Részlet Frederik Pohl: A hícsík birodalma című könyvéből

Isztambultól a csillagokig

I

Stan tizenhetedik születésnapján ismét lesújtott az Isten haragja, mint ahogy nagyjából minden hatodik héten tette. Stan éppen egyedül tartózkodott a lakásban, zöldséget aprítva születésnapi vacsorájához. Amikor hirtelen rátört a már ismerős, de elsöprő erejű, kellemetlen, szédülési roham, tudta, hogy arról van szó, amit mindenki, akit ismer, „az Isten haragjának” nevez, de az égvilágon senki sem tudja, mire vélje. A kívülről behallatszó sikoltások és autókürtölés azt jelezték számára, hogy Isztambulnak azon a részén mindenki más ugyanezt érezte. Stan a hámozókést ledobta a padlóra, nehogy megvágja magát, aztán leroskadt egy székre, hogy kivárja a végét.
Az emberek úgy tartották, hogy a Harag szörnyű dolog, és ez nagyjából meg is felelt az igazságnak. Bármi is volt valójában az Isten haragja, egyszerre csapott le az egész világon, és nemcsak azokra, akik még a Földön éltek. Az űrben úszó hajókon, a marsi és vénuszi gyarmatokon és a Naprendszer határain belül, ahol emberi lények tartózkodtak, mindenütt ugyanabban a pillanatban lepte meg őket az őrület, s az ebből származó balesetek és katasztrófák áldozatainak száma igen magasra hágott. A maga részéről Stan nem sokat törődött ezzel. Amit ő érzett, az olyan volt, mintha hirtelen intenzív, magányos, erotikus rémálom kerítette volna hatalmába. Talán akkor érezhetne ilyet, gondolta Stan, ha jól berúgna. Az erotikus rész nem nagyon különbözött bizonyos sóvárgásoktól, amelyek amúgy is elég gyakran elfogták.
A különös állapot nem tartott nagyon sokáig. Amikor elmúlt, Stan megrázta magát, fölvette a padlóra ejtett kést, odakapcsolt a helyi tévé híreire, hogy megnézze, ezúttal hogyan zajlott le az esemény.
Ami azt illeti, elég gyászosan. Tüzek, karambolok: Isztambul agresszív autóvezetői általában villámgyors reflexeikre támaszkodnak, hogy elkerüljék a balesetet, és amikor a Harag lenullázta vezetői képességüket, gyors egymásutánban jöttek a karambolok. A legszörnyűbb eset akkor történt, amikor egy olajtartályhajó betévedt az Aranyszarv-öbölbe. Mivel mind a tankhajó vontatóin, mind a saját hajóhídján hirtelen mindenki cselekvőképtelenné vált, a hatalmas vízi jármű a hullámokat szántva egészen lassan, de ellenállhatatlanul belecsúszott az óvárosi oldal egyik cirkáló-dokkjába, majd hatalmas lángtenger közepette felrobbant.
Ez valóban csúnya baleset volt. Mindazonáltal, mint minden tinédzser, Stan is nagy tűrőképességgel rendelkezett mások balsorsát illetően. Eltátotta a száját, aztán visszatért feladatához, remélve, hogy a zűrzavar nem nagyon fogja késleltetni apját abban, hogy a születésnapi raguhoz való sáfránnyal és kagylóval idejében hazaérjen. Amikor Stan végzett a zöldségekkel, hideg vízzel teli edénybe rakta az egészet, és féltve őrzött régi lemezei közül betett néhányat a készülékbe, hogy lejátssza őket. Ezúttal Dizzy Gillespie, Jack Teagarden és a Firehouse Five Plus Three került sorra. Aztán leült, hogy várjon, miközben hallgatja a zenét, és átlapozott néhány képregény-füzetet, azon elmélkedve, vajon apja ezúttal elég ideig maradt-e józan ahhoz, hogy valamilyen ajándékot vegyen neki születésnapjára.
Ez volt az a pillanat, amikor a hatóság kopogtatott az ajtón.
Ketten voltak: egy férfi meg egy nő, és gyanakvóan néztek körül az ütött-kopott lakásban.
– Itt lakott Walter Avery amerikai állampolgár? – kérdezte a nő, és a múlt időbe tett ige mindent, de mindent elmondott Stan számára.
A hatóságnak nem tartott sokáig, hogy közölje Stannel, miként is történt, hogy a Harag statisztikai adattá degradálta az apját. Walter Avery elesett, miközben átment az úttesten, és egy kótyagos taxisofőr áthajtott rajta. A vezetőt semmiképpen nem lehet felelőssé tenni, mondta gyorsan a nő, hiszen tudja, a Harag… Mindenesetre a sofőr azóta eltűnt, és mellesleg a szemtanúk azt mondták, hogy Stan apja illuminált állapotban volt. Természetesen.
Stan merev, boldogtalan tekintetét látva a férfi sajnálkozni kezdett:
– Legalább nem szenvedett – mondta mogorván. – Azonnal meghalt, nem érzett semmi fájdalmat.
– Azt hiszem, így lehetett – türelmetlenkedett a nő. – Szóval akkor maga értesítve lett. Be kell mennie a hullaházba, hogy még éjfél előtt elvitesse a holttestet, különben a következő napot is fel fogják magának számítani. A viszontlátásra!
Azzal távoztak.

II

Mivel születésnapi vacsorájához sem a kagylót, sem a sáfrányt nem kapta meg, Stan talált néhány szelet maradék sonkát, és berakta őket az edénybe, a zöldségekhez. Amíg ezek lassú tűzön párolódtak, leült, fejét két kezébe temetve, hogy átgondolja, mit jelent amerikai – na jó, félig amerikai – árvának lenni, egyedül Isztambul városában.
Két tény tolakodott előtérbe. Az első, hogy az a régóta várva várt nap, amikor apja egyszer s mindenkorra kijózanodik, visszaviszi őt Amerikába, és ott új életet teremt kettőjük számára, szóval ez a mindig elérhetetlennek tűnő nap most már sohasem fog eljönni. Ebből a tényből következett a második: soha nem fog rendelkezésére állni annyi pénz, hogy jusson belőle egyetemi tanulmányaira, még kevésbé ama álmának valóra váltására, hogy elrepüljön az Átjáró-aszteroidára, és csodálatos kalandokat éljen át. Most már soha nem fog azok közé a hősies Átjárókutatók közé tartozni, akik a galaxis különös bolygóira repülnek. Nem fog felfedezni felbecsülhetetlen értékű tárgyakat, amelyeket a hícsík eltűnt, ősi faja hagyott hátra. És nem lesz belőle sem híres, sem gazdag ember.
Eme új tények közül egyik sem jelentett nagy meglepetést Stan számára. A bennük való hit erősen megkopott benne, mivel tizenhárom éves korában egyidejűleg köszöntött rá a szkepticizmus és a serdülőkor hajnala. De eddig legalább elméletileg lehetségesnek tűntek. Most már egyáltalán semmi nem látszott lehetségesnek.
Ekkor jött el az a pillanat, amikor végre megengedte magának, hogy sírjon.
Miközben ízetlen születésnapi vacsorája után búsan rendet rakott a konyhában, Mr. Ozden kopogtatott az ajtón.
Mr. Ozden hetven körül járhatott. Stannek száznál is többnek tűnt: összeaszott, randa öregember volt, feje búbján megkopaszodva, szúrós bajsza viszont még mindig feketéllett. Stan még soha nem találkozott nála gazdagabb emberrel. Övé volt az a rozoga ingatlan, amelyben Stan lakott, és a másik két szomszédos épület is, továbbá a bordélyház, amely két emeletet foglalt el az egyikben. Mr. Ozden mélyen vallásos ember volt, olyan jámbor az előírások betartásában, hogy nem tűrt meg semmiféle alkoholt épületeiben, kivéve a bordélyt, de ott is csak a nem iszlám hitű turisták számára.
– Fogadd legmélyebb részvétem, Stanley fiam – zengte meglepően erős hangján, tekintetével automatikusan végigpásztázva minden látható helyet, hátha egy tiltott whiskyspalack nyomára bukkan. (Sohasem talált egyet sem, ebben a tekintetben Stan apja ügyesen járt el.) – Szörnyű tragédia, de Allah útjait nem szabad megkérdőjeleznünk. Megkérdezhetem, mik a terveid?
Stan már odarakta elé a teát, ahogyan apja is mindig tette.
– Még nem tudom pontosan, Mr. Ozden. Azt hiszem, munkát kell keresnem.
– Igen, ez így van – helyeselt az öreg. Kis darab mandulás csókot rágcsált, amelyet Stan tett elé egy csészealjon, s közben a fiút nézte. – Talán az amerikai konzulátuson dolgoznál, mint az apád?
– Talán. – Stan azonban tudta, hogy ebből nem lesz semmi. Ezt már régen megtárgyalták. Az amerikaiak nem alkalmaznak olyan fordítót, aki még nem töltötte be huszonegyedik életévét.
– Ez remek lenne – jelentette ki Mr. Ozden. – Főként, ha gyorsan megtörténne. Amint tudod, holnap esedékes a lakbér, amihez hozzájön még a múlt heti, ami nem lett rendezve, amint az egy héttel korábbi sem. Gondolod, hogy jól fognak fizetni a konzulátuson?
– Ahogyan Allah akarja – felelte Stan olyan átéléssel, mintha komolyan gondolta volna. Az öregember bólintott, oly módon vizslatva Stant, ami szorongással töltötte el a fiút.
– Vagy pedig – mondta mosolyogva, hogy kivillantak méregdrága fogai – beszélhetek az unokaöcsémmel az érdekedben, ha akarod.
Stan hirtelen felegyenesedett: Mr. Ozden unokaöccse is a bordélyház tulajdonosa volt.
– Úgy érti, hogy neki dolgozzak? És mit csináljak?
– Azt, ami jól fizet – mondta ridegen Mr. Ozden. – Fiatal vagy, és gondolom, egészséges. Azt hiszem, abban a szerencsében lehet részed, hogy tekintélyes summát kereshetsz magadnak.
Valami megpezsdült Stan hasában és ágyékában, de nem kellemesen. Időnként látta a Mr. Ozden unokaöccsének alkalmazásában álló kurvákat, amint napoztak a háztetőn, amikor az üzlet pangott, és gyakran egy-két fiú is feltűnt közöttük. Az utóbbiak többnyire még nála is fiatalabbak voltak, főleg kurdok és hegyvidéki anatóliaiak, hacsak nem Algériából vagy Marokkóból jöttek. A fiúk nem tartottak ki sokáig. Stan és barátja, Tan élvezték, hogy messziről kiabálva sértegethették őket. Egyik sem tűnt közülük különösebben szerencsésnek.
– Tudod, nem csak férfiak az unokaöcsém kliensei – folytatta Mr. Ozden, mielőtt Stan megszólalhatott volna. – Gyakran jönnek hozzá nők, időnként tehetős özvegyek, turisták Európából vagy Keletről, akik igen hálásak annak a fiatalembernek, aki olyan gyönyörben tudja részesíteni őket, amire a férjük többé már nem képes. Gyakran előfordulnak nagy borravalók, amelyeknek csaknem a felét unokaöcsém otthagyja a fiúknál, azon kívül, hogy jár nekik az Időszaki Orvosi is, amíg alkalmazásában állnak, valamint az egészen jó szállás és étkezés, ésszerű áron. A női kliensek elég gyakran a legkevésbé sem visszataszítóak. Természetesen – tette hozzá felgyorsult és lehalkított hangon –, lehetnek férfi ügyfelek is. – Fölállt, teájának és mandulás csókjának javát érintetlenül hagyva. – De talán a konzulátus jobb ajánlatot fog tenni számodra. Mindenképpen haladéktalanul fel kell hívnod őket, hogy tudasd velük apád szerencsétlen balesetét. Még az is előfordulhat, hogy van valami fel nem vett fizetése a számláján, amiből kifizetheted a lakbért. Holnap reggel újra jövök.
Amikor Stan felhívta a konzulátust, Mr. Goodpastor nem volt benn, de idős titkárnőjét megindította a hír.
– Jaj, Stanley! Ez a szörnyű Harag! Milyen borzasztó lehet neked! Az apád, nos… nagyon rendes ember volt. – Stan tudta, hogy ez csak feltételesen felel meg a valóságnak. Apja nyájas természetű, nagylelkű, megbízhatatlan szeszkazán volt, és a konzulátus csak azért adott neki munkát, mert amerikai létére egy török béréért dolgozott. És amikor Stan bátortalanul megkérdezte, hogy van-e valami esély a fel nem vett munkabérre, a titkárnő igen tapintatosan reagált:
– Attól tartok, nem, Stanley. Tudod, én foglakozom a Mr. Goodpastornak szánt utalványokkal, és biztos vagyok benne, hogy nincs köztük ilyen. Ami azt illeti – tette hozzá zavart hangon –, attól tartok, hogy nagy valószínűséggel inkább az ellenkezőjéről van szó. Az utóbbi időben a papád számos fizetés-előleget kapott, úgyhogy a számlája kissé túl van diszponálva. De emiatt ne aggódj, drágám! Biztos vagyok benne, hogy senki sem fog követeléssel fellépni irányodban.
A hír nem jelentett újdonságot Stan számára, de azért mégis tovább élezte a problémát. Lehet, hogy az amerikaiak nem fognak pénzt követelni tőle, de Mr. Ozden biztosan fog. Már meg is tette. És mindent el fog követni, hogy behajtsa. Amikor legutóbb kiebrudaltak valakit az egyik lakásából, Stan a tetőről figyelte a fejleményeket, és látta, hogy Mr. Ozden a lakó minden ingóságát lefoglalja, hogy azok eladásából fedezze a lakbérhátralékot.
Ez arra késztette, hogy kutató tekintettel nézzen szét piciny lakásukban. A fontosabb bútordarabok nem számítottak, mivel eleve Mr. Ozden tulajdonát képezték, akárcsak az ágynemű és a konyhai felszerelések. Apja szegényes ruhatára mindenképen szóba jöhetett. Továbbá saját elaggott zenegépe és régi amerikai jazzlemez-készlete, animációs és számítógéppel átalakított űrkaland-gyűjteménye, iskolai tankönyvei, a polcokon lévő kis mennyiségű élelmiszer – mindez együtt is alig fedezi a lakbért. A mérhető értékkel bíró egyéb dolgai közé tartoztak még a hangszerei: viharvert trombitája és a dobok. Persze Mr. Ozden nem igazán tarthatott igényt a dobfelszerelésre, mert az nem Stané volt; barátja, Tan Kusmeroglu hozta oda és hagyta ott, amikor a szülei nem tűrték el tovább, hogy az ő házukban zenebonáljanak.
Ezzel már lehetne kezdeni valamit. Amikor felhívta őket, Tan anyja vette föl a telefont, és rögtön sírni kezdett, amint meghallotta a rossz hírt. Mrs. Kusmeroglu csak némi idő elteltével tudta elmondani Stannek, hogy Oltan nincs otthon. Dolgozik, de nyomban továbbítani fogja neki a szomorú üzenetet, és ha van valami, amit tehetnek…
Amikor Stan befejezte a beszélgetést, az órára pillantott. Még rengeteg ideje volt addig, amikorra a hullaházba kellett mennie, ezért kinyitotta a fekhelyet, amelyen aludni szokott – apja ágyát valahogy nem szívesen használta volna –, és lefeküdt, arra az esetre, ha netán megint rájön a sírás.
De nem jött rá. Azonnal elaludt, s ez még jobb volt számára. Órákkal később arra ébredt, hogy Tan Kusmeroglu ott állt az ágyánál. Stan hallotta a müezzint, amint imára hívja az igazhitűeket a sarkon lévő kis mecsetből, de kántálását csaknem elfojtotta Tan izgatott hangja, ahogy felrázta álmából barátját:
– Rajta, Stan, ébredj fel! A vén seggfej most éppen imádkozik, én meg kölcsönvettem a főnököm furgonját. Itt a legjobb alakalom arra, hogy elvigyük a cuccodat!
Ez azt jelentette, hogy legföljebb tíz percük van. Stan nem vitatkozott. Még ennyi idő sem kellett, hogy berakják a dobokat, a trombitát, az értékes lemezeket és a zenegépet, meg egy csomó más dolgot a furgonba. Már éppen elhajtottak, amikor Stannek eszébe jutott valami.
– El kell mennem a hullaházba – mondta.
Tan levette szemét a turistabuszról, amely egyik oldalról a másikra kanyargott előttük, meg az árukihordó autóról, amely elég régóta próbált oldalról bevágni, és Stanre pillantott. Különös, csaknem együtt érző képet vágott, kissé elpirulva, amit akkor szokott csinálni, amikor valami új csínytevésre készül.
– Elgondolkodtam rajta – szólalt meg. – Nem kell odamenned.
– De azt akarják, hogy azonosítsam a papám tetemét. Muszáj mennem.
– Nem, nem muszáj. Mi fog történni, ha odamész? Azt akarják majd, hogy fizess a temetésért, és azt hogy fogod megtenni? Nem. Maradj látókörön kívül!
– De hol? – kérdezte egyszerűen Stan.
– Hát nálunk, te gyagyás! Lakhatsz az én szobámban, vagy – tette hozzá kuncogva – a húgommal együtt, ha ez jobban tetszik, de előbb feleségül kell venned.
A Kusmeroglu családban mindenki dolgozott. Az apa segédkönyvelő volt egy üzemben, amely koreai márkájú autókat gyártott exportra. Tan háztartási felszereléseket hordott ki egy tartós fogyasztási cikkeket forgalmazó áruházból. Tizenhat éves húga, Naslan az egyik Boszporusz menti nagy szálloda cukrászdájában tevékenykedett. Még Mrs. Kusmeroglu is dolgozott otthon, amikor éppen nem takarítással, főzéssel vagy a család ruháinak foltozásával töltötte idejét: a turistaipar számára fűzött össze gyöngyöket karperecekké, úgy, hogy Korán-idézeteket formáljanak ki. Noha senki sem mondta neki, de Stan jól tudta, hogy még így, a legszolidabb Alap Orvosival is alig tudnak kijönni keresetükből, és a jövőt illetően állandó félelem kínozza őket. Az, hogy visszamenjen, és befejezze iskolai tanulmányait, Stan számára olyan reménytelenül lekerült a napirendről, mint ahogy Tan esetében is történt. Ám az is elképzelhetetlen volt, hogy hosszabb ideig pumpolja Kusmerogluékat. Valamilyen módon pénzt kellett keresnie.
Ez nem ment könnyen. Rendszeres munkához nem juthatott hozzá, még ha lett volna is, mivel a török jogrendszer értelmében nyilvántartásban nem szereplő, nem létező személynek számított. Persze sokan mások is osztoztak sorsában. A szegénységtől sújtott Isztambulban milliók éltek úgy, mint ő. Nem tűnt valószínűnek, hogy a hatóságok nyomozást indítanának a felkutatására, hacsak nem szerepel a neve valamilyen hivatalos dokumentumban.
Az egészben csak az volt a jó, hogy közeledett a nyár. A város rendes, többnyire szűkölködőkből álló 25 milliós lakossága minden héten két-három millió turistával gyarapodott, néha még többel is. A dolog természetéből adódóan ezeknek az embereknek volt pénzük, amit a legjobban Isztambul látnivalóira, ételeire, régiségeire és lakosaira lehetett elkölteni.
– Lehetne idegenvezető belőled – jelentette ki Mr. Kusmeroglu a vacsoránál. – Hibátlanul beszélsz törökül is, angolul is, Stanley. Jól tudnád csinálni.
– Idegenvezető – ismételte el Stan, udvariasságból vendéglátójára nézve, mintha jó ötletnek tartaná, de még nem lenne meggyőződve róla.
– Persze, hogy idegenvezető – szólt feddően Tan. – Apámnak igaza van. Már megtanultál mindent, amit tudnod kell Isztambulról. Biztosan emlékszel azokra az unalmas történelemórákra, amikor együtt jártunk iskolába. Egyszerűen hagyd el az ottomán-időszakot és koncentrálj azokra az őrült császárnőkre a bizánci korból, amelyről a turisták amúgy is szeretnek sokat hallani. Meg a könyvtárból is kivehetünk neked útikönyveket, hogy áttanulmányozd őket.
– De nincs idegenvezetői engedélyem! – trafált bele a dolgok közepébe Stan. – A hatóság…
– Nem fog piszkálni téged – mondta határozottan Tan anyja. – Egyszerűen csak lófrálj a Topkapi vagy a Nagy bazár környékén. Amikor olyan amerikaiakat látsz, akik nem turistacsoporttal vannak, akkor csak úgy, baráti alapon információval látod el őket. Azt mondod nekik, hogy itt tanuló amerikai diák vagy; ez majdnem igaz, ugye? És ha bármilyen hatóság kérdéseket tenne fel neked, csak angolul beszélj hozzájuk, mondd meg nekik, hogy éppen a szüleidet keresed, és náluk vannak a papírjaid. Mivel szőke, kék szemű gyerek vagy, nem fogják kétségbe vonni szavaidat.
– De nincs is semmilyen amerikai ruhája – szólt közbe Naslan.
– Ezt meg lehet oldani – biggyesztette le ajkát egy pillanatra az anyja, de aztán elmosolyodott. – Te meg én varrunk neki néhányat. Amúgy is ideje, hogy megtanulj varrni.
A nyersanyagot az a kimeríthetetlen készlet szolgáltatta, amelyet a Naslan hoteljében működő talált tárgyak részlege biztosított, a lány és az anyja pedig elvégezték szükséges igazításokat. Stan lett az utazó amerikai egyetemista mintapéldánya: kiszélesedő nadrág, amely úgy festett, mint a legmenőbb pantalló, de nem volt az; rugós talpú futócipő, Dallas Dodgers baseball-sapka, továbbá trikó, elöl azzal a felirattal, hogy „Átjáró vagy bukás”, hátul pedig: „Megbuktam”. A turistatömeget pontosan annyira meg lehetett kopasztani, ahogy előre elképzelték. Nem, még annál is jobban. Azok az amerikaiak, akikre Stan koncentrált, valamennyien olyannak tűntek, mint akiknek több pénzük van, mint amennyivel tudnának valamit kezdeni. Mint a New York állambeli Riverdale-ből az idősebb pár, akiket úgy összezavart az agyoninflálódott török valuta, hogy egymilliárd új lírás bankjegyet erőltettek rá Stanre borravalóként, mert segített nekik tiszta toalettet találni, pedig egy vagy két millió is igen nagylelkű lett volna. És amikor a fiú rámutatott a tévedésre, ragaszkodtak hozzá, hogy – becsületességének jutalmául – tartsa meg a milliárdot. Úgyhogy az első héten Stan többet hozott össze, mint amennyit Tan keresett munkájával, és csaknem annyit, mint Naslan. Megpróbálta az egészet odaadni Mrs. Kusmeroglunak, de ő csak a felét fogadta el:
– Tedd félre a jövődre, Stanley – okította nyájasan. – Hasznos, ha egy fiatalembernek van némi tőkéje.
– Végül is, lehet, hogy egy szép napon majd meg akarsz nősülni – tette hozzá a lánya.
Természetesen Stan korántsem dédelgetett ilyen terveket, noha Naslan kétségtelenül elég csinosan festett huncut, kerek, karima nélküli kis kalapjában és miniszoknyájában, amit egyenruhaként viselt a cukrászdában. És jó illata is volt. Ezt azoknak a nem teljesen kiürült parfümös és szépítőszeres üvegcséknek köszönhette, amelyeket a hotel hölgyvendégei előszeretettel dobáltak ki a női mosdóban; ennek rendben tartása az ő feladatai közé tartozott. Ez meg is tette a maga hatását Stanre. Néha, amikor a lány közel ült hozzá, miközben esténként a család együtt nézte a tévét, remélte, senki sem veszi észre, hogy valami kínosan kidudorodik az ágyékánál. Végül is hím volt, és tizenhét éves.
De teljesen feldobódott új helyzetétől is, ami abból adódott, hogy jelentős pénzkereső lett belőle. Egész oldalakat magolt be az útikönyvekből, és ezt úgy egészítette ki, hogy időnként a hivatásos idegenvezetők körül lődörgött, ellesve a turistacsoportjuknak tartott kiselőadásokat. Erre a legalkalmasabbnak az olyan látnivalók bizonyultak, mint a Nagy mecset vagy az Hagia Sophia. Ezeken a helyeken összezsúfolódtak a tizenöt-húsz fős turistacsoportok, és a hat vagy nyolc, egymással versengő idegenvezető mind egyszerre beszélt, vagy fél tucat nyelven. Az ő pletykáik általában érdekesebbek voltak, mint bármi a könyvekben, és mindig sokkal trágárabbak.
A kihallgatásuk azonban némi kockázattal is járt. Egyszer abban a szűk sikátorban, amely a Topkapi palotát egykor kiszolgáló nagy konyhákhoz vezetett, két hivatásos idegenvezetőre lett figyelmes, akik furcsán néztek rá, miközben arra vártak, hogy csoportjuk kiszivárogjon a bemutatóteremből. Amikor mindketten elkezdtek a mobiltelefonjukon beszélni, még mindig őrá nézve, gyorsan elhagyta a helyszínt.
Tulajdonképpen kevésbé félt az idegenvezetőktől vagy a hatóságtól, mint attól, hogy Mr. Ozden megtalálja. Hogy az öregember mit tenne, ha ez így történne, Stan nem tudta. Úgy képzelte, hogy ha minden kötél szakad, kifizethetné a lakbérhátralékot abból a líra-bankjegykötegből, amely a Tannal közösen használt matrac alatt szépen gyarapodott. De ki tudja, hogy hirtelen szökésével milyen törvényt sérthetett meg? Mr. Ozden persze tudná, ezért a fiú messze elkerülte régi lakását.
Stan élete nem csak munkából állt. Ha időben hazaért, a vacsoránál segített Mrs. Kusmeroglunak, aki úgy tett, mintha csodálná a fiú főzőtudományát, ami valójában eléggé sekélyes volt. Azután általában valamennyien együtt nézték a család régi, ezer csatornás tévéjét. Mrs. Kusmeroglu a komolyabb beszélgetős műsorokat kedvelte, amelyekben szakértők olyan különleges események értelmét taglalták, mint a megfoghatatlan Isten Haragja, amely időről időre lesújtott rájuk, vagy hogy mit lehetne kezdeni a ciprusi helyzettel. Mr. Kusmeroglu jobban szerette a zenét, persze nem azt a fajtát, amit a fiúk szoktak játszani. Tan meg Stan az űr- és sportműsorokat kultiválták. Ezek azonban ritkán kaptak kellő mennyiségű szavazatot, mivel Naslan az angol nyelvű csatornák amerikai vígjátéksorozatait kedvelte – boldog, gazdag, jóképű emberek Las Vegasban, Malibuban vagy a Tappan-tavon élvezik az életet –, hogy gyakorolja angol tudását, és ő hathatósabban tudott érvelni, mint bármelyikük. De ez nem számított, mert igazi családként osztoztak a dolgokon. És Stannek, aki csak igen halvány emlékeket őrzött arról, hogy milyen a családi élet, bizonyos fokig ez tetszett a legjobban az egészben.
Noha Kusmerogluék valamennyien határtalanul kedvesen bántak Stannel, tűrőképességük arra már nem terjedt ki, hogy megengedjék a fiúknak, hogy a lakásban játsszanak a dobkészleten és a trombitán. Ezért Stan és Tan egyszer-kétszer elcipelték a hangszereket az iskola tornatermébe, ahol egy unokatestvér éjjeliőrködött, és senki sem törődött azzal, hogy tanítás után ki milyen nagy lármát csap.
Persze ez nem volt ugyanaz. Amikor tizenkét éves iskolások voltak, komoly tervet dédelgettek magukban. A basszushegedűn játszó kurd fiúval és az egy osztállyal alattuk járó, csúnyácska billentyűs kislánnyal kiegészülve zenekart akartak összehozni. Napokig vitatkoztak rajta, míg végül megtalálták a nyerő nevet: „Stan, Tan és a Banda”. Úgy tervezték, hogy kicsiben kezdik: születésnapi bulikon és talán lakodalmakon. Klubokban csak akkor fognak játszani, ha már elég nagyok lesznek. Lemezszerződést kötnek. Aztán majd feltörnek… Ám akkor a kurd srácot kiutasították az országból, mert az apját tetten érték, hogy pénzt ad át a földalatti kurdisztáni mozgalomnak, a kislány anyukája pedig nem akarta, hogy gyermeke bárhogyan is, de annyi időt töltsön fiúkkal együtt.
Ez azonban nem jelentett olyan nagy csapást számukra. Akkorra Stant és Tant már nagyobb álom tartotta bűvöletében: a /világűr/. A végtelen határvidék, ahol az égbolt nem korlátozza egy fiatalember törekvéseit.
Elszánták magukat arra, hogy ha valamilyen módon elegendő mennyiségű pénzre tennének szert, elmennek az Átjáróra vagy esetleg az egyik bolygó-előörsére. Tan a Marsot kedvelte, ahol a gyarmatosítók csaknem Földszerű élőhelyet hoztak létre műanyag kupolák alatt. Stant inkább az az elképzelés vonzotta, hogy az ősi hícsí katakombákban kóboroljon a Vénuszon, ahol – ki tudja? – még mindig lehetnek olyan felfedezésre váró tárgyak, amelyekből csaknem annyira meggazdagodhatnának, mint egy Átjáró-feltáró.
A leküzdhetetlen problémát a pénz jelentette, ami ahhoz kellett, hogy eljussanak valamelyik említett helyre. De talán nem is kellett volna hozzá pénz, mivel más lehetőségek is adódtak. A híres régi felfedezőt, Robinette Broadheadet például rendkívül gazdaggá tette Átjáró-jövedelme, és mindig pénzelt különféle űrmissziókat. Mondjuk azt, amelyik éppen most indult évekig tartó útjára az Oort-felhő felé, ahol állítólag valami mesés hícsí tárgy létezik, de máshogy nem lehet eljutni hozzá, csak lassú, emberi rakétaűrhajóval. Az utat Broadhead fizette az önkéntesek helyett, akik elvégzik ezt a fárasztó kutatást. Tannak és Stannek is biztosan szívesen fizetne, ha elég idősek lennének, és ha addigra már nem fedeznének fel mindent, amit csak lehet.
Természetesen ezek gyermeteg elképzelések voltak. Stan többé már nem remélte, hogy ténylegesen valóra válhatnak, de azért még mindig álmodozott róluk.
Addig is végezte idegenvezetői munkáját, és élte életét a Kusmeroglu családdal, s ezek sem voltak rosszak. Az első hónapban több pénzt szedett össze, mint amennyit életében valaha is látott. Egyszer elkövette azt a hibát, hogy Naslan szeme láttára számolgatta bankjegyeit, és a lány rögtön lecsapott rá:
– Miért rakod élére a garast, Stanley? Nem gondolod, hogy ideje volna már egy részét elkölteni?
– Mire? – pillantott rá óvatosan a fiú.
– Valami rendes ruhára, az Isten szerelmére! Figyelj, péntek a szabadnapom. A papa nem engedi, hogy a délelőtti imákat kihagyjam, de mit szólnál ahhoz, ha utána elvinnélek vásárolni?
Így aztán pénteken délelőtt Stannek és Naslannak az volt az első dolga, hogy busszal elmenjenek a nagy szuperbazárokba, és a fiú hozzálásson első felnőtt ruhatárának összeállításához. Minden sokkal többe került, mint amennyit Stan fizetni akart, de Naslannak jó orra volt ahhoz, hogy kiszimatolja az alkalmi vételeket. Persze mindenből hat variációt is felpróbáltatott a fiúval, mielőtt hagyta, hogy megvegye valamelyiket. Miután már minden csomag a kezükben volt, amit cipelniük kellett, és Stan fél vagyona elúszott, éppen a buszra vártak, amikor egy autó állt meg előttük.
– Hé, te! – kiáltott egy férfihang.
A konzulátus autója volt, makulátlan fekete ajtaján az Amerikai Egyesült Államok aranyozott címerével, és a sofőr az ablakon kihajolva élénken mutogatott Stanre:
– Nem te vagy Stan Avery, Walter Avery fia? Hát persze, hogy te vagy. Ide figyelj, Mr. Goodpastor már tűvé tette érted az egész várost. Hol bujdokolsz, az Isten szerelmére?
Stan olyan pillantást vetett Naslanra, mintha tőrbe csalták volna.
– Hát, hmm, a barátaimnál tartózkodom.
Az álló autó mögött fél tucat másik vesztegelt, és valamennyiben erősen nyomták a dudát. A vezető obszcén mozdulattal intett feléjük, aztán parancsoló hangon szólt Stanhez:
– Nem maradhatok itt. Nézd, Mr. Goodpastornak van valamije számodra. Legalább meg tudod mondani a címedet?
Míg Stan valami választ próbált kiötleni, Naslan mézesmázos hangon megszólalt:
– Még nem tudod biztosan, hogy mi lesz a címed, ugye, Stan? Éppen arra készül, hogy a saját lakásába költözzön – tájékoztatta a sofőrt. – Miért nem küldik el, bármi is az, a munkahelyére? Ez az Eklek Fehérnemű Szolgáltató Cég. Zincirlikuyuban van, a Kaya Aldero Sok 34/18 alatt. Tessék, leírom magának.
Amikor a konzulátus sofőrje végre a forgalmi dugót megszüntetve elhajtott, a lány kedvesen így szólt:
– Ki tudja, mi lehet az, Stan? Lehet, hogy pénzt akarnak valamiért, talán a papád temetéséért? Mindenesetre van ennél a cégnél egy művezető, aki kedvel engem. Gondoskodni fog róla, hogy megkapjam, bármi is az, és nem fogja elmondani senkinek, kinek adta oda.
Amikor azonban Naslan hazahozta a konzuli pecséttel ellátott, vastag borítékot, nem számla volt hozzátűzve, hanem egy szűkszavú üzenet Mr. Goodpastortól.

Kedves Stanley!
Amikor ellenőriztük a dossziékat, kiderült, hogy apád rendelkezik életbiztosítási kötvénnyel, amelynek te vagy a kedvezményezettje. A kifizethető összeg indexálva van, úgyhogy elég szép summát tesz ki. Remélem, segíteni fog neked abban, hogy megfelelő életkörülményeket teremts magadnak!

Stan egyik kezében az üzenetet, a másikban a vaskos borítékot tartotta, amihez korábban az üzenet volt oda tűzve, és elképedten nézett Mr. Kusmeroglura.
– Mit jelent az, hogy „indexálva”?
– Azt, hogy a kötvény kifizethető összege a megélhetési költségekhez van kötve, ezért a summa az inflációval együtt emelkedik. Nyisd ki, Stanley! Jó sok pénz lehet benne.
Amikor azonban Stan kivette a borítékból a hivatalos amerikai utalványt, a számok keserű csalódással töltötték el.
– Nahát – szólalt meg, és próbált mosolyogni, miközben megmutatta a családnak –, mit kezdjek ezzel? Vegyek rajta egy családi méretű pizzát?
De Naslan szeme élesebb volt az övénél. Kikapta a papírt a kezéből.
– Te idióta – szidta le, félig nevetve – hát nem látod? Ez nem líra, hanem dollár! Gazdag lettél, Stan! Azt teszel, amit akarsz. Vedd meg magadnak a Teljes Orvosit! Házasodj meg! Vágj bele valami vállalkozásba! Akár kezdj új életet Amerikában!
– Vagy – tette hozzá Tan – finanszírozhatod az utadat az Átjáró-aszteroidára.
Stan rápillantott, aztán még egyszer, sokkal figyelmesebben az utalványra. Amit Naslan mondott, igaz volt. Rengeteg pénz virított rajta, bőven elegendő az Átjáróra teendő útra, sőt sokkal több, mint amennyibe az kerül.
Stan továbbgondolta a dolgot, és remegő hangon szólalt meg:
– Ami azt illeti, ez elég kettőnek is. Megcsináljuk, Tan? Elmegyünk az Átjáróra?

© Hungarian edition, 2009, Metropolis Media Group Kft.