FőképA jazz olyan műfaj, ahol csak az lehet igazán jó muzsikus, aki valóban „odateszi” magát, aki olyan megszállottan gyakorol, mint például John Coltrane (aki már tudta, hogy ott van a testében a végzetes kór, mégis minden nap 6-8 órán keresztül gyakorolt), és aki úgy játszik a hangszerén, hogy közben megnyitja a lelkét.
Jazzt nem lehet zárt lélekkel játszani; a jazzt nem lehet csak úgy, megszokásból ledarálni, se a színpadon, se a stúdióban. (Aki valami ilyesmit csinál, az lehet, hogy zenél, de nem valódi, nem őszinte jazz, amit produkál.)
 
Mindez kétszeresen, háromszorosan érvényes a jazz énekesekre. Nekik aztán tényleg meg kell nyitniuk magukat, a lelküket, ők nem bújhatnak el a hangszerük mögé, ők csak magukat adhatják – ilyen értelemben pontosan olyanok a zenekar többi tagjához képest, mint a meztelen emberek a felöltözöttek között.
 
A magam részéről mindig is két csoportba soroltam a jazz énekeseket: vannak azok, akik csak simán előadják a dalokat, és vannak azok, akik át is élik mindazt, amit elénekelnek. Az előbbiek is elviselhetőek, de jobbára csak akkor, amikor a dalnak van némi szövege.
A borzalom az, amikor az ilyen, előadó-típusú énekesek szöveg nélküli dalokkal próbálkoznak – ezzel szemben a valódi élmény az, amikor az átélő-típusú énekesek adnak elő egy-egy ilyen szerzeményt.
 
Winand Gábor az átélő-típusú énekesek közé tartozik. Az ő esetében gyakorlatilag mindegy, mit énekel, hogy a dalnak van-e valamilyen szövege, vagy nincs – a hangja mindig közvetít felém valamilyen szenvedélyt, érzelmet, indulatot, hangulatot, valami olyasmit, ami érték, amiért egyáltalán érdemes meghallgatni egy-egy zenét.
 
Winand Gábor, aki már dolgozott Babos Gyulával, Vukán Gyöggyel, Balázs Elemérrel, és gyakorlatilag a hazai jazzvilág valamennyi jeles tagjával, ezúttal kubai származású sógorával, Ramón Valléval, és a holland trombitással, Eric Vloeimansszal készített lemezt. A trió alapját az a duó alkotta, amelyet a két sógor hozott létre; kettesben már többször felléptek, mielőtt csatlakozott hozzájuk a trombitás.
 
A jazz esetében, főként a kisebb létszámú formációknál gyakran előfordul, hogy valamelyik tag (hangszer) jobban előtérbe kerül, mint a többi – ebben az esetben a triónak sikerült elkerülnie ezt a csapdát. Egyenjogú zenészekként játszanak, megosztják egymással a gondolataikat, az érzéseiket, és a közös produkcióval a zenehallgatót teszik gazdagabbá.
 
Igen, gazdagabbá tesznek minket, és valahogy… tisztábbá, mert ahogy ezt a muzsikát hallgatjuk, ami egyértelműen nem smoothos háttérzene, hihetetlen szabadsággal áramolhatnak a fejünkben a gondolatok; a zenei hangulatok felidézhetnek bennünk rég elfeledettnek hitt emlékeket, olvasmányokat és filmeket, megélt, vagy csak elképzelt kalandokat, történeteket – az egész olyan, akár egy mágikus, misztikus utazás, ami ugyan semmire sem jó, semmit sem tesz hozzá a világhoz, viszont minket kitisztít, felüdít, és valahogy fokozza az ellenállóképességünket.
 
Szükség van az ilyen zenékre, amik kikövetelik maguknak a figyelmet. Szükség van rájuk, annak ellenére, hogy egyre kevesebb időnk jut a befogadásukra. Szükség van az ilyen zenékre, amelyekben minden egyes újrahallgatás alkalmával felfedezhetünk valami újat; amelyek azért maradnak megunhatatlanok, mert művelőik nem közönségként, hanem valódi játszótársként tekintenek ránk, a hallgatókra.
  
Az együttes tagjai:
Winand Gábor – ének, fuvola
Ramón Valle – zongora
Eric Vloeimans - trombita
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Y Si Volviera
2. Levitando
3. Primavera
4. Sibonei
5. Principe Azul
6. Captive Dreamer
7. Bulgarian Love Song
8. Somos
9. Rompiendo
10. Andar por Dentro