Főkép

Azt hiszem, fél óra vonatozás simán belefér bárkinek az idejébe, azoknak meg főleg, akik mondjuk a munkájukba menet-jövet akár ennek a többszörösét is utazással töltik. Ennyi időbe telik ugyanis, míg a vonat ledöcög velünk Érd városába. Az állomásról a lustábbak jöhettek a fesztiválbusszal, a sportosabbak pedig gyalogolhattak egy jót a helyszínig.

Péntek délután a Kakaós Keszeg produkciójára értem ki a fesztiválra. Ami ugye az embernek – legalábbis nekem – az egyik első megszemlélendő dolga egy ilyen rendezvényen, az az ártábla. Hogy tudjuk mi mennyi, akár folyékony, akár szilárd dologról legyen szó.
Nos, idén sem okozott csalódást az, amit azon az ominózus táblán láttam. Megítélésem szerint teljesen elfogadható árakon mérték az ezt-azt. Még egy jó nagy képernyőjű televíziókészüléket is felállítottak az egyik hűtő tetejére. Mégiscsak foci-vb van. És jólesik néha-néha odapillantania az eredményre a futballrajongónak. Mint nekem.

Szóval, gyorsan levettem, hogy a vendéglátással továbbra sem lesz gond. Na meg, miért is lenne? Itt sosem volt. Ez az egyik védjegye az Első Fesztiválnak.
Ráadásul már két évvel ezelőtt volt szerencsém összeismerkedni az etetés-itatásért felelős urakkal – így persze „régi” ismerősökként köszöntöttük egymást – és a köztünk lezajlott beszélgetések alapján csak azt tudom mondani, hogy – akár csak a fesztivál szervezői – ők sem akarnak engedni a színvonalból.

A színvonal márpedig fontos mérce számomra is, így vizslató füleim mindjárt a hangosítás irányába fordultak. Kijelenthetem, hogy azzal is minden rendben volt.
Olyannyira, hogy a Beatrice koncert alatt nem tudtam, hogy a dobhártyáim fognak beszakadni vagy csak spontán lerepül a fejem. Igaz, az első sorban álltam… de ez egy kicsit későbbi történet, ugorjunk vissza a Kakaós Keszeghez, délután öt óra magasságába.

Szóval panasz nem lehetett rájuk, a srácok odatették magukat, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, és mindent elkövettek azért, hogy a még csekély létszámú közönséget megmozgassák a zenéjükkel. Ez össze is jött nekik, hiszen jópáran gondolták úgy, hogy ideje bemelegíteniük a mozgásszerveiket és nekiindultak táncolni, ugrálni és persze bíztatni a hazai kedvencüket.
A Fesztiválsátorban fellépő és saját megfogalmazásuk szerint kertvárosi punk-popban utazó banda lendületes zenéje – a fent már említett rajongókon kívül – minimum lábdobogásra késztette a sörpadoknál üldögélő látogatókat is.

A srácok leginkább saját készítésű nótákban utaznak, de néha egy-egy feldolgozás azért becsúszik a műsorukba. Így történt ez most is; engem leginkább a „Tavaszi szél vizet áraszt” kezdetű dalocska fogott meg. Igazán jópofa ötlet egy ilyen dalt punkos feldolgozásban előadni.

A Kakaós Keszeget Rúzsa Magdi fellépése követte a Nagyszínpadon. Viszonyulhat bárki bárhogy Magdihoz, egy dologban azonban azt hiszem, mindenki egyetérthet: iszonyatosan nagyon jó hangja van az énekléshez. Ráadásul a hangosítás ismét hozta a megszokott formáját, vagyis pengeélesen és nagyon szuperül szólaltak meg ismét a fellépők.

Hála égnek Rúzsa Magdi produkciójára már jóval többen voltak kíváncsiak, így aztán kezdett ténylegesen fesztiválhangulata lenni az estének. Az egyetlen problémát az jelentette a gyönyörűnek ígérkező naplementében, hogy Tárnok felől irtózatosan fekete fellegek közeledtek irányunkba.
Nem minden nap lát az ember ilyet: jobbra fény és világosság, balra a masszív sötétség. És persze az eső a koncert végén meg is érkezett egy kiadós felhőszakadás formájában.

Hála égnek viszonylag hamar kitombolta magát a vihar és odébbállt, így némi csúszással ugyan, de színpadra tudott lépni a Karthago. Szerintem nagyon kevesen vannak kis országunkban, akik ne hallottak volna az 1979 óta létező zenekarról, amely olyan nótákat adott nekünk, mint a „Barátok nélkül”, a „Requiem”, az „Indulj tovább” vagy a „Senki lánya”.

Akik pedig élőben is látni akarták a bandát, azok az eső ellenére is igen szép számban sorakoztak fel a Nagyszínpad előtt, ahol természetesen minden nagy Karthago sláger megszólalt.
Kicsit hihetetlen volt számomra, hogy mennyi energia van még a több mint harminc éve játszó bandában. És mennyire szeretik csinálni, amit csinálnak. És azt nagyon is jól csinálták most is, a közönség legnagyobb örömére. Aki meg nem jött el, az igencsak sajnálhatja, hogy kihagyta ezt a koncertet.

A nagy „öregek” után egy újabb nagy „öreg” lépett – pontosabban sántikált – a Fesztiválsátor deszkáira. Nagy Feró és a Beatrice tette tiszteletét az Első Fesztiválon és adott egy feledhetetlen koncertet.
Feró azon egyszerű oknál fogva sántikált, mert motorozás közben eltörte a lábát és így szép nagy járógipsszel és mankóval volt kénytelen közlekedni. Egyébként meg le a kalappal előtte, hogy törött lábbal nem mondta le a koncertet és a lehetőségekhez képest a legtöbbet – sőt, még többet is – hozta ki magából.

Természetesen viccet csinált saját magából és a balesetéből, folyamatosan mókázott és poénkodott, de látszott rajta egy-egy villanás erejéig, hogy néha bizony rohadtul fáj a lába.
A repertoárban természetesen minden nagy sláger helyet kapott, illetve a készülő új Rice korongról is hallhattunk pár szerzeményt. A közönségre igazán nem lehetett panasz, a „kemény mag” – köztük én is – végigcsápolta, ugrálta a koncertet. Párunknak megfordult a fejében, hogy kellene egy jó kis pogó, de aztán valahogy feledésbe merült az ötlet, inkább mindenki egy emberként énekelte a számokat Feróval.

Sajnálatos módon ismét úgy alakult, hogy egy napot ki kellett hagynom az Első Fesztivál programjából a munkám miatt, így aztán csak vasárnap délután tudtam ismét tiszteletemet tenni a helyszínen.
Mivel kicsit megkésve érkezetem Érdre és a fesztiválbusz megint az orrom előtt húzott el, a Flúg koncertjének csak az utolsó három-négy számára értem oda.

Ettől függetlenül azt tudom mondani, hogy a több rangos tehetségkutatón is számos díjat begyűjtő zenekar igazi kuriózum a rock palettán. Lendületes, pörgős nótáik – akárcsak a pénteki Kakaós Keszeg esetében – remek alaphangulatot teremtettek, ismét jópáran táncolták-csápolták végig a produkciót.

A Flúgot a dUNA nevű banda követte. Nos, hogy is fogalmazzak, igencsak különös zenét játszanak. Ha valaki hallott már a Sonic Youth-ról, akkor nagyjából képet kaphat arról, miben is utazik a dUNA.
Saját magukról azt mondták, hogy „zenénkkel a legborúlátóbb emberi érzelmeket próbáljuk megörökíteni” és azt hiszem, ez tökéletesen sikerül is nekik. Az biztos, hogy zenéjük a legkevésbé sem a szélesebb rétegeket célozza meg, inkább egy szűk réteg az, aki megérti és be tudja fogadni ezt a fajta muzsikát.

Mindez egy cseppet sem keseríti el a srácokat; ahogy a basszerossal és a dobossal beszélgettem úgy tűnt, határozottan lelkesíti őket a meg nem értés.
Az biztos, hogy ők nagyon is komolyan gondolják, amit csinálnak és a koncertjükön leginkább az tűnt fel, hogy borzalmas energiákat szabadítanak fel az előadás közben, ami szinte megérinthetővé válik a hallgatóság számára.

Az elvontabb zene után igazi „rock/metal csokrot” kaptunk, hiszen elsőként a Depresszió játszott a Nagyszínpadon, utánuk pedig a Tankcsapda készült, hogy úgy istenesen szétrúgják a hátsónkat.
Az már látszott a dUNA koncertje alatt, hogy kezdenek sokan lenni a látogatók. Óvatos becslésekkel is több száz embert tippeltünk, akik felsorakoztak a Depresszió koncertjére. A csapat bele is adott apait-anyait a fellépésbe, ráadásul még – a tavalyi évi PASO koncerthez hasonlóan – a „guggolásból felugrás” figura is előkerült, valamint szépen össze is futtatta a banda a kétfelé választott hallgatóságot.

Meglehetősen régen láttam utoljára színpadon a Depressziót – talán két-három éve is már –, így igazán örültem neki, hogy a magyar metal élet egyik üdvöskéjét élőben láthatom, hallhatom ismét. A srácok nem okoztak csalódást, mindent kihoztak magukból és a közönségükből is - egy pillanatra sem volt megállás, mozogni kellett, nem volt mese.

És a Tankcsapda. Hipp-hopp nagyjából ezerötszázan lettünk hirtelen. Kicsit meg is lepődtem, de hát a Nagyszínpad a bejáratra nézett, így nem láttam, mi zajlik a hátam mögött, csak amikor véget ért a Depresszió koncertje.

Lukács Laciék a mostanra már rutinjukká váló profizmussal zenélték végig a fellépésüket. Számos dalt eljátszottak a tavalyi Minden jót című korongjukról, de nem voltak restek – sosem azok – visszanyúlni a gyökerekhez, és a Baj van!!, valamint a Legjobb mérgek - Punk & Roll-ról is felcsendült pár dal.
Olyan igazi Csapdás koncerthangulat alakult ki rögtön az első pillanatokban. Szinte mindenki táncolt és ugrált, vagy legalább ütemesen bólogatott és közben énekelt.

Nagyjából itt ért véget számomra a harmadik Első Fesztivál. Azt még a Depresszió előtt boncolgattam az érdi önkormányzat képviselőtestületének egyik tagjával, hogy hogyan és miként lehetne még több embert megmozgatni a 60.000 lakosú és átlagéletkorát tekintve harmincöt évet mutató városból.
Végülis nagyjából abban maradtunk, hogy továbbra is „csinálni kell a fesztivált”, amihez hamarosan kicsi lesz a Sportpálya...