Marcello D’Orta: Én, reméljük, megúszom

Még tíz évesen olvastam az Én, reméljük, megúszom című kötet egy korábbi kiadását. Akkoriban kicsit irigykedve, vagy éppen megdöbbenve néztem az írásokat korombeli gyerekektől, csodáltam a gyakran nyers szókimondó modort.
Ha minket kértek meg, hogy írjunk például az iskolánkról, aligha volt bátorságunk, merszünk megemlíteni vagy esetleg kritizálni a wc-k állapotát, a „diktátor” takarítónénit, vagy némelyik fásult, begyepesedett tanár akkor indokolatlannak tűnő szigorúságát.

Mély tisztelettel adóztam hát az arzanói kisdiákoknak, szerény próbálkozásként még fel is olvastam egy órán valamelyik fogalmazást a könyvből az osztály előtt.
 
Utólag látom, mi miért nem lázadoztunk, miért nem írtunk nyers és kíméletlen véleményt házidolgozatainkban egy kötelező könyvről, vagy kiadott témáról. Egyszerűen nem volt igazán miért lázadni.
 
A Nápoly külvárosában élő nebulók sajátosan fejtik ki véleményüket a nyomornegyedről, ahol élnek. Nincs mit szépíteniük a dolgokon, hamar kialakul a cinizmusuk.
Marcello D’Orta tanító régóta gyűjtögeti ezeket a dolgozatokat, és állítása szerint fájó szívvel, de így is kiszűrte közülük azokat az irományokat, melyek a legélesebben festik le előttünk a szegénynegyedet. Ennek ellenére vegyes érzelmeket kiváltó írást kapunk a kezünkbe.
 
Egyfelől bájos, humoros és kedves fogalmazások, másrészt a humor cinikus, a báj az maga az őszinteség, ami végül meglehetősen kemény igazságra mutat.
Keserédes „aranyköpések antológiája” a kötet, vehetjük akár különleges szociológiai tanulmánynak, melyben a gyerekek a lehető legfrissebb modorban tálalják voltaképpen az életszínvonalukat. Komoly és hétköznapi kérdésekre adott komoly válaszok, melyek mögött az eleven gyermeki fantázia és a gyermek bölcsessége munkálkodik.

A magyar fordító becsületére válhat, hogy a nyelvtani és helyesírási hibákat, illetve a szlengeket is remekül átrakta a magyar nyelvbe.
 
Most a tíz éves öcsém olvassa a könyvet és derül rajta nagyokat, úgy, ahogyan én is nevettem rajta, de tervezem, hogy mégennyi év múlva újra odaadom majd neki. Lehet, hogy akkor már neki is másféle mosoly fog ülni az arcán.