Dan Brown: Az elveszett jelkép

Bármennyire is hajaz a cím egy új Rejtő-regényre, ez bizony nem más, mint A da Vinci-kód szerzőjének, Dan Brownnak a legfrissebb könyve. Az elveszett jelképre több mint hat évet vártunk – no, nem mintha ez idő alatt nem lett volna mit olvasnunk –, a hosszú várakozás pedig meghozta gyümölcsét: egy intelligens, izgalmas, rejtvényekkel és csavarokkal teli, letehetetlen ponyvaregényt.
 
Mert Brown könyve ezúttal sem akar több lenni, és nem is szabad többnek kezelnünk annál, ami: egy tömegeket megszólító kalandregény, amely szigorúan a szórakoztató irodalom palettáját díszíti.
 
Bár van itt minden, mi szem-szájnak ingere, illetve minden, amit az írótól már megszokhattunk (összeesküvés-elméletek garmadája, misztikus fényben derengő főgonosz, titkos társaságok, tiltott tudás, eszes főszereplő, oldalán az elmaradhatatlan csinos nővel, félelmetes külsejű fejes, akiről csak a végén tudjuk meg, hogy jó-e avagy gonosz stb.), annak azért felettébb örülhetünk, hogy ezúttal végre legalább némileg más cselekményvezetésben lehet részünk.
 
Aki olvasta a szerző eddigi regényeit, minden további nehézség nélkül észrevehette, hogy azok azonos kaptafára készültek: az első fejezetben mindig valaki halálát láthattuk, az a valaki pedig minden esetben rituális gyilkosság (vagy valami egészen hasonló) áldozata volt.
 
A többi fontosabb pont, a családi és baráti kapcsolatok szövevénye, a főgonosz jelleme (ésígytovább) mind-mind csaknem ugyanolyannak tetszett. Az elveszett jelkép, ha túlzottan nem is, legalább egy kicsit eltérő, újfajta cselekményvezetéssel kecsegtet.
 
A történet főszereplője ezúttal is Robert Langdon, a híres szimbólumkutató (az Angyalok és démonok, illetve A da Vinci-kód is az ő főszereplésével íródott), aki újfent akaratán kívül kerül egy gyors ritmusú, „világmegváltó” kalandba. A Vatikán titkai, az ellenanyag rejtélye, a templomos lovagok legendája és a Szent Grál után ezúttal a szabadkőművesség, annak is leginkább az amerikai ága kerül középpontba.
 
A cselekményről feleslegesnek érzem akár egyetlen betű leírását is – legyen elég annyi, hogy valóban egy rettentően összetett és izgalmas (felnőtt)mesét kapunk, temérdek jelképpel és többé-kevésbé ismeretlen legendával. Amiért plusz jó pont jár Brownnak, hogy időnként az olvasót is bevonja a játékba, és hagyja, hadd szórakozzunk el mi is egy kis kódfejtéssel.
 
Röviden összefoglalva: Dan Brown új regénye a jól bevált recept szerint készült - ismét sablonokra épül és kliséket használ, teszi mindezt azonban abszolút felsőfokon, rém izgalmasan. Az elveszett jelkép tehát rágógumi az agynak, ugyanakkor a legjobb rágógumik egyike. A szerző pedig – negatív kritikák ide, történelmi pontatlanság oda – tudhat valamit, hiszen a regény gyakorlatilag letehetetlen. Egy posztmodern és egy szocreál közt bátran kézbe vehető, a maga műfajában száz százalékra teljesít.