Henning Mankell: Kennedy agya
Írta: Galgóczi Tamás | 2010. 06. 23.
Nem tudom, mi hangsúlyosabb ebben a könyvben: a hozzá nem értő átlagember által folytatott nyomozás, vagy a feldolgozatlan szülői gyász. Az viszont biztos, hogy Mankell ezúttal saját dühét írta meg, minden szórakoztatási vágytól mentesen. Ennek eredménye ez a könyv, ami időnként idegesítő, de többnyire dühítő.
Legfőképpen ezért, mert hiányzik belőle az a légkör, ami Kurt Wallander történeteinek olvasása közben elfogja az embert (ez mondjuk lehet, hogy az új fordítónak köszönhető), helyette viszont egészen komor és zaklatott az egész, ami a témáját tekintve nem is csoda, hiszen a könyv gyakorlatilag nem szól másról, mint a fia elvesztésébe beletörődni nem tudó anya megszállott kutatásáról a miértek után.
Merthogy az elhunyt fiú (Henrik) tele van titkokkal. Anyja (Louise Cantor) az első, számára idegen leányzó felbukkanásakor – akiről kiderül, hogy közeli kapcsolatban volt a néhaival – rádöbben, gyakorlatilag fogalma sincs Henrik valódi életéről.
Nem tudja, miből élt, kik voltak a barátai, miként gondolkozott az élet nagy kérdéseiről, milyen tervei voltak – a korábban kapott levelek és beszélgetések a jelek szerint csak arra voltak jók, hogy leplezzék az igazságot.
Ez a tény már önmagában is sokkoló, hát még a felfedezés, miszerint nem öngyilkosságról, hanem gyilkosságról van szó.
De mire megy egyedül az 54 éves régésznő, akinek korábban nem sok köze volt a való világhoz, aki otthonosabban érzi magát a görög cserépdarabok között, mint például a nemzetközi reptereken?
Vajon mit titkolt fia, és mennyire veszélyes turkálni az utána maradt „romhalmazban”? És vajon mi köze van mindehhez a legfiatalabb amerikai elnök agyának?
Véleményem szerint ez a regény a levegőben lógott, mivel Mankell közismerten bátran fogalmazza meg véleményét az általa igazságtalannak ítélt ügyekben (utoljára Izrael gázai embargója ellen tiltakozott, és segélyflottájával a helyszínen próbált segíteni).
Mivel régóta Mozambikban él, számomra csak idő kérdése volt, hogy mikor ír egy könyvet személyes tapasztalatairól, a jelenkori Afrika nyomorúságos helyzetéről.
Legfeljebb azon csodálkozom, miért nem foglalkozott alaposabban a nemzetközi segélyszervezetek ténykedésével, működésével – biztos vagyok benne, hogy ott is számtalan dühöngésre okot adó ügy lapul. És akkor még nem is beszéltünk az ENSZ-ről...
Legfőképpen ezért, mert hiányzik belőle az a légkör, ami Kurt Wallander történeteinek olvasása közben elfogja az embert (ez mondjuk lehet, hogy az új fordítónak köszönhető), helyette viszont egészen komor és zaklatott az egész, ami a témáját tekintve nem is csoda, hiszen a könyv gyakorlatilag nem szól másról, mint a fia elvesztésébe beletörődni nem tudó anya megszállott kutatásáról a miértek után.
Merthogy az elhunyt fiú (Henrik) tele van titkokkal. Anyja (Louise Cantor) az első, számára idegen leányzó felbukkanásakor – akiről kiderül, hogy közeli kapcsolatban volt a néhaival – rádöbben, gyakorlatilag fogalma sincs Henrik valódi életéről.
Nem tudja, miből élt, kik voltak a barátai, miként gondolkozott az élet nagy kérdéseiről, milyen tervei voltak – a korábban kapott levelek és beszélgetések a jelek szerint csak arra voltak jók, hogy leplezzék az igazságot.
Ez a tény már önmagában is sokkoló, hát még a felfedezés, miszerint nem öngyilkosságról, hanem gyilkosságról van szó.
De mire megy egyedül az 54 éves régésznő, akinek korábban nem sok köze volt a való világhoz, aki otthonosabban érzi magát a görög cserépdarabok között, mint például a nemzetközi reptereken?
Vajon mit titkolt fia, és mennyire veszélyes turkálni az utána maradt „romhalmazban”? És vajon mi köze van mindehhez a legfiatalabb amerikai elnök agyának?
Véleményem szerint ez a regény a levegőben lógott, mivel Mankell közismerten bátran fogalmazza meg véleményét az általa igazságtalannak ítélt ügyekben (utoljára Izrael gázai embargója ellen tiltakozott, és segélyflottájával a helyszínen próbált segíteni).
Mivel régóta Mozambikban él, számomra csak idő kérdése volt, hogy mikor ír egy könyvet személyes tapasztalatairól, a jelenkori Afrika nyomorúságos helyzetéről.
Legfeljebb azon csodálkozom, miért nem foglalkozott alaposabban a nemzetközi segélyszervezetek ténykedésével, működésével – biztos vagyok benne, hogy ott is számtalan dühöngésre okot adó ügy lapul. És akkor még nem is beszéltünk az ENSZ-ről...