nyilván rögzíteni fogja a hamis kifizetést, és panaszt nyújt be, a hívás forrásával és hanglenyomattal kiegészítve, de Billy messze jár majd, mire bárki ki tudná bogozni a hamis adatokat, és riasztást adhatna ki az illetéktelen telefonhasználat miatt. A fiú belépett a szomszédos fülkébe, és várakozás közben a kezét dörzsölgette, hogy felmelegedjen. Végül, jó néhány perccel később, a telefon zümmögni kezdett. A képernyő bekapcsolt, ahogy Billy felemelte a kagylót, és ismét megjelent a lány arca.
– Billy, miért hívsz itt bent? Tudod, hogy Doki nem akarja, hogy bármelyikünk a Kórházat hívja!
– Nem volt más választásom – felelte Billy. – Amúgy meg tiszta azonosítót használtam.
– Az eszed tokja tiszta! – zsörtölődött a lány. – A telefonlehallgató azonnal hívott, amint letettem a kagylót. Mondtam neki, hogy téves hívás volt, aztán keresnem kellett egy másik vonalat, hogy visszahívjalak. Szóval mi a baj?
– Bepoloskáztak – mondta Billy. – Ma csinálhatták, amíg aludtam.
A lány ingerültségét aggodalom váltotta föl. Fiatal volt, a húszas évei elején járt. Rövid, barna haja volt, és nagyon kék szeme. Még mindig a nővérsapkáját és a köpenyét viselte, noha Billy tudta, hogy már nincs szolgálatban.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a lány.
– Még szép, hogy biztos, a cucc kiállt a padlómból. – A fiú röviden elmesélte neki, hogyan fedezte föl a szerkezetet. – Lehet, hogy én kellek nekik, de az is lehet, hogy csak egy rutinellenőrzés, fogalmam sincs. De nem kockáztathattam. Ki kellett kapcsolnom a telefonomat és a számítógépemet.
– Értem, persze. Ez azt jelenti, hogy Doki nem tud elérni.
– Nem is lenne jó, egy spiclivel a nyakamon. – Billy a képernyőn lévő lány szemébe nézett. – Molly, van bármi ötleted, hogy miért lehet valaki a nyomomban?
– Nincs. Hónapok óta nem volt problémás esetünk, és tudod, hogy Doki mennyire óvatos. – A lány összeráncolta a homlokát. – Tudsz a ma estéről?
– Azt tudom, hogy Dokinak van mára egy esete. De azt nem, hogy mi a munka, és azt sem, hogy mire van szüksége hozzá.
– Nekem tegnap este elmondta – folytatta Molly. – Két orr- és torokmandula-műtét.
– Még több mandula? – horkant föl Billy.
– Hát, nem a betegeken múlik – felelte a lány. – Ezek a gyerekek egész télen fertőzésektől meg mandulagyulladástól küszködtek. Doki a tegnapi esete után hazafelé menet megvizsgálta őket, és ma estére írta ki őket műtétre.
– Nem vesztegette az időt, mi? – mondta Billy.
– Most éppen mindketten fertőzésmentesek, ezért Doki úgy döntött, hogy belevág, amíg lehet. Mindenesetre két teljes mandulaszettre lesz szüksége, varratokkal, kaparókanalakkal, éterrel… a szokásos holmival.
– Oké – bólintott Billy. – Mondd meg Dokinak, hogy bepoloskáztak, de megszerzem a szetteket Papagájtól és a szokásos helyen találkozom veletek, oké? Ha valamiért nem leszek ott, az azt jelenti, hogy rám tapadt egy ügynök, vagy valami más gond van, és Dokinak le kell mondania a műtétet.
– Billy, Doki nagyon nem örülne.
– Még kevésbé örülne, ha összefutna az Ellenőrzéssel! – vágott vissza Billy. – Tudod, hogy ez nem kifejezetten legális műtét.
– Tudom – sóhajtott a lány. – Mindegy, tegyél meg mindent, remélem, találkozunk ma este. És Billy… légy óvatos, bármit is csinálsz. Lehet, hogy Doki utálja lemondani a betegeit, de még jobban utálná, ha te bajba kerülnél. Végül is, ha te kiesnél a forgalomból, nem is lehetnének betegei.

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.