Főkép Mindig is furcsának találtam, ha egy zenekarból az egyik tag kilép, mondván, hogy esetleg mások a zenei tervei, belső ellentétek miatt, szólókarrier, önmegvalósítás, stb. céljából, aztán néhány évvel később, amikor a tervezett elképzelései nem járnak sikerrel, mintha mi sem történt volna, visszatér, és ugyanott folytatja a bandával, ahol anno abbahagyta.

Ez történt a Sevendust fennállása során is, ugyanis a gitáros, Clint Lowery lelépett 2004 decemberében, egy buli után, a turné kellős közepén, hogy a tesójával együtt zenéljen és alakítsanak egy bandát. Majd néhány évre rá, 2008-ban ismét ott kopogtatott a régi cimboráinál, hogy bizony visszajönne, és ez az album már ismét vele készült el…
 
A Sevendust igazság szerint sosem tartozott a klasszikus értelemben vett „elsővonalas” bandák közé. Már ’98 óta ott vannak a köztudatban, és jelentetik meg sorra az albumaikat, de a komolyabb áttörés, amitől igazán világsztárokká és globálisan ismertté válhattak volna, még nem következett be.

Nem is tudom, hogy hirtelen milyen címkével illessem a zenekar stílusát, csakis a mihez-tartás végett, legyen mondjuk félúton a modern és a nu-metal között, vagyis vaskos gitárhangzások, tempós dobok, röfögő basszus, némi gépi prüntyögés aláfestés gyanánt, és könnyen ragadó dallamos refrének itt-ott némi dühösebb énekkel, hörgéssel megtámogatva, amiket általában a dobos, Morgen Rose produkál.

Pályafutásuk során olyan népszerű zenészek tették tiszteletüket vendégként egy-egy dalukban, mint a Deftones-os Chino Moreno, Skin, Aaron Lewis, aki a Staind búskomor tekintetű frontembere, Chris Daughtry, aki a néhány évvel ezelőtti amerikai Megasztár egyik döntőse, és aki igencsak jól csengő nevű énekessé vált.
De említhetnénk éppen az Alter Bridge 2 tagját is: Myles Kennedy, akinek mostanság a legfontosabb elfoglaltsága, hogy a Slash turnén ellássa az énekesi feladatokat, illetve Mark Tremonti gitáros, aki ugyebár a Creed húrnyűvője is.
 
Miután Clint Lowery otthagyta őket, Sonny Mayo gitárossal töltötték ki a keletkezett űrt, és meg is jelentettek három stúdióalbumot, amelyeket meg is turnéztattak. Aztán, miután Clint visszatért, békében el is váltak az útjaik.
Nem volt különösebb probléma a távollétében készült lemezekkel, azok is ugyanúgy szerethetőek lettek, mint elődjeik voltak, de most, hogy az „eltévedt bárány” is újra részt vett a dalszerzésben, mégis érezhető a különbség…

Látványos differencia nincs az új album, és az azt megelőzők között, de mégis, valahogy a friss dalok egységesen magasabb színvonalúak és jobban sikerültek, köszönhetően annak, hogy Clint remek dalszerző is, és kiválóan vokálozik, sőt van, hogy meg is osztoznak Lajon Witherspoon énekessel a fő énektémákon.
 
A csapat az album megjelenése előtt egy-két héttel a „Forever Dead” című dalt hozta nyilvánosságra kedvcsináló gyanánt, és milyen jól is tették…
A szokásos stílusjegyek jellemzik a nótát: pörgős, lendületes alaptéma, némi dühösebb ének a dobostól, remek tekerések és egy olyan refrén, amelyet aztán nagyon nehezen ver ki az ember a fejéből.

Az első hivatalos, klipes single az „Unraveling” lett. Kicsit bajban is vagyok, mert ha az előző mondatban azt írtam, hogy annak a dalnak mennyire remek a refrénje, akkor itt nem tudom, mi lenne a megfelelő jelző, ugyanis itt hallhatjuk az album legjobb refrénjét, kolosszális! Lajon és Clint együtt éneklik szinte végig a dalt, amely nem mondható egy túlságosan kemény dalnak, a verzék szép lágyak, az alaptéma középtempós, a dobokon van egy kis „sörös-hordó” effekt, és ezekből csúcsosodik ki a hatalmas refrén, tényleg telitalálat!

Az albumot indító dalban (Splinter) van egy kis intrószerűség, aztán jön a beütés, és belekezd a banda a zúzásba, „sikálnak” a gitárok, dohog a basszus, Morgen Rose elég rendesen pakolgatja a cájgot, és még egy szóló is van benne.
Ennek a fajta zenének, illetve stílusnak nem feltétlenül szoros tartozéka a gitárszóló, és ne is várjon senki egy Petrucci-t, vagy Satriani-t megszégyenítő villantást, de elég pofás lett, rövid, tördelt ritmusú zakatolás.

Amikor először hallgattam a lemezt, vártam, hogy vajon melyik lesz a lágy ballada, mert nem csak keménykedni tudnak a srácok, készítettek ők már szinte végig akusztikus gitárokon előadott, vonósokat is csatasorba állító lírákat is a régebbi lemezeken: „Angel’s Son”, „Xmas Day”, „Shadow In Red”, stb.…
Aztán mire az album végére értem, rá kellett eszmélnem, hogy bizony most ilyen nem született…

Vannak persze rajta lassúbb dalok, de azokra nem az a jellemző, hogy torzmentesek lennének, hanem, hogy nincs bennük esetleg üvöltés… Sziklaszilárd riffeket, kemény dobokat tartalmaznak, csak a szokásosnál gyengédebb az ének („Last Breath”, „Confessions (Without Faith)”, „Here And Now”).
Ebbe a kategóriába tartozhatna a „Better Place” is, viszont ebben van némi üvöltés.

Vannak szellősebb, tempós nóták is: „Karma”, „Ride Insane”, „Nowhere”; illetve fellelhetőek még igazán arcbamászó zúzdák is: „The End Is Coming”, „Strong Arm Broken”.
 
A zenekaron kívül azért köszönhető még valakinek az, hogy ilyen remek végeredmény született, aki pedig nem más, mint Johnny K csúcsproducer.
Ő aztán tudja, hogy mi fán terem a slágeres rock/metal zene, ugyanis eddigi ténykedéseinek olyan zenekarok tartoznak komoly mértékű hálával, mint például a Disturbed, a3 Doors Down, a Staind, a Drowning Pool vagy éppen a Machine Head, és tekintve, hogy egyik csapat sem egy sikertelen, huszadrangú haknibrigád, így el lehet ismerni, hogy valamicskét azért talán mégis ért a fazon a szakmájához.
 
Összegzés:
Aki szeretne a mai kor hangzásának megfelelő, igényes, slágeres, keményebb muzsikát hallgatni, annak bizony nyugodt szívvel tudom ajánlani a Sevendust legénységének legfrissebb alkotását, mert ismét nem vallottak szégyent vele.
Aki pedig esetleg hátat fordított volna a zenekarnak az elmúlt néhány lemezük miatt, annak erősen ajánlott, hogy villámgyorsan szerezze be az új albumot, mert újfent olyat fog hallani tőlük, amiért ezt a bandát bezárta kicsiny szívébe!
 
Az együttes tagjai:
Lajon Witherspoon – ének
Clint Lowery – gitár, vokál
John Connolly – gitár, vokál
Vincent Hornsby – basszusgitár
Morgan Rose – dob, ütős hangszerek, vokál
 
A lemezen elhangzó dalok listája:
1. Splinter
2. Forever
3. Unraveling
4. Last Breath
5. Karma
6. Ride Insane
7. Confessions (Without Faith)
8. Nowhere
9. Here and Now
10. The End Is Coming
11. Better Place
12. Strong Arm Broken
 
Diszkográfia:
Sevendust (1997)
Home (1999)
Animosity (2001)
Seasons (2003)
Southside Double-Wide: Acoustic Live (koncert, DVD) (2004)
Next (2005)
Best of (Chapter One 1997–2004) (2005)
Alpha (2007)
Retrospective 2 (DVD) (2007)
Chapter VII: Hope & Sorrow (2008)
Cold Day Memory (2010)