Főkép

Randy „The Ram” Robinson a 80-as évek legendás pankrátora volt, aki karrierje csúcsán több millió rajongó szeme láttára győzte le az Ajatollah névre hallgató bunyóst. Csakhogy az évek elszálltak, és ő ott maradt a ringben, miközben megállíthatatlanul öregedett. A jövő nem hozott már nagy meccseket számára: egyre kisebb klubokban, egyre kevesebb ember előtt lépett fel, egyre több ránccal a testén és egyre kevesebb pénzzel a zsebében.
 
A történet kezdetén Randy (Mickey Rourke) már kiöregedett bunyós, aki azonban hiába próbálkozik, nem tud mit kezdeni az életével. Amióta az eszét tudja, egyetlen dologhoz ért, az pedig nem más, mint a pankráció. Időnként arra sincs pénze, hogy az otthonaként szolgáló lakókocsi bérletét kifizesse, ilyenkor kénytelen a furgonja hátuljában éjszakázni (ami cseppet sem tesz jót tönkrement hátának). Mellesleg az összes utcai jelenet alatt egy olyan kabátban járkál, amiből már bőven kilóg a bélés, és csak némi szigetelőszalag tartja egyben.
 
Emberi kapcsolatai sem túl bonyolultak. Szabadidejében egy éjszakai bárba jár, ahol valami különös vonzalom köti Cassidyhez (Marisa Tomei), a fénykorán már szintén túllépett sztriptíztáncosnőhöz (akivel egyébként képtelen normális kapcsolatot kialakítani). Néha összefut régi bunyós kollégáival, lenyeli ostoba főnöke megalázó megjegyzéseit, időnként pedig a lakókocsiparkban cseperedő kölykökkel bolondozik. Van egy lánya is, Stephanie (Evan Rachel Wood), akit azonban hosszú évek óta nem látott, és akivel javíthatatlanul rossz a kapcsolata. Ennyi.
 
A film egyik legnyomasztóbb (és egyben leghátborzongatóbb, legundorítóbb) jelenetében azt is megtudhatjuk, miféle beteg szórakoztatást kell nyújtaniuk a lecsúszott pankrátoroknak ahhoz, hogy képesek legyenek fenntartani magukat, illetve megkopott hírnevüket. Randy pedig, bármennyire is próbál visszavonulni, képtelen megtagadni azt, amire született…
 
A pankrátor egész egyszerűen zseniális alkotás. Egyszerre nyomasztó, tanulságos, a maga módján szép és rendkívül megható. A rendező, Darren Aronofsky (Rekviem egy álomért, A forrás) keze nyoma az első perctől felismerhető, megadja a film kellő ritmusát és hangulatát. Az egészet pedig csak fokozni tudja Bruce Springsteen Golden Globe-díjjal kitüntetett zenéje.
 
Mickey Rourke nagy visszatérése A pankrátorral szinte példátlanul látványos és hibátlan: a film kilenc jelölést és öt díjat söpört be, összesen öt nemzetközi rendezvényen. Az egykori „babaarcú” Rourke hiába vesztette el gyakorlatilag minden sármját, mégis tehetségesebbnek tűnik, mint valaha.